Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekük sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az Istent, hogy áldja meg őt egy fiúgyermekkel.
Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, az asszony meg azalatt ételt főzött neki.
Amint ott főzögetett, amint főzögetett, megint eszibe jutott, hogy milyen jó volna, ha most egy fia volna, aki kivigye az apjuknak az ételt: „Óh, én Uram Istenem - mormolja magában - csak egy akkorka kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte.” Alig mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kis fiú előtte a padkán s elkiáltotta magát:
- No, édesanyám, itt vagyok! Hanem már most nekem főzzön gombócot, mert olyan éhes vagyok, mint a farkas. Azután majd kiviszem édesapámnak az ételt, ha jóllaktam. De úgy főzzön kend, mintha huszonnégy kaszásnak főzne.
Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombócot, kitálalta elibe. Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőle az anyja:
- No, fiam, jóllaktál?
- Dehogy laktam, édesanyám, még a fél fogamra is kevés volt, azért főzzön még kend.
Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette Jankó. Kérdezi megint az anyja:
- No, fiam, jóllaktál-e már?
- Dehogy laktam, édesanyám, tán még éhesebb vagyok. Jó lenne, ha főzne még kend.
Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiú. Kérdezi az anyja:
- No, fiam, jóllaktál-e már valahára?
- Ettem, édes anyám, ettem. Hanem már most hol van az az étel, hadd vigyem édesapámnak!
Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt belekötözte egy kosarnyába s nagysok ellenkezés után - mert eleinte nem bízott benne, hogy elbírja - odaadta Jankónak, hogy nohát vigye. Fejére kapta Jankó, szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment, mendegélt, előtalált egy hat ökrös szekeret egy béressel. Jankó el volt fáradva; kapta magát, feltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebútt az egyik ökör fülébe. Amint így mentek, elkezdett a béres fütyülni. Csak hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör füléből:
- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes! Voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Hallja ezt a béres, nézeget szét, hogy ki beszél hozzá, de nem lát senkit. Megint elkezd fütyülni, megint kiszól Jankó:
- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes! Voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Megint fülel a béres: „De már itt csakugyan beszél valaki!” Néz mindenfelé, nem lát senkit.
- No - gondolta magában - talán csak a szél volt. Megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott Jankó:
- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes! Voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Erre aztán megijedt a béres, nem mert többet fütyülni, hanem meglapult, mint a légy Szentmihálynap után. Egyszer - jó idő múlva - szól az ökörnek:
- Csálé Bimbó!
Jankó kikiált az ökör füléből:
- Csak azért is hajsz Bimbó!
Megint szól a béres:
- Hajsz Csákó!
Megint kikiált Jankó:
- Csak azért is csálé Csákó!
- De már itt sehogyse megy istenesen a dolog - gondolja a béres. De azért még egyszer megpróbált szólni az ökörnek:
- Csálé Bimbó, hajsz Csákó!
Megint kikurjant Jankó:
- Csak azért is csálé Csákó, hajsz Bimbó!
De már erre a béresnek az inába szállott a bátorsága:
- Itt akárhogy, mint, de ördögnek kell lenni! - Uccú! mintha ostorral csapnák, megoldotta a kereket, elszaladt, hogy az agár se érte volna utól. Jankó pedig az ökörhajtó ostort a kezébe vette, elkezdett vele cserdíteni, hajtotta az ökröket az apja tanyája felé.
Az apja, amint ott szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, egyszer látja, hogy megy arra egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte. Az ostor is csak magától pattogott. Megijedt erre, szaladni akar, de Jankó elkezd utána kiabálni:
- Ne szaladjon kend, édesapám uram, csak én vagyok a kend fia. Ételt hoztam.
Erre aztán megállt az apja, elvette az ételt, hozzáfogott az evéshez. Míg ő evett, Jankó befogta a hat ökröt az ütött-kopott girhes ökrök helyére az ekébe, elkezdett rajtuk szántani. Nem kellett nekik segítség, még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogatott. De azért úgy meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.
Ezalatt arrament egy nagy úr négy lovas hintón. Jankó éppen akkor volt a fordulónál, mikor ott mentek el. Nézi az úr a hintóból, hogy az ökör magától megy, az eke magától szánt, az ostor magától pattog.
- Miféle csuda ez? - gondolja magában. - Eredj, Pista inas, kérdezd meg, hogy ki hajtja azt az ökröt? ki tartja azt az ekét? ki cserdít avval az ostorral? Aztán hídd ide azt az embert, aki amott eszeget!
Előhítta Pista inas azt az embert.
- No szegény ember, - kérdezi az úr - ki csinálja mindezt a csudát?
