Hol volt, hol nem volt, az üveghegyeken túnan volt, az operencziás tengeren innen volt, vagy volt vagy se, tán igaz se volt. A ki nem hiszi, menjen ki innen, a ki meg elhiszi, mondja meg, hogy fejéhez vághassam ezt a kancsót.
Hát volt a világon egyszer egy király, annak volt három fia. Kimegy egyszer az erdőre mind a három fiával fát szedni, mikor beesteledett, már feküdni is készültek, azt mondja a három fiának:
– No! fiaim! most feküdjetek le, de reggel a mit álmodtok, elmondjátok!
A gyerekek már nagyon álmosak voltak, csak azt mondták rá, hogy: »jól van!«
Lefeküdtek, alszanak. Egyszer úgy éjféltájban felébred a legkisebb s messziről lát egy kis világosságot. Nem tudott aludni, gondolta, hogy ő elmegy, megnézi, micsoda ott az a világ!
Úgyis tett, otthagyta a vaczkot s ment a fényesség felé.
Mikor odaér, látja, hogy egy fa tetejében ég egy szál gyertya, az világított olyan messzire. Nézi sokáig, egyszer csak leszól neki a gyertya:
– Hallod-e, jó barátom! vágj egy vékony, hajlós nyárfasuhogót, ott van melletted két lépésre az éjfél, kösd gúzsba, hogy meg ne mocczanhasson s ha azt elvégezted, vágj egy másik suhogót is, avval meg a hajnalt kötözd meg, az is ott van mindjárt. Azután ha azt megtetted, keress egy nagyon hosszú nyárfavesszőt, vágd le s nyújtsd fel azt hozzám.
A legkisebb királyfi, a kit máskép Varga-gyereknek is híttak, csak eltátotta a száját, mikor hallotta, hogy a fa tetején a gyertya beszél. Ő még ilyent se nem hallott, se nem látott. Mit volt neki mit tenni, rendre megkötözte az éjfélt is meg a hajnalt, úgy, a hogy parancsolva volt, azután levágott egy rettentő hosszú nyárfavesszőt, lenyesegette s felnyujtotta a fa tetejére. Alighogy felnyujtotta, szalad le a gyertya a vesszőn egyenesen a kezire, onnan meg a nyakára, arra rácsavargódzott s rögtön kigyó lett belőle. Akkor azt mondja a Varga-gyereknek:
– No! most már arra menj, a merre a fejem nyujtom! Nemsokára elérünk egy kastélyhoz, ott lakik az én apám meg anyám, oda megyünk. Akármit akarnak adni, a mért hazavittél, ne fogadj el semmi egyebet, csak a rossz csikót meg a rossz nyerget!
A fiú hopp kénytelen – nem örömest ment is arra, a merre a kigyó a fejit nyujtotta. Mindig várta, mikor fojtja már meg! De nemsokára elérték a kastélyt. Odabent még aludtak javában. A Varga-gyerek felzörgette őket.
– Keljenek fel, itt hozom a lányukat!
Gyöttek is kifelé mindjárt, vitték be a kis kigyót, ölelték, csókolták, mert hát nekik az lányuk volt. Azt mondják akkor a Varga-gyereknek:
– No! fiam! hát te a mi lányunkat megváltottad, mit adjunk már ezért neked? hány véka aranyat, hány véka ezüstöt?
Azt mondja a Varga-gyerek:
– Nem kell nekem se ezüst, se arany! adják ide a csikót, a ki mindég a szemétdombon hempereg, meg azt a rossz nyerget, a ki a tyúkólpadláson van már vagy tiz esztendeje. Egyebet nem kivánok én semmit!
Azt mondja rá a király:
– Ugyan minek volna neked az a rossz csikó meg az a tyúksz...s nyereg? mit érnél te avval? csak kinevetnének vele!
– Nem bánom én, felséges királyom! ha kinevetnek is, – mondta a Varga-gyerek – csak nekem azt adják ide!
A király sehogy se akarta. Csak ódódzkodott volna, hogy így meg amúgy, nem jó lesz az, minek az? De a Varga-gyerek azt mondta, hogy akkor inkább semmi nélkül megy haza, de neki egyéb nem kell.
Utoljára azt mondja a király:
– No! jól van, odadom, de megládd, megöl téged ez a ló!
