Hát azt tuthassátok tik is, hogy az én apámnak száz járás főggyi vót meg hogy hat ökör járt ki az udvarábú. Gazdagok vótunk mink. Szükséget nem szenvedtünk, az, hogy néha egy harapás kenyér se vót a házunkná, nem vót nagy baj, megesett má a sokkal szegényebbekné is, mint mink vótunk.
Hát ecczer is olyan bővibe vótunk a kenyérnek, hogy az anyám nem tudott mibű sütyni. Écsapám veszekedett, hogy ott a hambár, tele búzával, oszt olyan gyámoltalanok vagyunk, hogy még sajtalan bogácsát se tud sütynyi az anyánk.
Nem tuttam hallgatynyi, ha écsapám veszekedett, befogtam a hat ökröt, rátettem a szekerre tizenkét zsák buzát, oszt elindútam a malomba, écsapámék meg mentek a Budahátra szántanyi.
Hát a hogy menünk az útonn, tudhassátok, hogy még abba az időbe Abanyonn nem vót csinátút, a Laskóná a hat ökör a szekerrel elakatt. Olyan sár vót, hogy az ökör mes se birt mozdúnyi.
Micsinállyak má? otthagygyam a búzát, oszt győjjek haza ököré? nem birtam okos lennyi benne. Ecczer csak eszembe jutott, hogy isz’ láttam má én ezt másoktú is: kifogtam az ökröt, a szekerrű lehántam a búzát, az ökröt felraktam a szekerre, a zsákokot meg befogtam a járomba. Ha némellyik kötelőczködött, olyant vágtam a hátára a járomszöggel, hogy mingyá meszszelidűt!
Akkor elévettem az ökörhajtó ostort, végignyútottam rajtok, úgy kihúzták az én szekeremet a sárbú, mintha ott se lett vóna.
No! hál’ Istennek! eggyig má vótunk!
Akkor lehajingátam az ökröt, a zsákokot felraktam vissza, oszt ballagtunk a malomba. Ott köszönök, aszongya a mónár, hogy várjak egy kicsit, mer a malom nincsen itthonn, odavan eprésznyi!
Hű! a kutyafitta! – mondtam magamba, – mit csinálok én most? Hát azt csinátam, hogy elmentem, megkerestem a malmot! Ott ette az epret egy nagy fa tetejibe. Montam neki, hogy győjjék le, mer hat a beteg, hét a halott, oszt sihetek! De csak a vállát húzogatta, oszt aszonta, hogy aggyig ő nem gyön, méj jó nem lakik!
Mit vót mit tennem? – vártam. Ott átam má sokáig, de més se gyött le. No! – mondok magamba, – engem ne tegyék bolondá! Az ostort a kezembe hortam, kaptam magam, leszúrtam a fődbe, oszt felmentem én is. Eprészek, mondok, én is!
Jólaktam oszt otfel a malommal együtt.
Ecczer má oszt a malomnak se kellett az eper. Aszonta, hogy mehetűn!
Le is gyöttünk, má fel is tettem a garadra a búzát, mikor eszembe jutott, hogy hát az ostorom!?
Kerestem mindenütt, de rá nem birtam akannyi.
Eccer csak meppillantottam egy nagy jegenyefánn, ott lógott az ostorom a tetejibe. De a nyelit nem láttam.
Hát akkor mongya a mónár, hogy táng a szemitű nem láttya, hogy a jegenyefa vót a kend ostornyeli? – Akkor néztem csak meg jó! hát a disznókutya úgy elámitott, hogy csak akkor ösmertem rá. Ez a! csakugyan ez a! az én ostorom nyeli! oszt hogy megnyőtt! Tele vót má galylyal meg levellel, a dereka meg olyan vastag vót, allyig birtam két kézzel átérnyi!
Má, mondok, az ostorom més se hagyom itteng!
Felmásztam a fára. Útközbe meg eszrevettem, hogy tele van az a fa seregélyfészekkel, fogtam magam, megóttam a gatyám madzagját, oszt arra kötözgettem a seregélyeket lábokná fogva. Gondoltam, hogy maj messütyi otthon écsanyám, jó lessz vocsorára! Mikor mán eleget kötöztem fel, mentem tovább az ostoromé.