- Hát biz azt, nagyságos uram, csak a fiam, Babszem Jankó. Az ökör fülében ül, onnan cserdít.
- Adja el kend nekem azt a gyereket, megveszem jó pénzen.
A szegény ember nem akarta. De akkorra Jankó is odament, biztatta az apját, hogy csak adja el, majd visszaszökik ő nemsokára. Így hát megalkudtak egy véka aranyban, ezüstben. A szegény ember - aki most már gazdag ember lett - befogta a hat címeres ökröt a szekérbe, rátette a sok kincset, hazament. Olyan úr lett, mint egy kis király. Az úr pedig papirosba göngyölgette Jankót, beletette a dolmánya zsebébe, hazavitte. Otthon meg se nézte, hanem papirostul beletette egy kis arany ládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb rézbe, aztán mindegyik ládát bezárta hármas zárral. Másnapra aztán összehívta a tengersok vendéget, nagy dinom-dánomot csapott. Mikor vége volt az ebédnek, behozta a hármas ládát, mondta, hogy ő most mutat valami furcsát, amilyet még soha sem láttak. Bámultak a vendégek a ládára, mint a borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből? A házigazda lassan kinyitogatta egymás után a zárakat, kivette a kis papirost, elkezdte kifelé göngyölgetni. Csak göngyölgeti, csak göngyölgeti, egyszer csak szétesik a papiros, az úrnak kezében marad a - nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös volt, szégyelte is magát. De hiába, arról már nem lehetett tenni.
Babszem Jankó pedig, aki még az úton kiszökött volt a papirosból, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Egyszer előtalált tizenkét szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy kátyúban megfeneklett. Sehogy se tudták kihúzni, pedig huszonnégy ökröt is fogtak bele. Jankó is odamegy, mondja, hogyha neki annyi vasat adnak, amennyit elbír, kisegíti a szekeret. Az emberek megígérték neki; gondolták magukban, hogy ez bizony egy jó nagy szeget sem bír el. Amint az alku megvolt, megfogta Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a sárból, mintha ott se lett volna. Azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindnyájáról leszedte a vasat, mind a vállára vette, avval ballagott, mintha teher se volna rajta. Az emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólani a nagy bámulás miatt. Csak tátották a szemüket, szájukat, s mire aztán eszükre jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt. Üthették bottal a nyomát.
Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz. Arra ráparancsolt, hogy neki abból a száz mázsa vasból csináljon buzogányt. De jó erősen megcsinálja, mert neki olyan imilyen-amolyan munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta. Mikor készen volt, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé. Avval bement, hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány. Bement három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát két felé volt esve. Megint ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a kovács. Mikor készen volt, megint felhajította. Jankó megevett egy véka lisztből készült gombócot, megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó pohár bort megitta, akkor esett le a buzogány. Lefúródott hat ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve. Megint ráparancsol a kovácsra, csinálja meg jobban, mert ha most is kettéreped, akkor jaj neki! Összeforrasztotta a kovács. Mikor kész volt, megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak bírta, avval bement aludni. Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment. Éppen akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézegette, hát nem volt semmi baja.
Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország ellen. Amint ment, mendegélt, előtalált tizenkét zsiványt. Azok elébe állottak nagy fennyen, hogy majd így fosztják, úgy fosztják ki. De Jankó sem ijedt meg a maga árnyékától. Rálegyintett a haramia vezérre a buzogány nyelével, a vezér elnyúlt, mint egy béka. Nem evett többet az Isten kenyeréből. Megijedt erre a többi zsivány, térdre estek Jankó előtt, hogy csak életüknek kegyelmezzen meg, őt választják vezérüknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta, mire aztán megitták az áldomást.
Még aznap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó bebútt a kamra ablakán, kinyitotta az ajtót, avval elkezdett kifelé hányni mindent, amit csak a kamrában talált: egész oldal szalonnát, disznóhúst, egy-egy zsák búzát, de amellett ordított torka szakadtából:
- Nesztek szalonna, nesztek búza, nesztek disznóhús!
Hiába csitították a betyár-pajtásai, hogy ne kiabáljon! Mindegy volt neki, még annál jobban kiabált. A nagy lármára felébredt a gazda meg a sok béres, kocsis. A betyárok megijedtek, elszaladtak, ott hagyták Jankót. Ez aztán szegény, mit csináljon? hová bujjék, hogy meg ne lássák? Ott volt egy nagy korpás zsák, abba ugrott bele s meghúzta magát a korpa közt. Az emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, aki a kamrában volt. Hogy aztán nem találták - mert egyiknek sem jutott eszébe, hogy a korpa közt keresse - hát csak megint lenyugodtak. Hanem az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a tehénnek is. Tele merített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.