– Hagy öljön, csak adja ide! – mondta a Varga-gyerek.
Meg is kapta oszt a lovat meg a nyerget is. A kert végiben volt egy zsombék, azt felrúgta, alá tette a lovat meg a nyerget, jól betakargatta mind a kettőt, avval ment vissza az alvó helyire keresztül az erdőn. Útjában az éjfélt is meg a hajnalt is eloldozta s mikor a fekvő helyére ért, a többi még aludt, setét volt, lefeküdt ő is.
Mikor eljött a reggel, kérdezi őket az apjok:
– No! hát mit álmodtatok?
Az egyik elmonta, hogy őt a bika kergette, oszt szaladni nem tudott, a másik meg, hogy már nem kellett több fát szedni az erdőn. A harmadik, a Varga-gyerek, azt mondta, hogy ő nem mondja el.
A király még ilyen szót nem hallott, rettenetesen megharagudott, elévett egy jó nagy botot, azt mondja a fiának:
– Ha el nem mondod, úgy elverlek, mint a kétfenekű dobot, te kutya! hát nem apád vagyok én neked?
De a Varga-gyereket ijesztgethette, csak nem mondta el az álmát. Az is oszt felkapja a botot, veri a fiát, mint a jégeső, az meg elkezdett orditani, mint az oroszlány, mintha most is hallanám. De a gyerek nem szólt volna a világért.
Hát a hogy a király verte a fiát, megy arra hintón egy másik király, hallja, hogy sivalkodik a gyerek, megáll az úton, azt mondja:
– Hallja-e, barátom! ne verje azt a gyereket! nekem nincs, adja el, megveszem!
De a vén ember annyira neki melegedett a verésnek, hogy nem hallotta a szót. Odakiáltanak neki még egyszer:
– Barátom! ne verje azt a gyereket, adja el, adok érte száz forintot!
Ezt már meghallotta a király, mindjárt abbahagyta a verést. Elmondta oszt, hogy még olyan rossz gyereket! minő engedetlen! még az álmát se mondja el! Azt mondja arra az idegen király:
– Nohát azért nem érdemes verni, de ha akarja én megveszem a fiát, adok érte száz forintot!
Nem sokáig tartott az egyezkedés, a Varga-gyerek felült a hintóra s ment az idegen király udvarába. Annak otthon volt egy lyánya, olyanforma korácsú, mint a Varga-gyerek, napokig is eljátszottak együtt. Egyszer eléveszi a király a gyereket:
– Gyere csak, mondd el, mit álmodtál!
A Varga-gyerek azt se vette többe, mint az apját.
– Bizony nem mondom én, ha felakasztanak se!
– Nem-e? – mondta a király – hát majd megbánod!
Avval eléhivatta a kőmiveseket, megparancsolta nekik, hogy rakjanak kőből egy házat, a miben egy ember megfér, falazzák be a Varga-gyereket. Azok szót fogadtak, mindjárt hozzá is fogtak a befalazáshoz. Meghallotta az esetet a király lánya, a Varga-gyerek játszó pajtása, odamegy a kőmivesekhez, oszt szépen kérte őköt, hogy csak úgy falazzák be, hogy egy kő mindég kijárjon, mert ő a Varga-gyereket nagyon szereti. Hát úgyis lett. A falból mindig kijárt egy kő, a király lánya azt húzta ki, mikor ennivalót vitt a szegény Varga-gyereknek.
Ment az idő, már nagyon sokáig volt a falban a Varga-gyerek, a királylány is nagy lett, még se únta meg az ételhordozást. Egyszer csak a szomszédország királyának, Olenburisz királynak a fia megy hozzájuk, azt mondja a királynak:
– Én holnap elküldök ide magához három csikót, egy egyesztendőset, egy kétesztendőset meg egy háromesztendőset, ha maga nekem meg nem tudja mondani, melyik másik meg hányesztendős? én háborúval jövök magára!
Nagyon megijedt ettől a király, nem tudta, mittévő legyen. Eljön a dél, a királykisasszony viszi az ételt a Varga-gyereknek, de nagyon szomorú. Látta ezt, a kinek szeme volt, a Varga-gyerek is észrevette.
– Édes szerelmem, szép királylány! mondta neki, hogy van az, hogy idáig mindig olyan vígan hoztad az ételt, most meg olyan szomorú vagy!
