Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy Futyika Jankó. Az egyebet se tett egész nap, csak szalatt, nem is fogatták meg béresnek sehova. Pegyig máskép meg fájin ember vót.
Ecczer beállított egy gazdáho, aszonta neki: fogaggya őt fel napi háromszori szaladásra! azé ő dógozik mindent, csakhogy napjába háromszor szaladhasson, a hova kedvi tartya.
A gazda először csak nevetett rajta, de gondolt egyet:
– Isz ússe vót mén nekem ilyen furcsa cselédem, eh! Isten neki fakereszt, ha eltörik as se lessz! – felfogadom!
Fel is fogatta. A bér av vót, a mit megeszik.
Hát a letelső nap is kimentek szántanyi. Má jó csomót szántottak, elgyött a früstök ideji. Futyika Jankó a helyett, hogy ett vóna, olyan szaladásnak atta magát, a gazdája azt hitte, hogy meg van a bolondúva, nincs ki neki a tizenkettőre.
De iszen vót Jankónak eszi. Egenyest hazaszalatt a gazdája házáho. Ott aszongya az asszonnak:
– Azt üzente gazduram, hogy a pinczébe a hordókot mind ki kell forróznyi, mer jód meddohosogyik.
Ütölt-hatolt az asszony, még a képi is szint vátott erre a szóra. Igen ám! mer a pap járt hozzá, oszt ő meg, hogy a béressik men ne lássa, a hordóba bújtatta.
De azé beleegyezett, azt hitte, hogy azt a hordót maj csak elkerűlyik. Futyika Jankó nagyon jó tutta a dürgést, hogy az asszonho pap jár, a nagy kanta forró vizbű beöntött valahány hordó vót, mindbe, még csak valaki egybe el nem kiátotta magát.
– É, tán borféreg van ebbe a hordóba! forrózzuk csak ki jobban!
Oszt jót löttyentett a hordó szájába. Nagyot kiátott a pap, mer hát bizony rosszú eshetett an neki.
Beszól Futyika Jankó:
– Hát ki odbe!?
– Én!
– Ki az az »én«!?
– A pap!
– Aha! a pap!? Hát majd lessz magának a menyecskéhe járnyi! Maj memmondom a gazdámnak!
– Jaj! jaj! lelkem! csak men ne mondd, nem gyövök többet ide! úgy-e, lelkem! nem mondod meg! Ne e!
Avval odacsúsztatott neki egy százast.
Aszonta arra neki Futyika Jankó:
– Hát jó van! most az ecczer nem mondom meg, de ha még valamikor itt tanálom, Istenszentuccseg! memmondom!
Azután eltette a százast, oszt ment kifele a fődre, mint a forgószé.
A gazda épenn akkor nyelte le az utóllyát, mikorra ő odaért. Hozzáfogtak szántanyi, ment a dolog, délyig mes se állottak.
Mikor delet húzták, kifogták az ökröt, Futyika Jankó nem várt semmit, ha szalatt megint haza.
Mos meg aszongya a gazd’asszonyának:
– Azt üzente a gazduram, hogy a fészerbű hánnyam ki a szalmát, mer a még ott kárt csiná!
– Hát jó van, hányd ki!
Felvesz Futyika Jankó egy nagy vasvillát, szurkállya bele a szalmába, ecczer csak nagyot pisszen valaki. A pap vót.
Futyika Jankó tutta, hogy av van ott!
Odaszól neki:
– Ki a!?
– Én vagyok, a pap!
– Hát nem memmontam má én magának, hogy ide be ne tegye a lábát!?
– Nem gyövök többet, jaj! nem gyövök többet!
– No! hát má mindegy, hiába fogadkozik, én má memmondom a gazdámnak.
Jankó annyira beszét, hogy tán el se át vóna a szava, ha a pap megint egy százassal be nem gyugja a szájját.
De még akkor is neki állott fellyebb, mer aszonta:
– Ide ne győjjék többet, mer jaj az életyinek! megölyi a gazdám!
Jankó nem bánta se a papot, se az asszont, csak hogy a péz nálla vót!
