Volt
egyszer egy szegény öregasszony, volt neki egy nagy, rongyos fia, úgy hívták:
Vaskalapos János. A szomszédok is mondogatták, hogy ne tartsa már tovább,
küldje valamerre szolgálni, meg az is unta már az otthonlétet, hát kérte az
anyját, készítsen neki útravalót.
Az
úton aztán találkozott egy másik szolgafiúval, látja, hogy alig vánszorog,
kérdi tőle:
-
Mi bajod van?
-
Szolgáltam egy gazdánál, de olyan rossz gazda volt, hogy aki nála szolgált, s
nem úgy dolgozott, ahogy ő akarta, szíjostort vágatott a hátából, és elzavarta
a háztól.
Azt
mondja erre Vaskalapos János:
-
Hol lakik ez a gazda, mert én elszegődnék hozzá.
-
Találsz arra egy szép magas házat, ott lakik, de el ne szegődj hozzá, hacsak
nem akarsz a mi sorsunkra jutni!
-
Meglátjuk - mondta Vaskalapos János, és illedelmesen beállított a gazdához.
-
Mi járatban vagy?
-
Szolgálatot keresek. De mondja meg előre, mi a dolgom.
-
Itt nálam nem sok a dolog - mondja a gazda -, csak az udvart kell rendben
tartani, meg a földet meg ami még akad. Mit kérsz ezért?
-
Nem kérek én egyebet, gazduram, csak azt, hogy ha rendesen kitöltöm az időmet,
üthessek egyet a kisujjammal a gazduram fejére.
Erre
a gazda nagyot nevetett.
-
Mást kérjél! Van itt gabona, minden! Kérhetsz akármit, az idődet úgysem töltöd
ki nálam.
-
Majd elválik, kitöltöm-e vagy sem.
Másnap
az udvart szépen rendbe tette. Csak nézett a gazda. Harmadik napon meg
felpakolták az ekét a szekérre, befogták az ökröket a szolgálóval, s kimentek
szántani.
-
Ennivalót nem teszek, majd viszem utánatok - mondta a gazda.
Jól
van, befogtak, elkezdték a szántást, a szolgáló hajtotta az ökröt, János meg az
ekét tartotta. Jó magasan járt már a nap, de még a reggeli sem érkezett meg.
-
Nem szokott ez a gazda korán kijönni az ennivalóval - szólott János.
-
Azt várhatjuk, mert sose jön ki - mondta a szolgáló.
-
Ne búsulj, van itt ennivaló.
Kiértek
szépen a föld végére, az egyik ökröt rögtön fejbe vágta.
-
Na, látod, most már van mit ennünk, szedjél tűzrevalót.
Tüzet
gyújtottak, nyársra húzták, meg is ették az ökröt ketten. Ebédre meg a másikat.
Indultak hazafelé este, a szolgáló kinyitja a kaput, látja a gazda, hogy csak
két ökörrel jöttek, kérdi Jánost:
-
Fiam, hol van a másik két ökör?
-
Azokat biz megettük. Enni kellett valamit, hát megettük.
-
Jól van, fiam - felelte rá a gazda.
Odabent
mondja is a felesége:
-
Na, most akadtál béresre, ez téged tanít meg, nem te őt!
S
elkezdtek nagyban tanácskozni, hogy mi legyen, mert ez tönkreteszi őket.
-
Hallod, gondoltam én valamit. Próbáljuk meg, küldjük el őrletni az ördögök
malmába - javasolta az asszony.
A
szekeret másnap megrakták búzával, befogtak négy ökröt, és indult János az
ördögök malmába. A gazdája azt remélte, hogy oda sem talál, csakhogy ő meglelte
a malmot, s bekiáltott:
-
Nyissátok ki az ajtót, őrölnivalót hoztam!
Az
ördögök pedig nagyot nevettek odabenn.
-
Nem eresztünk be, mérgelődj egy kicsit!
Ő
meg nem szólt kétszer, hanem berúgta az ajtót. A sánta volt ott éppen az
ajtónál, elkapta, és megrázta jól.
-
Jaj, ne bánts, inkább mondjad, mit akarsz!
-
Parancsolj az embereidnek, hogy hordják a búzát befelé, töltsék a garatba
máris! De nekem finomlisztet csináljatok, mert mindnyájótokat kikergetlek
innen!