– Jaj! édes szivem, szép szerelmem! mondta a lyány, nem tudsz te azon segiteni!
– Dehogynem, hátha! biztatta a Varga-gyerek.
– Hát az Olenburisz király fia nálunk járt, hogy a tűz égesse meg! azt mondta az apámnak, hogy küld ő ide három csikót, ha meg nem tudjuk mondani, melyik az egy-, két- és háromesztendős, akkor jaj az életünknek, háborúval jön a nyakunkra!
– No! ez még sebaj! mondta a Varga-gyerek. Tegyetek ki az udvarra három teknőt, az egyikbe tegyetek tavalyi zabot, a másikba kétesztendőset, a harmadikba harmadévit, ki melyik teknőből eszik, annyi esztendős, mint az a zab. De meg ne mondd ám apádnak, édes szívem, szép szerelmem! hogy én adtam neked ezt a tanácsot! mondjad, mintha álmodtad volna az egészet!
Ugy is volt. A lyány nagy örömmel mondja el az apjának, hogy mit álmodott. Ott is volt oszt öröm meg öröm.
Kirakták a teknőket mindjárt, mindegyikbe más-más zabot öntöttek, várták az Olenburisz király fiát, a csikókkal. Meg is jött az nemsoká, hozta magával a gyönyörű szép három pejcsikót. Azok meg a hogy a zabot meglátták, nem volt maradásuk, mentek egenyest a teknőkre. Az egyesztendős csikó a tavalyi zabra, a kétesztendős a kétesztendősre, a háromesztendős a harmadévire. A király csak mutogatta az Olenburisz király fiának, hogy ez ilyen, ez meg ilyen idős! Ugy is volt az igaz! mert mind annyi volt, a mennyinek mondta. Azt mondja akkor az Olenburisz király fia:
– Hát ezt szerencsédre kitaláltad! De majd küldök én holnap egy botot, ha meg nem mondod, hogy melyik vége a töve felől, melyik meg a teteje felől való, háborúval jövök az országodra!
Volt nagy elszomorodás megint. A király lánya viszi az ételt megint, de éppen olyan szomorúvan, mint azelőtt. Azt mondja neki a Varga-gyerek:
– Édes szivem, szép szerelmem! már megint olyan szomorú vagy? mi lelt?
– Hej! nagy a mi bajunk megint! mondta a lyány. Az Olenburisz király fia azt mondta az apámnak, hogy küld neki egy botot, ha meg nem tudja mondani, melyik vége a töve felől s melyik a teteje felől való, háborúval jön ránk!
– No! az még nem baj! mondta a Varga-gyerek. Vegyetek elé egy kádat, öntsétek tele vízzel. A botot tegyétek bele a vízbe, a melyik vége hamarabb ér a fenekére, az a vége a töve felől való! De el ne árulj apádnak, mert végem van, ha megtudja, hogy én élek! csak ugy mond el, mintha ezt is álmodtad volna.
Megy a lány, elmondja az apjának, mit álmodott. Az meg kapott rajta, mint éhtyúk a taknyon, úgy tett, a hogy a lánya mondta. Ki is kerűlt a csávából most már másodszor.
De nem nyughatott az Olenburisz király fia. A harmadik nap egy tizenkét mázsás buzogányt hajított a király udvarába, egy emberétől pedig azt üzente, hogy ha valaki még az nap ebéd alatt vissza nem hajítja és a poharat a kezéből ki nem lövi, vége az egész országnak. Ezzel adta már rá az ijesztet! A vén király majd megbolondult, majd hogy hova nem volt. Ki teszi már azt meg? ő vén meg gyámoltalan már ahhoz!
Hanem ott volt a lánya! Épen vitte az ebédet a Varga-gyereknek nagy szomorúvan, mikor megszólítja:
– Ejnye, ejnye! szívem szép szerelme! mi már a baj, hogy újfent olyan szomorú vagy?
Elmondja oszt a lyány, mit üzent az Olenburisz király fia. Azt mondja arra a Varga-gyerek:
– Ez már bajos dolog egy kicsit, de ha ügyes vagy, minden jó lesz. Eredj, mondj el apádnak mindent, hogy be van itt falazva egy legény, ha azt kiereszti, az megmenti az országot.