De láttyátok-e, micsinát velem az a disznófogonású seregély? A hogy másztam felfele, az ágak, galylyak verdesték őköt, eszre se vettem, mikor elszátak velem a fárú. Szátak velem a Laskó irántyába. Abba meg mosott a sok asszony. Mikor engem melláttak, mind csapdosta össze a kézit, oszt elkezdte kiabányi: deó grácziász! deó grácziász! De én úgy értettem, hogy: te, ódd meg a gatyád! te, ódd meg a gatyád!… Hát nem tudom, mé kéritek! megóttam oszt nekik. Ez épenn a Laskó felett vót.
Mikor a gatyám megóttam, no! csak gondollyátok-e, mi történt velem? még olyant! A seregélyek a gatyámmal elszátak, én meg zu! be a Laskóba! Ki is üttem a farom csimájával a vizbű olyan halat, hogy három szeker se birta haza Besenyőre!
Allyig birtam onnat a malomho vánszorganyi.
Ott mem má vártak javába. A liszt régenn mev vót pitléve.
Befogtam, oszt gyöttem haza.
Itthonn kérdezte écsapám, hogy: no! fiam! mit hoztá?
– Mitacskot!
Ű! fiam! de jó meffelelté apádnak, oszt vágott úgy filtövönn, hogy mém mos se venném fel egy ötvenesé!
Ott bőgtem odbe a sutba. Ecczer csak kérdezi écsapám:
– Hány óra?
– Egyik se hánnya a másikát! – szótam nagy mérgesenn a sutbú.
Écsapám memmeg jó eldahutolt.
Vót oszt magam mé jó kibőgnöm!
Má este vót, mikor kimentem a konyhába. Écsanyám épen a gomolyát gyúrta. A hogy gyúrta, a hogy gyúrta, az ajtón csak szalatt be egy farkas. Écsanyám nem fét tűlle, csak fogta a filit, oszt gyömöszölte be a gomolyába. Azutánn oszt én se fétem!
Écsanyám még gyúrta a gomolyákot, de mink mán lefeküttünk, mer écsapám aszonta, hogy reggel jókor lemennyünk Tepére, vágjuk má le azt a kis sarnyút, ne vénüllyék meg a naponn!
Fel is keltünk jókor. Écsanyám betett a tarisznyánkba egy fékenyeret meg egy gomolyát, avval elindútunk.
Mikor leértünk, lepakoltunk a kocsirú, hát én aszontam az embereknek:
– Emberek! nem vóna-e jó, most mingyá kenyereznyi? Ha most elvettyük a gongyát, akkor egész nap kaszáhatunk!
Az emberek aszonták, hoj – jó van!
Én vágtam egy kis sarnyút alánk, oszt leültünk kenyereznyi. A kaszák meg csak úgy vótak körülöttünk szanaszét.
Kivettem a tarisznyábú az ennyivalót ecs cseppig avval a szándékkal, hogy nem hagyunk mink abbú esz szikurdumot se!
Letelőször is a gomolyáho nyútam.
A hogy felszegem, hát egy nagy lompos farkas csak kiugrik belűlle (écsanyám felejcségbű azt a gomolyát atta ide), el akar szalannyi. De a fara beleakatt egy kasza hegyibe, oszt úgy ugrát végig a farkas meg a kasza a sarnyúfődönn, úgy, hogy mikor mennéztük, hogy mit csiná az a farkas, akkorára úgy össze-vissza rángatódzott a kaszával a fődönn, hogy a sarnyúbú ecs csepp se vót lábonn.
Hogy megörűtünk mink ennek!
Aszondom oszt az embereknek, hogy:
– Láttyák-e, kentek! de jó hogy elébb kenyereztünk, nekünk estyig mettartott vóna vágnyi, igy meg má le van. Együnk sebesenn, oszt dologra.
Mikor megettünk, akkorára a sarnyú meszszáratt, úgy, hogy egenyest gyűtenyi meg boglyáznyi lehetett.