Na,
behordták, a garatba töltötték, de a malom kerekét megkötözték, hogy ne bírják
forgatni az ökrök. Hej, megdühödött az ökrökre János, kidobálta őket a
kerengőből, belekapaszkodott a hajtórúdba. Erre az ördögök is jobbnak látták
eloldani a kereket, nehogy a malom összedőljön. Ő meg felrakodott a szekérre,
feltette az ökröket is, elkezdte húzni hazafelé. Mikor feleútjára ért, eltört a
szekér tengelye. Visszaszaladt a malomhoz, megint megrúgta az ajtót. Mondják az
ördögök odabent:
-
Baj van! Visszajött! - De nem nyitottak ajtót, hát berúgta megint. Megint a
sánta ördögöt kapta el az ajtónál.
-
Összetörlek, ha nem adsz segítséget!
-
De hát mi baj? Mi történt már megint?
-
Eltört a tengelyem, s nincs, aki tartsa a szekeret, míg hazahúzom.
Jól
van, adott neki négy ördögöt, azok emelték a szekeret, amíg a kapuhoz értek.
Akkor beszól a gazdának, hogy nyisson kaput.
-
Nyitja az ördög! - szól ki a gazda.
-
Az ördög nem nyithatja, mert az tartja a tengelyt!
-
Ez kipótolja azt is, ami a többiből hiányzott - mondja a gazdának az asszony. -
Most akadtál béresre, még az ökrök is fenn vannak a szekéren!
-
Hát ezeket, fiam, minek raktad fel?
-
Mert unták a menést.
Nem
volt mit tenni, behordatták az ördögökkel a zsákokat.
-
Gyere vacsorálni!
Esznek,
a gazda kérdi tőle:
-
Hogy lelted meg a malmot?
-
Úgy, hogy nem tud nekem olyat mondani, hogy én meg ne találjam.
Mikor
aztán egyedül maradtak, azt kérdi az asszonytól a gazda:
-
Mit csináljunk? Mindenünkből kipusztít!
-
Panaszold be a papnak.
-
Ugyan, asszony, hát mit tehet a pap a szenteltvízzel ellene? Akkor már a bíró
inkább tehet. Majd szólok neki, hogy a hegyen a nagy száraz kutat hordassa tele
terméskővel, aztán aközben már történhet valami vele.
Másnap,
mikor megindult a dobos végig a falun, hogy mindenki, akinek szekere, ökre,
lova van, jöjjön az ókúthoz követ hordani, Jánossal is befogatták az ökröket.
Öt-hat ember már ott erőlködött a kőnél, görgették szekérre az apraját.
-
Ez is munka? - kérdi tőlük János, azzal fogott egy ménkű nagy követ, feltette a
kocsiderékba.
Háromnál
többet viszont az ökrök nem bírtak el, megdühödött rájuk, s kezdte őket
feldobálni a szekérre.
-
Mit csinálsz, fiam?! - rémült meg a bíró.
-
Nem akarják húzni a szekeret hegynek fel, hát én nem vesződöm vélük, felhúzom
magam.
Odafent
meg elkezdtek tanakodni: kit küldjenek le a kútba, a követ kinek adogassák?
-
Lemegyek én, de jöjjön ám a kő, ne ácsorogjak odalenn sokáig! - tolta félre a
többieket János.
A
bíró meg a gazda összenéztek, ezt akarták, a többi megy magától, agyonveri a kő
előbb-utóbb!
De
ő kapkodta, ahogy dobták, s tette is a talpa alá, telt, telt a kút, ő meg
kiáltozott:
-
Jöjjön a kő, mert nincs mit rakjak!
-
Még a végén épségben kikerül! - szörnyülködött a bíró, s kitalálta, hogy a
hegyen túl a roskadt templom legnagyobb harangját húzzák ide, tegyék a kút
szájára. Tömérdek jószág vonszolta nagy kínnal. János meg, hogy lenn hiába
kiabált, ami kő lent volt, mind egymásra rakta, kinézett, mi a baj fent.
Meglátta
a harangot, abból aztán megértette, hogy az életére törnek.
-
Bíró uram, mit akar a haranggal? Maradt nekem a nagyapámról vaskalapom!
S
hogy nagy nehezen rátolták a kútra, lármázni kezdett a harang alól:
-
Olyan sötét van, nem is látok semmit!
