Vót ecczer a világonn ecz czigány. Annak annyi fia vót, mint a rostán a lyuk. Má se a házba nem fértek, se ennek nem birt annyi az apjok.
Az öreg czigány ecczer gondolt egyet, elindú ő világot próbányi, ki győzné ennyivalóval azt a sok rajkót! csak a lelkit veszítyi velek! maj csak lessz valahogy!
El is ment. A gyerekejit meg mind otthatta.
Elért egy pusztára, annak a közepinn vót egy juhodály. Bemegy, hát odabe a juhász épen fejt. Odaszól neki a czigány: »hallod-e juhász! aggyá nekem egy kis tejet!« De a juhász aszonta, hogy a tejbű nem ő rendelkezik, mer an nem az övé, ha egy borzasztó sárkányé, ő abbú nem adhat.
Hát ez a szó a czigánnak nem sokat ért. Vót nálla egy nagy czipó, csak belenyomta egy dézsa tejbe úgy, hogy a dézsába semmise maratt, a czipó mind felszítta.
»No! megá czigány, maj lessz neked kapsz, csak ideérjen a sárkány!« »Less? less-e hát? izséllye ű meg azs annyát, majd adok én neki!«
»Accz-e hát!« hallacczik egy nagy kiátás az ajtónn. Odanéznek, épen gyött a sárkány. Megihett a czigány is, majd elejtette a czipót a kezibű. »Adok ám! mi vagy te! he! te egy rongyos sárkány vagy! de én a világerejű czigány vagyok! gyere hát ide, de új járs, mint ezs a kődarab: tejet csavarok belülled!« A sárkány mecczondollott erre a kemény beszédre.
»No! pajtás, ha olyan erős vagy, gyere el nálunk, ott hóttyig tanáhaccz jó kenyeret!« »Jó van no! elmenek, vágjon sét a zsizs, te büdöss! de úgy legyék ám, a hogy én parancsolom!« Henczegett a czigány nagyon, mintha ő vóna a kiskirá.
Mikor a sárkány házokho érnek, a sárkánt férehítta az annya, oszt aszonta neki, hogy »vidd ki ezt a czigánt a kertünkbe, te tudod, hogy van ott esz szép cseresznyefa, kűggyed ahho, cseresznyét szennyi, majd elbányik av vele!«
Ki is mentek. A sárkány odavezette a moret a cseresznyefáho, hogy egyék belülle. De allyig ért hozzá a czigány, úgy elvágta, hogy hetet bakázott. Mikor esett le a fűbe, ép egy nyúlra esett, am meg elkiátotta magát, hogy: más! »Nem más, izsédd meg az anyádot, én vagyok Jónás, a csigány!«
Má akkorra a sárkány is odaért. Monta a czigánnak, hogy »no most má vót, a mi legyőzött!« »Legyőzsött!? engem!? ennye! hogy a fricsinyavalya törjön ki, hát má hogy győzsött vóna le! melláttam a kis öcsémet itt a fűbe, la! ehhe ugrottam oda! Né! hogy fogna má rám valamit! Ne gondold, büdös, huzszsun össe a gercs!«
A sárkány elhitte, a mit a czigány mondott.
Mentek befele. De útközbe a sárkány aszonta, hogy elhiszi a czigány nagy erejit, de ő meg szalannyi tud jobban. Aszongya rá a czigány: »Jobban!? tee?! is’ a kis öcsém is jobban tud te nállad, te nyavalyás! hát próbállyuk meg, no!«
A sárkány beleegyezett, el is indút a mucival versent, de egy ürgelyukba úgy hasravágódott, hogy a mucit itiletnapig se tutta vóna má utóérnyi.
A sárkány má látta, hogy nem fog ki a czigányonn. Az annyátú kért tanácsot. Az aszonta neki: »tudod-e, mit? mennyetek el az erdőre, hozzatok fát. A ki többet tud hozni, al lessz az erősebb!«
El is mentek ők. Rakott a sárkány olyan hát fát, hogy a czigány mingyá meddöglött vóna alatta. A czigány meg kivitt egy szörnyű hosszú kötelet, kerítenyi akarta vele az erdőt. Látta ezt a sárkány, mekkérdezte, hogy »mit csinász, te bolond!?« »Mit?! felkötöm azs egés erdőt, ost hazsavisem, ráhajítom a házsatokra, hogy fordúllyék fel azs a büdös anyád! Én nem sajnálom!«
Még a sárkány fogta könyörgőre a dolgot, hogy így ne tegye, úgy ne tegye, má csak az annyát kimillye meg.
De a czigány nem akart tágitanyi. Ő viszi, nem bánnya, hagy dögöllyön meg az a vén kutya!
Utóllyára oszt mégis engedett, nem vitte haza az egész erdőt, nem vitt egy mákszem fát se, mig a sárkány vitt olyan háttal, hogy el nem birná egy fé falú.
Mikor hazaérnek, a sárkány elpanaszollya az annyának, hogy járt, hogy a czigány az egész erdőt el akarta hoznyi, oszt a házra boritanyi. Akkor aszongya neki az annya: »fiam! horgyatok vizet! a ki többet tud hoznyi, al lessz az erősebb!«
A sárkány vállalkozott.
De a czigány ott is az eszivel élt. A Duna mellett kezdett ő egy árkot ásnyi árafele, a mére a sárkány lakott.
»Micsinász te avval, hé!?« – kérdezte a sárkány.
»Hát elvisem azs egés Dunát meg a bennevaló vizset mind, hagy degellyen meg benne azs a kutya anyád! fúllyék meg! én nem sajnálom!« A sárkány megihett most is, mer fétette az annyát, hogy ez a bolondos czigány még metteszi, a mit mond. Rimánkodásra vette a dógot, hogy csak haggyon fel a dologgal, má láttya, hogy ő a vitézebb! »Vitézseeebb!? meghisem ast! kösönd annak, hogy sépenn kérté, máskép végi lett vóna annak a tetyves anyádnak! hogy a zsizs rágjon séjjel, olyan apróra, mint a mák!«
Mikor megérkeznek, mongya a sárkány az annyának, hogy nem lehet evvel semmire se mennyi. Olyan vitéz.
Másnap láttya a sárkány, hogy a czigány zsákokba horgya a csutkát a házok mellé. Megkérdezte: mit akar? A czigány ép akkor gyútott a pipájára: »Mit akaroook!? rátok gyútom a házsat, ha nekem nem accs egy zsák pést meg engem hazsa nem visel! Sebesenn ast a pést, mer ha mehharaksok, nincs azs a pézs, a mé innet elmennék. Üssön el a ross!«
A sárkány hamarosan mettőtött egy zsákot pézzel, arra a czigány ráterítette a szűrit, annak a tetejibe meg felült maga. Úgy vitte a sárkány a czigánt haza a falujába.
Mikor betérnek az udvarra, a sárkány levetyi a vállárú a nagy zsák pézt, úgy hogy a czigány háza mingyá szerte-szét szakatt.
»Micsinátá, sárkány!?« – mongya neki a czigány – »mé dőtötted sét azs én házsam!? reskess tűllem, mer megeslek, te kutya! – Gyerekek, gyertek csak elé, pofozzsuk fel est a samár sárkánt!«
Azok elégyöttek, vótak elegendővenn, úgy felpofozták a sárkánt, hogy az ihettyibe táng mém most is szalad.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska czigánykovácstól, a ki nem vándorol, hanem ipart űző helybeli lakos. Lejegyzési idő: 1903. deczember.