Akkor ment kifele újra, úgy danolt meg süvűtött, mint a rossz! meg úgy szalatt, mint a firjóka.
Mulasztanyi nem mulasztott ő a dógábú semmit, de a má gazdája nem birta megányi, hogy men ne kérdezze:
– Hun jársz te ilyenkor, hé!
– Memmeg ott! Mit keresi! a hun jártam, ott jártam! jó helyenn jártam!
– Jó van no! monta a gazda, de kényes vagy, az ebatta!
Avval mentek szántanyi.
Mikor elgyött az uzsonna ideji, Jankó megint nyaka közé kapta a lábát. Az ember meg mosolyogva nézett utánna, oszt csak úgy magába monta, hogy:
– Bolond!…
Jankó most aszonta az asszonnak, hogy azt üzente a gazda, hogy a kádbú ki kell a pelyhet dőtenyi, hasz szíjja meg a nap, mer má nemsoká úgyis el kell annyi!
A kád pehely a komrába vót. Odament Jankó, kihempergette az udvar közepire, ott leótta rúlla a nagy kendőt, oszt zuhi! borította fel!
Kigurút a pap is. A hogy kiesett, úgy vágta szét a tenyerivel a tollyút, mint egy lapát.
– Hát maga újfent itt van? ennye! ennye! no! vigyázzék a bőrire! ha még mos se mondom meg!…
De a pap tutta az orvasságát most is, elévette a bugyellárissát, odatta a harmagyik százast is Jankónak.
Szép napszám egy nap alatt! – háromszáz forint!
Jankó megigirte, hogy nem árollya el, de kikövetelte, hogy a pap többet oda ne mennyék.
Avval kiment újra, otki is maratt, még aznapra a szántást el nem végezték.
Másnap, a hogy kimentek szántanyi, látták, hogy szánt javába a pap is.
Futyika Jankó törte is a fejit mingyá, mit csinállyék most vele? de nem tudott kitanányi semmit.
Débe az asszony ételt hozott nekik, mikor megettek, a maradékot a gazda a papnak szánta.
– Vidd el ezt a bogácsát, Jankó! a papnak, mondd, hogy én kűttem!
Szalatt is Jankó a bogácsával. Mikor a szántásonn ment, le-lehajolt, mintha rögeket venne fel, pegyig a bogácsát hajingálta el.
Mikor a papho ért, aszongya neki:
– Hallya-e, ha a gazdám ere gyön, szeggye össze a sátorfáját, mer nem jó végi lessz. Aszonta pegyig, hogy gyön mingyá!
Avval megfordút, ment vissza a gazdájáho.
Annak meg aszonta:
– Gazduram! tisztelyi a pap, köszönyi a bogácsát, azt üzente, hogy mennyék át, de fejszét is vigyék, mer az ekéjinek baja van!
Az ember kapta a fejszét, oszt ment egenyest a pap fele.
Mikor ezt látta a pap, csak a hogy a lába engette, elkezdett szalannyi. A gazda nem tutta mire vélnyi a szaladást, ő is utánna, oszt kiabáta:
– Állyék meg! állyék meg!
Jankó ezt látva odafordút az asszonho is:
– Ha kedves az életyi, szalaggyék maga is, még szépenn van!
Szalatt is az asszony.
Az ura látta, hogy most má az asszony is szalad, nem a pap után, hanem a feleségi után iramodott.
De sose tutta elgondolnyi ezt a szaladást.
Mikor utóérte a feleségit, am mán egenyest azt hitte, hogy agyonütyi az ura, ríva rimánkodott neki:
– Jaj! csak ne üss agyon! a papot többet nem eresztem be a házba. Igazán mondom: nem eresztem be!
Az embernek szívi ágába se vót a feleségit bántanyi, de nagyon meghőkűt, mikor a feleségi beszéggyit megértette.
– Mit beszész te?
Az asszony rimánkodott tovább, hogy csak ne báncsa, a pap nem jut többet a házba.
– Hát mellyik?
Az asszony elmonta.
No! ezé má oszt úgy elverte a baltanyellel, hogy kék maratt a helyi.
– Ne e! majd adok én neked papot!
