Egy gazda nagyon szigorúan bánt az állataival, nem adott elég ennivalót, amit fellefetyelhetett a kutya, felcsipegethetett a kakas, ezért ők ketten megállapodtak abban, hogy elszöknek az erdőbe, és önálló életet kezdenek. A kakas talált magának helyet egy magas tölgyfa ágain, a kutya pedig egy kicsit lejjebb bemászott a tölgyfa odújába és ott berendezkedett. Ők ketten így éltek volna örök időkig, barátságban, vadászgatva, ha nem lett volna a kakasnak az a rossz szokása, hogy kora hajnalban kukorékoljon, és munkára szólítsa az embereket.
Amikor először kukorékolta el magát az erdőben, meghallotta őt a róka. Felugrott a fekhelyéről és kimászott a rókalyukból. A kakas másodszor is kukorékolt, a róka pedig hegyezve a fülét hallgatózott, hogy melyik irányból is jött a hang. A hangot követve eljutott a tölgyfához, és gondolta magában: “Lecsalogatom a fáról ezt a kakast, elkapom és megeszem.” Magasra felemelte a fejét és hízelegve így szólt:
- Te vagy az egyetlen kis kakas az erdőben, én vagyok az egyetlen róka. Gyere le hozzám, éljünk jó barátságban!
- Én nem vagyok itt egyedül - mondja a kakas. - Lent lakik a barátom, a kapus. Kopogj be az ajtón, kérd meg, hogy engedjen be, talán kinyitja a kaput és befogad téged.
A róka azt hitte, hogy az a kapus szintén egy kakas, és már előre örült, hogy mindkettőt elkapja, és finom kakashúst fog enni. A farkával megkopogtatta a tölgyfát, és várta, hogy kinyissák az ajtót, de az odúból hirtelen előugrott egész ágyneműjével együtt a kutya és elkapta a róka tarkóját. A róka mekegni kezdett, mint egy kecske, a farkával csapkodott, és arra is alig volt ereje, hogy ezt gondolja:
- Kakashúsra támadt kedvem, és magam vetettem oda magam a kakasnak meg a kutyának.
A kutya úgy megrázta, hogy a rókának egyszerre eltűnt minden ravaszsága.