A lyány szót fogadott, bement az apjához, elmondott mindent sorba. De a király már alig emlékezett valamire, olyan régen volt, mikor a Varga-gyereket befalaztatta. Azt mondja a lyányának:
– No! jól van, ereszszék ki azt a legényt, de ha nem váltja be a szavát, két halállal hal meg.
Egyéb se kellett a legénynek, csakhogy kieresztették! Odament a tizenkét mázsás buzogányhoz, próbálgatta emelni. De nem nagyon birta. Fogta magát, jóllakott, mindjárt úgy pergette a kis ujján, mint az asszonyok az orsót. Mikor az ebédidő elérkezett, felkapta, úgy vágta az Olenburisz király házára, hogy mindjárt kidőlt egy fala. Azután elévett egy rozsdás puskát, mikor az Olenburisz király fia épen a zájához emelte a poharát, úgy kilőtte a kezéből, mintha ott se lett volna. Erre már azt mondta maga az Olenburisz király fia is, hogy már akárki volt is segitségére a vén királynak, de jó karja lehet meg jó szeme.
A vén király megszabadúlt a háborútól, látta is, hogy milyen szép, derék gyerek ez a Varga-gyerek, nem gondolkozott tovább egy cseppet se, összeadta a lyányával, a birodalmának felit meg egyenest neki ajándékozta.
Alig múlt el a lagzi, tán harmadnappal rá elment a kigyókirály udvarába a rossz csikóért meg a nyeregért. Ott találta a zsombék alatt, a hogy betakarta. Vitt magával három zsák zsemlyét, három akó bort, azt megetette, megitatta a csikóval, mikor az utolsó kortyot nyelte, a kis ló megrázta magát, lett belőle olyan aranyszőrű paripa, hogy azon a járásföldön nem volt nála szebb. A Varga-gyerek akkor rátette a nyerget, de alig hogy a ló hátához ért, az is olyan szép lett, mint az új. Avval felült a szép lóra s ment haza a maga birodalmába.
Otthon kiválogatott vagy tizenegy legényt, de épen olyanokat, mint ő volt, még ruhával is olyannal látta el őket, mint a milyen neki volt, lovat adott mindegyik alá s elindúlt az Olenburisz király fiát meglátogatni. Az meg már régtől fogva haragudott rá, mert megtudta, hogy ő hajította vissza a tizenkétmázsás buzogányt, fel is tette magában, hogy hacsak lehet, elveszti.
Ment, mendegélt a tizenegy legény a Varga-gyerekkel, nemsokára a tetthelyre értek. A kapuban az Olenburisz király fia várta őket. A hogy odaérnek, azt mondja a királyfi:
– Melyik köztetek a Varga-gyerek? jőjjön ide!
Igen ám! de össze voltak már beszélve, nem árulta el senki, hogy melyik köztük a Varga-gyerek, az meg nem magától nem ment oda, mert az Olenburisz király fia mindjárt megölette volna. Látta a királyfi, hogy se nem rendül, se nem mozdul de egyik se, abbahagyta a dolgot s behivta őket, hogy szálljanak meg écczakára, ne fagyoskodjanak odakint.
Volt ott egy öregesszony, a ki mindennap bejárt az udvarba sepreni, azt mondja az Olenburisz király fiának:
– Felséges királyfi! bizd csak rám a dolgot, majd kitudom én, melyik a Varga-gyerek! Este a szobában elbujok s ha megösmerem, a kabátja aljának a szögletét lenyirom, másnap reggel majd könnyebben megösmerheted!
Úgyis volt. Az öregasszony belopódzkodott a legények közé, elbújt az ágy alá, onnan vigyázta a Varga-gyereket. Mikor megtudta, melyik az, elévette az ollóját s lenyikkantott a kabátjából egy darabot. A legények még nem is sejditették, hogy kutya van a kertben. Másnap a hogy felkelnek, a Varga-gyerek is öltözik, hát látja, hogy-a kabátja csonka. Megkérdezi a többit is, hogy olyan e az övék, de bizony azokénak semmi hibája nem volt. Mindjárt tudta, hol itt a bibi: a többiek kabátjáról is levágatott ugyanolyan darabot. Mikor az Olenburisz király fia megnézte őket, hoppon maradt, mert most is mind egyforma volt. E felett olyan mérges lett, hogy lófarkára köttette az öregasszonyt, a mért ilyen csúfosan elámította.