-
Nem kell, hogy láss, onnan fel nem jössz többet! - indult haza a bíróval a
gazda.
Mikor
már úgy gondolta, hogy mind elmentek, felemelte a harangot, és kimászott alóla.
-
Na - mondta -, én ehhez a gazdához nem megyek vissza, széjjelnézek a világban
egy kicsit!
Épp
egy nagy erdőn ment keresztül, s látja, hogy egy ember úgy nyövi fel tövestül a
fákat, mint az asszonyok a kendert. Ráköszön:
-
Látom, hogy jó erős ember vagy! Van-e nálad erősebb?
-
Van, de ha itt volna, csak kiállnék vele!
-
Tudod, hogy hívják?
-
Tudom hát. Vaskalapos Jánosnak.
-
Az én vagyok.
-
No, gyere, birkózzunk meg!
De
János mindjárt földhöz vágta Fanyüvőt.
-
Úgy látom, tényleg te vagy az, mert te vagy az erősebb - mondta Fanyüvő. -
Hanem hová indultál?
-
Világot próbálni.
-
Na, akkor én is veled tartok.
A
két erős ember így indult el együtt, s ahogy mennek, találnak egy vashámort.
Odaérnek, látják, hogy egy ember úgy gyúrja kézzel a vasat, mint az asszonyok a
tésztát. Azt mondja neki Vaskalapos János:
-
Jó erős ember lehetsz, vasat gyúrni életemben nem láttam! Van-e nálad erősebb a
világon?
-
Tudtommal csak egy: Vaskalapos János. De azért ha itt volna, megbirkóznék vele!
-
Na, hát itt vagyok.
De
meg se tudta Jánost mozdítani.
-
Fogjunk kezet - azt mondja -, látom, hogy te vagy az erősebb. Hadd mehessek
veletek!
Ment
a három nagyerős ember, felért egy hegytetőre. Ott meg azt látja Vaskalapos
János, hogy egy ember a sziklákat gömbölygeti, mint a gyerek a sárgolyót, s
gördíti le a hegyről. Kérdi tőle:
-
Van-e nálad erősebb a világon?
- Egy
biztos van, Vaskalapos Jánosnak hívják, de ha itt volna, csak megpróbálnám
lebírni!
-
Akkor gyere, mert én vagyok Vaskalapos János!
De
nem bírt vele az sem.
-
Hová mentek? Mert ha világot, szerencsét próbálni, én is veletek tartok.
Ez
a négy erős ember aztán addig bolyongott az erdőben, míg találtak egy rozzant
malomházat.
-
Na, ez jó lesz kovártélynak - mondják -, tovább nem megyünk. Ennivaló is akad
bőven! - A malom félig volt köleskásával.
Legelőször
Fanyüvő maradt otthon köleskását főzni a többieknek. Ott fütyörész a tűznél,
mert nagyon jó kedve volt, hogy végre jóllakhat, s mikor a kása majdnem
megfőtt, a kéményből leszólt egy kis arasz ember:
-
Jaj de fázom!
Visszaszól
neki a kása mellől:
-
Hát gyere le melegedni, ha fázol!
Az
meg, hopp! - leugrott a tűzhely szélére.
-
Eszem én ebből a kásából!
S a
kis arasz ember lekapta a húsz körméről Fanyüvőt, és a tűzről mind megette a
kását. Na, hát mit csináljon, főzni kell újat. Hozzá is fogott, de félfővésben
sem volt, mikor a többi megjött az erdőből.
-
Hát te csak ilyen rossz kását tudsz főzni? - mondogatták. - Hiszen ez meg se
főtt!
Másnap
Vasgyúró maradt otthon, harmadik nap meg Hegygömbölygető, s mind a Fanyüvő
sorsára jutottak. Egyik sem merte elmondani, hogy egy kis arasz ember tette
csúffá őket.
Negyedik
nap azt mondja Vaskalapos János:
-
Itthon maradok kását főzni, és fogadom, hogy ma jó kását esztek!
Amazok
csak nevették. Majd meglátják, mit csinál a kis arasz emberrel, mert az többet
tud nála is.
Le
is szólt a kéményből:
-
Jaj de fázom!
-
Gyere le melegedni, hogyha fázol!
Leugrik
a tűzhely szélére.
