Az egyszeri czigány egy urasághoz elszegődött inasnak. A czigány nem kötött ki magának semmi bért, csak azt, hogy hazudhassék kedvire, de az uraságnak semmire se szabad azt mondani, hogy »nem igaz«!, máskép az uraság fizet a czigánynak egy véka ezüstöt. Megegyeztek.
De a czigány kapta magát, mindjárt előljárójában nem ment szolgálatba vagy három napig. Mikor megkerűlt, megkérdezi az uraság:
– Hát te hol voltál, te akasztófáravaló?
– Jussoltam, nagyságos úr! Kaptam az apámtól három lovat: egy keheset, egy kaptást meg egy kapcsost. Az egyikre felültem azután, oszt kimentem a dinnyeföldünkre, a hol az apámék épen szüreteltek. Mihelyt megláttak, elbújtak egy nagy dinnyébe. Kaptam magam én is, meglátok egy görgöt, beleugrajtok. De nem álltam ám meg, hanem szalajtottam tovább. Útközben egy meredekhez értem, hát a hogy ugrajtanám, már odaát is voltunk, akkor vettem észre, hogy az én lovam derékon kettészakadt. Ugyan mit csináljak most már? Volt egy nagy kerek fűzfa, arról kipkedtem-kapkodtam le egy pár galyat, avval kötöztem össze a lovam. Akkor mentem árébb. Hát egyszer hátranézek, látom, hogy a lovam oldalából egy égig érő fa nőtt ki. Fogtam magam, a lovat otthagytam, felmásztam a fán az égbe, ott elszegődtem az Úristenhez béresnek. A legelső dolgom az volt, hogy kölest biztak rám, azt kellett őrzeni. De nem jól őriztem, az Úristen úgy a faromra vágott a botjával, hogy otthagytam a bérességet is meg a mennyországot is. Csüngött ott egy kötél, azon leereszkedtem a pokolba, hátha majd ott jobb szolgálatot találok. A hogy beértem, hát mit látok, – az úrnak az apját épen akkor nyomták nyakig a szurokba.
– Nem igaz! nem igaz! – kiáltott rá az uraság. – Hazudsz, kutya czigány!
Avval a czigány feláll, meghajtja magát az uraság előtt s azt mondja:
– Ugyan, nagyságos úr! nem fizetné ki a véka ezüstöt?
Az uraság akkor vette magát észre, de már későn. A czigányt jól összeszidta s azután kifizette.
Eger, Heves vármegye. Fónagy József parasztlegénytől. 1905. február.