Az asszony is, a pap is hazaszaladt.
Este a gazda meg Futyika Jankó is hazaértek.
Az asszony el vót szontyorodva, de azé adott nekik vacsorát.
Az ember lefekütt hamar, de Jankó ámatlankodott sokáig.
A hogy fekütt a legény, heverésibe hallott valami sugdolódzást. Az asszony meg a pap vót.
Azt beszéték, hogy az embert is meg Jankót is el kék vesztenyi, meg hogy el is vesztyik, oszt mint másnap bemennek a várasba, vésznek méreggyükeret.
Futyika Jankó ezt mind hallotta végig.
– Megállyatok! – monta magába, – maj kibánok veletek!
Felőtözött mint vándollónak, ásott a szomszéd kertyibű vagy háromfajta répát, oszt elindút arra az útra, a mellyik a várasba vitt, ott lefekütt az árokba.
Má jókor reggel gyött ára egy kocsi, ketten ültek rajta: a pap meg az asszony.
Megállította őköt.
– Vigyenek be a várasba, megadom az áldomást!
– Üllyék fel no!
Azok nem ösmerték meg.
– Hát mit árol maga?
– Répát, méreggyükeret meg affajtát!
– Igazánn-e hát!?
– Né!… igazánn hát!
– Hogy aggya?
– Ki micsodás!… Az egyik drágább, mint a másik. Van olyan, a kitű bókol az ember, mint a ló, az száz forint; azutánn van olyan, a kitű haldoklyik, az kétszáz forint; a harmagyiktú meg egenyesenn meghal, az háromszáz forint.
Összenézett a pap meg az asszony.
– Mevvegyük-e?
– Hát vegyük meg!
Mevvették, ki is fizették. Jankó meg leszát a kocsirú, oszt ment, a mérű gyött. Amazok meg visszahajtottak a faluba.
Dére Jankó is hazakerűt azé.
Otthonn aszongya a gazdájának:
– Gazduram! minket meg akarnak ölnyi, ne haggyuk magunkot! Majd a feleségi ad vacsorára háromfajta répát, ha azt eszük, maga csak tegyék úgy, a hogy én! Egy tiz csombékos estráng má akkorra a vizbe lessz, ha aszondom, hogy – hajcsa ki a kecskéket, verje ki őköt, a hogy birja!
Az ember megigirte, hogy úgy tesz.
Mikor elgyött a vocsora ideji, Jankó meg a gazda leültek az asztalho.
Nemsokára hozták is az első tál ételt.
Megették. Nézi a gazda Jankót, hát am má úgy rázta a fejit, mint al ló, mikor melegi van. Elkezdett ő is úgy csinányi.
Kivel a konyhába összebútt a pap az asszonval, hogy – nécscsak! ott van má!
Beviszik a másogyik tál ételt is. Jankó úgy rángatta magát meg tátogtatta a szájját, mintha haldoklana. A gazda, mikor látta, szintazonszerint cselekedett.
Mikor előttök vót a harmagyik tál étel, Jankó mekkóstolta, oszt csak úgy vágta magát hanyatt, hogy maj szétesett a feji.
A gazda látta, de magába aszonta, hogy ő mán vigyáz, arra hogy nagyon men ne üsse valamijit. Avval ő is elvágódott.
Az asszony meg a pap most má csakugyan azt hitte, hogy végire járt a két embernek. Négykézlábra átak mind a kettenn, oszt a pap elkezte:
– Bak, bak, bak, bak, bak, bak!
Rá az asszony:
– Be e e, be e e, be e e!
Jankó akkor hirtelen odaszólt a gazdájának:
– Gazduram! hajcsa ki a kecskét!
Felugrik a gazda, egenyesenn a kádho. Eléveszi őköt az estránggal amúgy istenigazába, csihi-puhi, ere is, ára is, ne neked! teneked is! Azok úgy megijettek, hogy szaladóra vették a dógot, oszt ha meg nem átak valahun, tán mém most is szalannak.
Puszta-Hanyi, Heves vármegye. Molnár Lojzi dohányosbojtártól. Lejegyzés ideje: 1904. április.
