Hát tuggya, lelkem! hun vót, hun nem, de vót, – bá ne lett vóna az olyan, – vót egy embernek olyan feleségi, hogy az akarmit csinát vele, oktatta, hun szóval, hun a dohánzsacskóval meg egyeb jó fűszerszámval: kapanyellel, piszkafával, ázott kötellel, biz annak hijába vót. Nem ért az egy irgalmas kiátást se. Buta vót, rossz vót, lusta vót, minden vót az a világonn, csak jó nem.
Az ura má nem tudott vole micsinányi, beatta az eskolába, hátha az maj fog rajta valamit. Járt is az asszon naprú-napra, lógott a tarisznya a nyakába tele könvvel, de azé csak am maratt ő, a ki vót. Mer a hogy ecczer gyött haza az eskolábú, ép javába rítt, mer mevverte a tanító, lát az útonn valamit. Felveszi, hát egy zsacskó péz.
Viszi haza, mutattya egenyest az urának. Hű! az is megörűt nagyonn, elvette Czenétű mingyá, oszt magáná tartotta. Ecczer, mikor gondolta, hogy a feleségi, Czene nem láttya, elásta a fődbe. Mer úgy gondolta, hogy ez az istenszamara még kituggya: hova teszi?
Öhön! de mellátta ám Czene! Aszongya az urának, hogy »mit gyugtá te oda, he!?« Aszongya az ura, hogy »egy kis hájat, nagyonn avas vót má!«
Az ura elment hazúrú, gyött ára egy fazekas nagy kocsi fazékkal, kiabáta, hogy »fazekat vegyeneek!«
Czene ezt mehhallotta. Usgyi! mingyá a pézé.
Felásta, mevvette a sok fazekat mind. Esz szályig. Felaggatta szépenn a kapura. De egy kis bögrének nem jutott hely, nem tudott hova lennyi nagy gongyába: hová tegye má ő azt a kis begrét? Végre oszt kitanáta.
Kapta, leverte a kapurú a többit mind, így oszt jutott hely a kis begrének is. De ne nevessék, hallya-e! mer maj kaphat mém maga olyan feleséget!
Ott gyönyörködött ő, Czene, abba a kis begrébe, minő fájin helyet tanát ő annak. A hogy ott áll, nevet, mint egy fakutya, elejbe áll egy úr, aszongya, hogy ő elvesztett egy zacskó pézt, nem tanáta-e meg? Czene nagy acsorian aszongya, hogy tanát biz ő valamikor, még eskolába járt! »Vén bolond!« – monta neki az úr – »isz mikor vót má a! ez nem olyan régenn törtint!« De úgy mehharagudott Czenére, hogy többet szóba se át vele.
Este hazagyött az ura, éhenn vót, mint a kutya, szini is vátozott egy falat ennyivalóé, am meg jó elcsátyizta Czenét, mer azé, hogy egész nap a határba dógozik, mint a bolond, oszt ételt meg nem visz neki. Hász’ meg is érdemlette Czene.
Akkor aszongya neki az ura: »hallod-e, Czene! ereggy te ki dógoznyi, maj viszek én neked ételt! Jó lessz-e?« Czene nem bánta, ő mindenre ráát.
Másnap débe viszi a kantárba az ura az ételt, hát láttya, hogy Czene alszik ám, nemcsak, de ugyancsak! Aszongya neki az ura, de felkőtenyi is allyig birta: »Hallod-e, Czene! így megy-e em mindég? én hordom az ételt, te meg nem dógozol, ha meg én dógozok, te nem hordasz ételt? igy nem leszünk jó!« Czenének annyi vót e, mintha simogatták vóna, nem szót rá semmit.
Utánna való nap az ember débe kivitt egy fazék meszet meg a Czene dunnáját, Czene akkor is alutt javába. Az ura fogta, levetkeztette szűzanyameztelenre, bekente a testyit mészszel, azután behempergette a tollyúba. Azutánn otthatta, ment haza. Czene meg olyan vót a tollyúba, mint a valóságos ördög. De ő vele lehetett vóna akarmit csinányi, hogy maj felérzett vóna!
Má jó este vót, mikor ámábú felkelt. De szörnyenn megütődött, mikor magamagát mellátta. »É! hát én vagyok-e én? vagy ki vagyok hát? ha mecscsipem magam, érzem, hogy fáj! ha kiátok, hallom a magam rekett hangját! de azé mésse én vagyok én! De iszen! mettudom. Hazamenek, ha a kis kutyánk megösmer, akkor én vagyok én, de ha nem ösmer meg, az ablakra menek, bekiátok a gyerekeknek, hogy: elé van-e anyátok? ha azok aszongyák, hon: nincs, akkor is én vagyok én!«
Úgy is vót. Otthon a kis kutya majd elrágta a lába szárát, hiába monta neki, hogy: Pufi ne! Pufi ne! az csak ugatta. Mikor az ablakra ment, kérdezte a gyerekeket: »elé van-e anyátok?« Azok má jó be vótak tanitva, aszonták, kikiátották, hogy: »elé!«
Má Czene maj mebbolondút, pegyig azelőtt se vót ott, a hun az ember eszit osztogatták, nem tutta kitanányi sehosse, hogy vallyon ki lehet ő?
Nasz szomorúságába elment a szomszéd kertyibe, ott bebújt egy méköpűbe. Ára meg zsiványok jártak, elvitték a méköpűt Czenével együtt. Panaszolkottak is, hogy jaj! de nehez, jaj! de nehez! de hát csak azt tutták, hogy a méz benne a nehez!
Ecczer, a hogy vitték, Czene elkezd huggyoznyi, hallyák a zsiványok, aszongyák, hogy »vigyük lassabban, mer má hull a méz!« mikor meg más baja vette elé Czenét, aszonták, hogy »állyunk meg, mer má a sejt is putyog!« Meg is átak, ép a kántor kertyibe vótak.
Ott letették a zsiványok, hogy má nem is viszik továdabb ezt a csudanehez köpűt, mebbeszéték, hogy lopnak egy birkát, oszt ott a kerbe meffőzik. El is mentek.
Akközbe reggel lett, Czene kibújt a köpűbű, a kántor meg ahogy lement a kerbe, mellátta, de maj kitörte a nyavallya, úgy megihett tűlle. Szalatt egenyest a papho, hogy szentellye fel az ő kertyit, mer abba az ördög tanyázik.
De jókor vót, a pap lábán meg nem vót még czipe, aszonta, hogy elmegy, ha a kántor a hátára veszi, oszt úgy viszi el. A kántor még abba is beleegyezett.
Viszi a kántor a papot, viszi, Czene má messzirű látta, azt hitte, hogy a zsivány hozza a birkát, odakiát neki: »hozzad, hozzad! a farka maj jó lessz a káposztába!« A pap mehhallotta, mint kit a puskábú kilőttek, úgy ment haza, mezitláb. A kántor meg utánna.
Czenét mej jó elverték, úgy kerüt haza.
Besenyőtelek. Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. január.