Én raktam a boglyát, a többiek meg ki gyűtött, ki adogatta nekem fel a villával.
Hát jó nagy boglyát raktam! mikor má ecs csepp se vót odale, egészenn az égig ért.
Gondolkoznyi kezdtem: hogy menek én le innet? mére? de nem tuttam a móggyát kitanányi.
Ecczer csak eszembe jutott, hogy lakik nekem az égbe egy nagynéném, mos közel vagyok hozzá, mondok, mos mellátogatom.
Nem törtem rajta a fejem sokáig. A garádics épenn előttem vót, csak ráléptem, oszt mentem. Hanem nagy az a mennyország, az ember könnyenn eltévedhetne benne, én se tanátam meg mingyá a Kata néném házát.
Az útonn kérdeztem egy kis gyereket, hogy tuggya-e, hun lakik az én Kata néném? Aszonta: maj memmutatom!
El is vezetett szépenn.
Benyitok hozzá, hát épenn a pitarba lencsét válogatott Kata néném. Odaköszöntem neki, oszt memmontam, hogy ösmer-e még engem, Kata néném?
– Hát honne ösmernélek! hát hun jársz te itt, hé!? Ülly má le no, lelkem! ülly má le no! elfárattá, úgy-e!
Oszt úgy összeölelt, összecsókolt, azt hittem, hogy fébe se akarja hannyi.
Kérdezősködött osztang, hogy hogy van écsapám? écsanyám? még kenteket is kérdezte, de kentekrű nem tuttam mit szónyi, akkor odavótak a Tiszahátonn.
Hát ott tartózkodtam én igen úgy három napig, nagyon jó ment az idő, még alunnyi se tuttunk, annyit beszégettünk.
Negyennapra oszt én mondtam Kata nénémnek, hogy mennék má haza, mer sose gondollyák, hun járok.
Elbúcsúzkottunk, oszt gyöttem. De mikor a garádicsrú lenéztem, a nagy boglya olyan kicsi lett, annyira lesüppedt, hogy allyig lácczott.
Vakartam a fejem. Hogy menek én most haza? Le nem ugorhatok, mer kitörik a nyakam, innet meg út nem visz le. Hát kíntelen-kelletlen vissza kellett mennyi a nagynénémhe tanácsé.
Mikor benyittam hozzá, mém most is nevethetem, aszonta:
– Tán itt felejtetted a dohánzsaczkódot?
– Nem felejtettem én, Kata néném! ha nem birok innet lemennyi, a boglya, a minn idáig feljuttam, olyan kicsi lett, hogy nem lácczik abbú annyit se, mint egy leesett mákszem!
De nagyonn el vótam szomorodva.
Aszongya arra Kata néném:
– No! maj segíjjünk a bajonn! Van még egy kila korpám, majd fonnyunk abbú kötelet, oszt le birsz jutynyi.
Úgy is vót. Messodrottuk mink a korpát kötelnek, de nem vát be. Mer egyrétesenn nem ért le a fődre, kétrétesenn meg még össze is gyűrődött a fődönn. Szóval nem vót elég hosszú. Korpája meg má nem vót a nénémnek! – Mit csinályum má!?
A néném azt is kitanáta.
A szomszédtú lopott egy véka korpát még, azt a kötelhe hozzásodrottuk, így oszt vót kötelünk, a főgyig érő.
Elbúcsúzkottunk újfent, én meg ereszkettem lefele.
Még az igaz korpánn gyöttem, csak vót valahogy, de mikor a lopott korpábú sodrott kötelhe értem, törje ki a rossz! leszakatt alattam.
Én meg estem, estem lefele. A boglya tövibe vót egy nagy kő, arra estem. Úgy meg tanátam ütnyi az ülepemmel, a kő mingyá czikrát hajított, olyant, hogy az egész boglya leégett rúlla.
Igy kerűtem vissza a mennyországbú.
Besenyőtelek, Heves vármegye. A közlő: Vasas Palkó parasztgazda. Lejegyzés ideje: 1903. deczember.