A Varga-gyerek meg látta, hogy biz ott nekik nem sok keresni valójuk van, hazament meg a tizenegy legény is. Útközben talált egy zsiros inget meg egy zsiros gatyát, felvette magára, de még hétszerte erősebb lett benne.
Úgy két hét mulva ki látogatja meg a Varga-gyerek házát, mint az Olenburisz király fia. A Varga-gyerek épen aludt, mikor ez odaért, a király lánya meg kível ült a lóczán. Olyan szép volt, hogy Olenburisz király fia megszerette. Azt mondja neki:
– Hallod-e, szivem szép szerelme! én az ettéd, te az enyém! most alszik az urad, hogy járhatnék én a végire?
Már akkorra a király lánya is megváltozott, nem nagyon szerette az urát, azt mondja:
– Hát majd kihozom a zsiros ingét meg a zsiros gatyáját, ha azt felveszed, hétszerte erősebb leszel, oszt könnyen végire járhatsz.
Úgy is volt. Kihozta a zsiros inget meg a zsiros gatyát, az Olenburisz király fia magára vette, kezibe kapott egy kardot s odaállt a Varga-gyerek ágya mellé.
– No! kutya, ha olyan hires vagy, hát gyere, birj meg velem!
Arra felébredt a Varga-gyerek. Nézett maga körül, de nem találta a zsiros ruháját. Azt mondja az Olenburisz király fiának:
– Most már megölhetsz, ha akarsz. De ha megölsz, olyan apróra vagdoss, mint a kolbászbavalót, azután köss egy zsákba s akaszsz a lovam nyakába.
Úgy is lett. Megölték a szegény Varga-gyereket, apróra vágták, a húsát egy zsákba kötötték, oszt a lova nyakába akasztották. A lovat meg elcsapták, menjen, a merre lát.
Az asszony meg az Olenburisz fia összeálltak, oszt éltek együtt.
Hanem az aranyszőrű ló okos volt ám! Hogy elcsapták, tartott egyenesen haza a kigyókirály udvarába. Mikor belépett az udvarra, a kigyókirály mindjárt tudta, hogy oda a szegény Varga-gyerek. Belefújt egy sípba, a sípszóra csak hempergett elé a sok féreg, utóljára meg gyött a százötvenesztendős béka.
– Itt vagyok, uram! – mondja a béka – mivel szolgálhatok!
– Forraszd össze ezt a testet!
Nekiállott a béka, egy-kettőre összeforrasztotta a Varga-gyereket. Az meg mikor fellélegzett, csak annyit mondott:
– Ejnye, de elaludtam!
– El ám! mondja a kigyókirály, megmondtam, hogy ne vidd el azt a lovat, mert megöl, hát meg ölt, mert te most olyan apróra voltál vagdosva, mint a mák. Hanem a lovat többet nem adom oda, mert megint rosszul jársz vele, eredj, keress magadnak szolgálatot valahol. Hogy mégis legyen valamid, a kantárt neked adom, kerits rája lovat.
Elindúlt a szegény Varga-gyerek, magában, mint az újjam. Útközben találkozott egy koldússal. Megkérdezte:
– Hova mégy, szegény koldús!?
– Megyek a vásárra, uram!
– Hát hol lesz a vásár? – kérdezte a Varga-gyerek.
– Hát az Olenburisz király fia apósánál, te nem is tudod?
– Bizony csak most tudtam meg.
De jutott az eszibe valami a Varga-gyereknek, azt mondja a koldúsnak:
– Hallod-e, barátom! ha ráhallgatsz, a mit mondok, gazdag ember lehet belőled.
A koldús ráállt mindenre.
– Tudod-e, mit? mondta a Varga-gyerek. Itt van ez a kantár, csapd a fejemhez, gyönyörü szép ló lesz belőlem, de ne ijjedj meg, hanem ülj rám, oszt vezess be a vásárba; én addig ugránczozok, addig kényeskedek, mig az Olenburisz király fia meg nem lát. Az majd odajön és alkudik rám. Ha az áramat kérdezi, csak azt mond annyi arany, a mennyi két oldalról a marjáig felér. Biztosan megvesz, a pénz pedig mind a tied lehet.
