Ecczer összekerűt három vándolló. Vót azoknak mindenik a szélesatta világonn, csak pézik nem. Törték a fejiket: hot tehetnének rá szert?
Aszongya ecczer az egyik:
– Tuggyátok-e, hogy lessz? Maj leszek én Krisztus, valamellyitek legyék Szent Péter, valamellyitek meg Szent János. Hallottam ide nem messzi a révésznek sok pézi van, elmennyünk oda! Kerítünk valahonnét egy szép nagy halat, egy jó magosra sült nagy kenyeret meg egy kupa jó bort! A többi maj lessz valahogy.
Úgy is vót. Bementek a halász gunyhójába, onnat ellopták mind a hármat. Akkor oszt indútak a templom fele. Onnat ellopták a nagy selyempalástot, két fejíringet, a palástot Jézus vette magára, a letöregebb vándolló, az ingeket meg a két másik. Süveget meg papírbú nyírtak, azt tették a fejikre.
Elindútak oszt a révészhe.
Bekopogtatnak. Szabad vót bemennyi.
Az asztalonn égett egy kis mécses. Jézus megát az asztal mellett, Péter az ajtóba, János meg a pitarajtóba. Elmonták oszt, hogy kik ők?
– Én Jézus vagyok, ez itt Péter, az apostolom, a harmagyik meg: János, otki áll a pitarba.
Összecsapta a két kézit a két öreg: a révész meg a feleségi. »Szent Isten! honnat érdemellyük mink ezt a nagy tisztességet, hogy a mi hajlékunkba elgyön a Krisztus két apostolával! – Siessék mán, hozzék valamit! – Jaj! lelkem, Jézus Krisztus! ne haraguggyék má, hogy nem tugyuk kellően kiszógányi!«
Akkorára begyött az öreg révész, hozott egy hitvány halat a feleséginek, hogy süsse meg.
De aszongya Jézus Krisztus:
– Aggyák csak ide! – Péter! vidd ki ezt a halat Jánosnak, mongyad, hogy ággya meg!
Péter kivitte, de mikor begyött, a nagy hallal gyött be, a kit a halásztú loptak.
Az öregek majd elestek, annyira csudákoztak a szép halonn.
Azt oszt nemsokára megsütték, elég lett mind az ötyiknek.
Vocsora közbe kenyeret hozott az asszony, de olyan szegény vót, mint a főd.
– Péter! vidd csak ki Jánosnak: ággya meg!
Péter a szép nagy kenyeret hozta be.
Az öregek méj jobban csudákoztak.
A vocsora utánn elévett az öreg révész egy rossz kancsót, abba vót egy kis bicskanyitogató, avval kínáta meg Jézusékot, de Jézus nem itt belülle! azt is megáldatta Jánossal; mikor Péter begyött, vót bor egy nagy kupával, ihattak hasig!
No! arra mán csakugyan elhitték, hogy Krisz tussal meg a két apostollal van dógok! allyig mertek szónyi.
Ecczer az asszony odafordú az ura filihe:
– Hallya-e, kend! van ott nekünk az a szakajtó aranyunk, ne áldatnánk azt meg? most, még itt van a Krisztus!?
– De – mondta az öreg nagy hangosann – jó vóna biz a!
Az öregasszony be is hozta mingyá a szakajtó arampézt.
– Ereggy, Péter, monggyad Jánosnak: ággya meg azt a kis pézt!
János vót a letjobb szaladó köztök, szalatt a pézzel mingyá. De Péter egy kicsit kível maratt.
Aszongya odbe Krisztus:
– Mennézem má, oszt megáldom magam is, hátha hasznosabb lessz az én áldásom!
Kiment Krisztus is, de mikor a pitarajtóba ért, ő is csak azt nézte, mére van a másik kettő? Akkor aló! vesd el magad! utánnok a palástba, ammeg úgy a lába közé verődött, mindég hasra akart benne esnyi.
Sokállották má az öregek az áldást, kinézett az ember: ugyan mit csináhatnak má?
De ő is úgy látta őköt még ecczer, akar én! nem vót ott senkiféli, még egy lélek se.
Szalatt be mondanyi a feleséginek, hogy:
– Jaj! jaj! nincs péz! elvitte a Krisztus! elvitte a Krisztus! még ilyen zsivány Krisztust.
Aszongya neki a feleségi:
– Ne káronkoggyék kend! hát ha a Krisztus adta, a Krisztus elvette! mit ugat kend annyit a Krisztusra?
Bezzeg nem bánta má a három vándolló legény, akarhogy szitták, csakhogy a malaszt velek maratt!
Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus.