Itt mi történt, mi nem - tudom, úgy is kitalálnák, de csak mégis elmondom: Jankó is közibe keveredett annak a korpának, amit kivitt a béres, megette a tehén.
Másnap a szolgáló, mikor fejni akart, rálegyintett a tehénre.
- Farta te!
Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:
- Csak azért se farta te!
Megint szól a szolgáló:
- Farta te!
Megint kikiált Jankó:
- Csak azért se farta te!
Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé, szénatartóba, jászolba, sehol sem lát senkit. Még egyszer szól a tehénnek:
- Farta, bocikám!
- Csak azért se farta, bocikám!
De már annyi bátorsága csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is ott maradjon. Szaladt a gazdához.
- Gazd’uram! gazd’uram! jöjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány, mind az istállóban van!
Kimegy a gazda, nézeget széjjel, nem lát semmit. Szól a tehénnek ez is:
- Farta te!
Kikurjant Jankó is:
- Csak azért se farta te!
- No már itt - gondolja a gazda - csakugyan nem jól megy a dolog, itt boszorkánynak kell lenni. - Felkap egy seprüt a bal kezébe, egy másikat telehint sóval, keresztbe fekteti a küszöbön, egy koszorú hagymát az ajtó sarkára akaszt; avval elkezdi a seprüvel verni a tehenet.
- No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!
De biz az a sok munka mind kárba veszett, mert akármint verték a tehenet, Jankó csak nem tágított, mindig kiabált. Utóljára mit volt, mit tenni? le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belét meg odaadták egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyópartjára, mossa ki. Kivitte a szolgáló, elkezdte darabolgatni a beleket egy éles késsel.
Amint ott darabolgatja, észreveszi ám Jankó is, hogy késsel forgolódnak körülötte. Uccú! neki se kellett egyéb, megijed, elkiáltja magát a sok pacal közül:
- Meg ne szúrj te!
A szegény szolgáló majd hogy hanyatt nem esett ijedtében. Elhajította a belet, futott haza, amint csak az Isten futnia engedte, s elmondta, hogy ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mindjárt felakasztják, vagy kerékbe törik is, mert akörül minden olyan ördöngös. Úgy tele van ördöggel, boszorkánnyal, hogy még olyat senki se hallott. De hisz ő többet hozzá nem nyúl egy újjal sem; nem ő!
A belet pedig, ami ott maradt a vízparton, egy kódorgó, éhes farkas megette Jankóval együtt. El volt aztán Jankó szép csendesen a farkas gyomrában. Hanem két-három nap múlva únni kezdte a dolgot: „Nem jól megy ez így sehogy; ki kellene innen valahogy jutni.” De hiába volt minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, mint Bertók a csíkban, amúgy könnyű szerrel biz onnan ki nem jöhetett. Mit csináljon? mit csináljon? Holta napjáig csak nem maradhat a farkas gyomrában! Utóljára azt gondolta ki, hogy elkezdett kiabálni, mint akit nyúznak:
- Elébe a farkasnak, elébe a farkasnak!
A farkas se vette tréfára a dolgot, megijedt a nagy kiabálástól, elkezdett szaladni. A farkát a lába közé csapta, nyargalt, amint csak bírt. De mentől jobban vágtatott, annál jobban kiabált Jankó. A farkas nem mert megállani, azt gondolta, mindenütt nyomában van vagy ötven vadász, olyan nagy ordítozást vitt végbe Jankó. Szaladt, szaladt, míg a lába bírta, hanem egyszer aztán csak felfordult, végig nyúlt a földön, búcsút vett az árnyékvilágtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a sátorfáját, kimászott a döglött farkas száján. Szétnézett, hogy melyik sarkán lehet a világnak? Hát mit látott? Nem mást, mint egy szép palotát. Nem igen gondolkozott sokáig, felment bele, hogy akárki lakik ott, megtudakolja tőle, melyik szeglete ez a világnak? Akkor aztán, ha ezt megtudja, vagy csá’ vagy hajsz, elindul valamerre.
Felment hát a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy cifra szobába. Hát ott látta az apját meg az anyját egymás mellett ülni a nagy uraságban. Megörült ő is, de még azok is. Elmondták neki, hogy abból az egy véka aranyból-ezüstből gazdagodtak így meg.
- De most már, kedves gyermekünk, ne is menj sehova, menjünk együtt, éljünk együtt holtunk napjáig.
Jankó is beleegyezett, otthon maradt. Tán még most is élnek a nagy uraságban, ha meg nem haltak.