Szénégetőnek tőkén a szeme, a koldus kapott a szép szón. A kantárt fejéhez csapta a Varga-gyereknek, lett belőle olyan szép ló, hogy madarat lehetett volna róla fogni. Avval a koldus lovagol be a vásárba. A ló viczkándozik, ugrál, szedi a lábát, karikába vágja a nyakát, nemsokára meg is látta az Olenburisz király fia. Odamegy a koldushoz.
– Barátom! mi a lónak az ára?
– Annyi arany, a mennyi két oldalról a marjáig felér! – mondta a koldus.
Alku sem volt, az Olenburisz király fia abban a szentben kifizette, a lovat meg vitte haza.
Alig ér haza az Olenburisz király fia, alig kötik be a szép lovat az istállóba, azt mondja az asszony az urának:
– Hallod-e, fiam! én félek ettől a lótól, ez a Varga-gyerek, az én hites uram! Tedd el láb aló, mert nem jót tart!
Gondolta az asszony, hogy a kölcsönkenyér visszajár, azért beszélt igy. Az Olenburisz kiráy fiának nem sok kellett, hogy megijedjen, kivezettette a szép lovat mindjárt s agyonüttette. Mikor a legény a fejszével szegény Varga-gyereket, mert ő volt a ló, homlokbavágta, annak a fejiből kiugrott egy csont, oszt másnapra egy gyönyörű körtefa nőtt belőle. Olyan körték csüngtek róla, mint az öklöm! Mintha most is látnám!
Mondják a királynénak másnap, hogy tudja-e, mi ujság? körtefa nőtt az udvaron, olyan körték vannak rajta, hogy majd megszólalnak a szépségtől! A királyné mindjárt tudta, hogy no! a Varga-gyerek nem halt meg, körtefa lett belőle. Kivágatta abban a minutában. A fáját tűzre hordták a legutolsó forgácsig.
Egy szolgáló szedte össze kosárba a forgácsot, már épen az utólját csipkedte, kapta magát egy szálkányi forgácsot belehajitott a halastóba, az meg rögtön aranykacsáé változott.
A királyné majd meghalt ijedtében, mikor ezt látta, mert az ablakból nézett mindent, mit csinál a szolgáló.
Ment is az urához.
– Hallja-e, ha Istent ösmer, pusztitsa el már egyszer azt a Varga-gyereket, ne szíviszakadoskodjak itten! a hol e, már aranykacsa lett belőle, ott uszkál a halastóban!
Az Olenburisz király fia a tóhoz ment, a partján levetkezett, a zsiros inget, zsiros gatyát is levetette, azután usgyi be a tóba a kacsáért, hogy majd megfogja. Már ott volt a kezében, mikor a kacsa lebukott s uszott ki egyenest a partra a zsiros inghez meg a zsiros gatyához. Az Olenburisz király fiát mindjárt átlépte a halál.
– No! most van végem vagy soha!
Az aranykacsa megrázta magát, a Varga-gyerek lett belőle, gyorsan magára kapkodta a zsiros ruhát, oszt azt mondta az Olenburisz király fiának:
– No! kutya! te engem kivégeztél, a feleségemet elszeretted, most már véged, gyere ki!
Az Olenburisz király fia tele volt borzongással. Kiment a vizből s azt mondta a Varga-gyereknek:
– Ha már megölsz, vagdoss apróra, mint a kolbászbavalót, köss egy zsákba, oszt akaszsz a lovam nyakába!
Azt hitte, hogy ha a ló nyakába kötik, ő is majd úgy feléled, mint a Varga-gyerek, de messze járt ő attól.
A Varga-gyerek összevágta, zsákba tette, a ló nyakába akasztotta, de úgy, hogy a földig csüngjön. Avval elcsapta a lovat. Vitte a ló, vitte, mig csak zsákostúl együtt szét nem taposta. Azután meg a kutyák csaptak belőle délebédet.
A királynéból koldus lett. A szolgálót pedig, a ki a forgácsot a vizbe dobta, elvette a Varga-gyerek, király lettek meg királyné, de oly boldogok lettek egymással, hogyha azóta meg nem haltak volna, tán még ma is élnének.
Eddig volt, több se volt, tán igaz se volt!
Mező-Tárkány, Heves vármegye. Németh János, 40 éves parasztembertől. 1905. február.