-
Eszem én abból a kásából!
-
Hát akkor - mondja neki János - te etted meg a többitől a kását. Hanem éntőlem
nem eszed meg!
Nekiugrott
a kis emberke, de ő elkapta, és a malom oldalához vágta. Aztán kivitte, s
szakállánál fogva egy fához kötötte. Megjön a többi nagyerős, dicsérik, hogy
milyen jó kását főzött, ő nem is szólt, míg jól nem laktak, de tovább már nem
bírta:
-
Szégyellhetitek magatokat, hogy egy kis arasz ember ette meg tőletek a kását!
-
De hát mi lett vele?
-
Fához kötöttem a szakállánál fogva.
-
Mutasd, hadd lássuk!
De
nem volt sehol, mert elhúzta magával a fát. Egy lyuknál leltek rá a fára meg a
rácsomózott szakállra.
-
Menjünk le, nézzük, honnan jár fel! - S egy jó erős kötélen Fanyüvő már indult
is lefelé.
-
Ha szólok, hogy húzzatok fel, akkor húzzatok ám azonnal!
Vaskalapos
János már tudta, hogy egynek sem lesz bátorsága lemenni, de hagyta, hadd
próbálkozzanak. Fanyüvő félútról kiabált vissza, hogy meggondolta magát, ott
lenn büdös van. Vasgyúró kicsivel tovább lement. Hegygömbölygetőről meg már azt
hitte, különb a többinél, úgy kellett a kötelet engedni utána. De mikor
meglátta a kígyókat odalenn, az is rángatta a kötelet, hogy büdös van. Akkor
azt mondja Vaskalapos János:
-
Na, eresszetek le. Nékem nem lesz büdös.
Leengedték.
Mikor
már annyira leért, hogy a kígyók ágaskodtak utána, megfogott egyet, az egyből
kinyúlt, s mint ostorral, véle csapkodta el a többit. El is kúsztak, mehetett
szabadon. Akkor látta, milyen szép hely ez itt, ez az alsó világ. Jó sokáig
bolyongott benne, amíg talált egy öregembert, aki két ökörrel szántott. Egy
lány volt az ostorosa, de az nagyon rítt.[1]
Kérdi az öreget, hogy miért rí a lány.
-
Tudod, fiam, idelenn csak egy kút van, s az is az Araszember kútja. Aki itat
belőle, annak minden itatáskor adni kell valakit, hogy elpusztítsa. Hát most a
lányomra került a sor. Még ráadásul dühös is, mert valaki a fenti világon
csúnyán elverhette, a szakálla is oda lett.
-
Na - azt mondja erre Vaskalapos János -, éppen őt keresem. Ne búslakodjon, nem
kell a lányának meghalnia. Itt vagyok én, megvédem, csak mondja meg, hol van az
Araszember.
-
Ül a kútjában, várja, hogy itassak.
-
Honnan lehet azt tudni, hogy most már jön felfelé?
-
Füstölni kezd a kút, aztán nagy lánggal égni, akkor jön ki.
-
Na, menjünk, itassunk meg. Előbb én félrehúzódok a kúttól, tegyen úgy, mintha
ott se lennék. Lányom, te meg ne sírj, mert téged már nem fog bántani!
Jó
sok vizet felhúztak, megitattak, kezd a kút füstölni, a lángból mászik felfelé
a kis ember, nagyon mérges a szakálla miatt, mert már útközben rázendít:
-
Hol van, akit az itatásért hoztál?!
-
Itt vagyok, mi bajod? - áll elébe Vaskalapos János.
Ahogy
meglátta, hát még dühösebb lett.
-
Mit keresel itt az alsó világban?!
-
Téged kereslek, meg akarom tudni, mért etted el a három cimborámtól a kását!
Erre
az Araszember nekiugrott, de ő elkapta, s odaverte a kútágashoz, addig verte
hozzá, míg vége lett.
-
Köszönöm, fiam - hálálkodott az öreg -, megmentetted a lányomat, de ezzel nincsen
vége a bajnak, mert ennek a világcsúfjának van három sárkány fia. Három
királylányt hozott le nekik fentről az apjuk, s még azok is itt vannak. Látod
azt a három kastélyt? Abban raboskodnak szegények.
-
Ne féltsen engem, ha az apjukat legyőztem, velük is elbírok. Elveszem a
királylányokat tőlük - felelte neki Vaskalapos János, s kezdte sorra venni a
kastélyokat. Mikor az elsőbe bement, ment szobáról szobára, s az egyikben ott
varrogatott aranytűvel a legidősebb királylány. A hétfejű sárkány meg mikor meglátta
Vaskalapos Jánost, nekitámadt:
-
Hogy mertél te lejönni az apám országába?! Nem tudod, hogy ezért az életeddel
fizetsz?!
-
Én soha! Az apádból is kipüföltem a szuszt!
Meglátott
egy kardot a falon, lekapta a szegről, s nagy hirtelen leszelte a sárkány
összes fejét. Azt mondja a királykisasszony:
-
Köszönöm, te legény, hogy megmentettél, megszolgálom, ha már odafenn leszünk.
Ennek az aranytűnek meg aranyollónak nem tudom, mi hasznát veszed, de azért
fogadd el ajándékba tőlem.
Megköszönte,
fogta a kardot, s a kilencfejű sárkánynak már annyi ideje sem volt, hogy
megkérdezze, mit keres az apja országában. Benyitott az ajtón, és lekaszabolta.
Itt is kapott aranytűt, aranyollót.
A
harmadik, a tizenkét fejű sárkány már kinn várta a kastélya előtt.
-
Gyere csak, ha van bátorságod! Nekem annyi erőm van, mint a másik két
testvéremnek együttvéve!
-
Nem félek én tőled sem! - mondta János. De a legkisebb királylány titokban a
fülébe súgta:
-
Dobd el a kardot, azzal nem bírsz vele! Kihozom az övét!
Azt
már látta, hogy ez a lány a legszebb, gondolta, ezt kéri meg feleségül, csak
jussanak fel innen. De előbb a sárkányt kell kardélre hányni, az aranytűt,
aranyollót újfent zsebre tenni! De végzett is azonnal.
Az
öregember a lányával még mindig szántott, mikor visszaért.
-
Na, öregapám - mondja neki -, ez az ország a tiéd lehet, én felmegyek a három
királylánnyal.
A
lyuknál rákötötte a legidősebb derekára a kötelet, s megrántotta. A cimborái
felhúzták a lányt, s máris összekaptak rajta, kié legyen. Csak mikor kiderült,
hogy másik kettő is van, engedték le gyorsan a kötelet. Úgy gondolták, mikor
Jánosra kerül a sor, félúton elvágják a kötelet, s megosztoznak a dicsőségen
is.
Sok
időbe tellett, amíg ezt kisütötték, annyiba, hogy már ő is gyanút fogott
odalenn, követ csomózott a kötélre maga helyett. Visszaesett a kő, és ebből már
tudta, hányadán áll.
De
hogy menjen fel innen?
Kezdett
esni közben a kénköves eső is, odahúzódott egy fa alá, hát fentről nagy
madársipogást hall. Felnéz, látja, hogy két csupasz madár ázik fenn a fészekben.
-
Még elpusztulnak! - ijedt meg. Gyorsan a kalapja alá vette őket. Aztán hogy
elállt az eső, s épp rakja vissza őket, megjön suhogva az öreg madár.
-
Kívánj akármit a jóságodért!
-
Nincs nékem csak egyetlen kívánságom, szeretnék már feljutni innen, mivelhogy
semmi dolgom itt. Elpusztítottam az Araszembert, a fiait lekaszaboltam.
-
Hála neked, mert akkor itt nem esik többet kénköves eső! Én pedig viszlek a
felső világra, csak egy ökör húsát pakold fel a hátamra két akó vízzel, s máris
mehetünk. Jobbra tekintek, húst teszel a számba, balra tekintek, vizet öntesz,
etetsz-itatsz, míg fel nem érek véled.
Elment
hát János az öregemberhez, mondja neki, hogy kéne egy ökör, mert egy kis bajba
került.
-
Vigyed mindet!
-
Egy is elég. Meg két akó víz is kéne.
Összeszedték,
ami kell, felpakoltak, indult vele a madár felfelé. Aztán addig tekingetett
jobbra húsért, hogy mind elfogyott, saját combjából kanyarintott János, úgy
értek fel nagy nehezen.
-
Pihenjünk - mondta a madár, majd azt kérdi tőle: - Miféle hús volt ez a
legutóbbi, ilyet én még nem ettem.
- A
combomból kellett kivágnom, mert már nem maradt az ökörből. Mind elkérted, s
féltem, hogy nem jutunk fel.
-
Nem kellett volna - mondta a madár. Felöklendezte a húst, s a helyére
ragasztotta. Azzal lerepült az alsó világba, János meg elindult az aranytűkkel,
aranyollókkal a zsebében a városba, ahol a királylányok laktak.
A
város szélén betért egy öregasszonyhoz, és kovártélyt kért tőle. Az öregasszony
szívesen fogadta, ő meg ahogy kipihente magát, megkérdezte tőle:
-
Hát a királykisasszonyok megesküdtek-e már?
-
Dehogy, fiam, nem lehet vélük boldogulni. Állítja mind a három, hogy nem az a
megmentőjük, aki hazahozta őket. Meg hogy addig nem lesz lakodalom, amíg nekik
olyan ruhát nem varrnak, amilyet a lenti világban viseltek.
-
Nahát, öreganyám, menjen csak a királyhoz, jelentse neki, hogy megjött a szabó,
amelyik tud olyan ruhát varrni! S meg is varrja hamarosan.
Megörültek
a hírnek a királykisasszonyok, jól tudták, az üzenet mit jelent, ő meg ahogy az
öregasszony meghozta a sok drága holmit, szétosztotta háromfelé, mindre rátette
az aranytűt meg az aranyollót.
-
Olló, szabjad, te meg, tű, varrjad!
S
vihette is az öregasszony a királynak a ruhákat, s már fordult is az üzenettel,
hogy:
-
Jöjjön a szabó is!
Ahogy
János a palotába ért, a legidősebb lány elébe lépett, s megcsókolta az orcáján.
A másik kettő ugyanezt tette. A király meg korholni kezdte őket:
-
Mit műveltek? Hogy tehettek ilyet a vőlegényetek szeme láttára?!
-
Hogyne tennénk, mikor ő mentett meg bennünket - mondták egyszerre, s odaálltak
egymás mellé, hogy válasszon közülük.
Így
jutott Vasgyúrónak a középső, Hegygömbölygetőnek a legidősebb, mert János a
legkisebbet választotta.
-
Na - mondta Fanyüvőnek a király -, neked már nem jutott belőlük, neked adom a
legnagyobb erdőmet, az is valami!
És
máris olyan lakodalmat csaptak, alig bírták kipihenni a végén, akkora dáridó
volt. Akkor azt mondja Vaskalapos János:
-
Felséges apám, tudja-e, hogy szolgagyerek voltam, és a gazdám még most is
tartozik a béremmel? Adjon kíséretet, hogy elmehessek érte!
-
Nem kell az neked, fiam, miért mennél? - ellenkezett a király.
De
hogy elmondta János, milyen gazda volt az, hogy hasított szíjostort a szolgái
hátából, hogy őt is el akarta tenni láb alól, belátta, az imént rosszul
szólott.
Felkerekedett
hát a leendő király egy csapat katonával. Hírnököt is küldött, hogy jön
látogatóba, s egy ilyen és ilyen nevű gazdánál száll meg éjszakára. Örült
mindenki, legjobban a gazda, aki nem tudta kitalálni, mire ez a nagy megtiszteltetés.
Meg is kérdezte, ahogy módja lett rá.
-
Annak köszönheted a megtiszteltetést, hogy én voltam a János szolga, és most
jöttem a béremért!
- Ó
- azt mondja -, felséges uram, nincs szükséged már neked arra!
-
De még nagyon is, hát csak emlékezz, hogy miben is egyeztünk meg!
Azzal
odaállíttatta maga elé a gazdát, s úgy ráütött a kisujjával, hogy menten
odalett. Ugyanígy járt a gazda felesége, aki még a gazdán is túltett a
gonoszságban, neki sem kegyelmezett Vaskalapos János.
-
Hívjátok csak a bírót is elő! Hadd ütök egyet arra is, ne higgye, hogy az
igazságra csak úgy rá lehet tenni a harangot! Meg hogy soha többé nem kerül elő
alóla!
Azóta
is emlegetik a népek, hogy volt, mikor a rengeteg vagyont szétosztotta János a
szegények között. Csak a mesének szakad itt vége.
