Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegy ember meg egy özvegy asszony. Az özvegy asszonynak nem volt egy csepp gyermeke sem. Egyszer, hogy hogy nem, rágondolta magát az özvegy ember, elvette az özvegy asszonyt.
Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte őket, soha jó szemet se vetett rájuk. Utóljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kis leányka már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kis fiú. Sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjtszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem; hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kis lány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.
Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek; egész nap mindig előttük állt a sok dió, akkor ették, mikor nekik tetszett. De még rájuk is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek. A mostohájuk is mindig lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit elibük tettek. Egyszer a kis lány megint nem aludt egy éjtszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:
- No, apjuk, szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket. Holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután azután - úgy is vasárnap lesz - megöljük, nagy dinom-dánomot csapunk belőlük.
Úgy is lett. Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tűzhöz, hogyha majd felforr, megfüröszti őket benne. Hanem a kis lány sem állhatta tovább, félrehítta a kis öccsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kis gyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De az anyjuk mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogyse tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lugzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kis fiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utcára. Az asszony restelt utána menni, a kis leánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! a kis leány is kiszaladt, utólérte az öccsét. Hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.
Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kis fiú megszomjazott. Azt mondja a kis lánynak:
- Jaj édes kis testvérem, de ihatnám!
- Elég baj az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatsz.
Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel. Nagyon megörült a kis fiú.
- Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.
- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.
A kis fiú szót fogadott, nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kis fiú:
- De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom, már ebből iszom.
- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd rókává változol.
Megint szót fogadott a kis fiú, megint nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kis fiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kis fiú:
- De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.
- Ne igyál, édes kis öcsém, mert majd őzzé változol.
A kis fiú nem hallgatott reá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízből s menten őzikévé változott. Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak? De biz már azon nem lehetett segíteni.
A kis leány aztán leszakította a kötője madzagját, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az őzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva. Egyszer rájuk esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek nagyon az éjtszakától. Egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kis leány egy nagy lyukat vájt, odabujtak mind a ketten. Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutya-csaholást hallanak. Nagyon megijedtek az istenadták; úgy összebujtak, mint a szegény ember malacai.
Hát éppen a király vadászgatott arra. Annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, miért ugat a kutya? De ő sem látott semmit.
- Már pedig - gondolta magában - akárhogy mint, de itt valaminek lenni kell. - Bekiált a lyukon:
- Ki van, mi van ebben a boglyában?
Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:
- Ki van, mi van ebben a boglyában?
Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király:
- Ki van, mi van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.
Erre aztán nagyon megijedt a kis leány, kibujt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét is. A király kérdezte, hogy került, mint került oda? A kis leány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kis öccse őzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kis leány, hazavitte a kis őzikével együtt s ráparancsolt az egész háza-népére, hogy jól bánjanak velük.
Fel is nevelkedett a kis leány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta. A kis őzike pedig mindig ott settenkedett körülötte.
Egyszer - hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani - beleszeretett a király a leányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak; Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni? elbúcsúztak egymástól nagy sírások, rívások közt s elindult a király a háborúba.
Volt neki egy régi öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg ő odalesz. Hej pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt akarta elvétetni a királlyal. Örült a vén asszony, mikor rábízta a király a feleségét; gondolta magában, hogy majd elteszi ő ezt láb alól.
Jó idő múlva a király elmenetele után, egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az isten a királynét. Azért még jobban irígykedett rá a gazdasszony.
Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. Amint ott nézegetik a szép kis halakat, a gazdasszony megkapta hátulról a királynét s belelökte a vízbe.
A királyné elmerült. De nem fulladt bele, hanem szép arany kacsává változott. Ezt azonban a gazdasszony nem vette észre; azt gondolta, hogy belefulladt. Visszament a palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.
Eközben bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget s hazament nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az őzike éppen most lökte bele a királynét a halastóba - olyan folyvást hazudott, mintha írásból olvasta volna - még azt is elmondta, hogy történt. A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövő vasárnap meg kell ölni.
A szép királynénak pedig - aki arany kacsa képében uszkált a tóban - sehogy sem volt nyugta; mindig a kis fiú után vágyódott a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepolyázgatta a kis fiát, lefektette a bölcsőbe. Azután odament az urához azt végig-végig siratta. De sirathatta azt akármennyit, nem ébredt az fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutóljára a kis öccse, a kis őzike vackához ment:
- Élsz-e még, kis öcsém?
- Élek bizony, kis néném; arany kés torkomnak, arany bödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.
Második este megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kis fiát, végig-végig siratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételbe. Legutóljára megint a kis öccse, a kis őzike vackához ment:
- Élsz-e még, kis öcsém?
- Élek bizony, kis néném; arany kés torkomnak, arany bödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.
Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét. Már köszörülték is neki a kést. Akkor azt a kegyelmet kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt négyszem közt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a kis őzike azt kérdezte tőle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.
- Jaj felséges király - felelt az őzike - azért nem ébred fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételbe, mert tudja, hogy idejár a nénikém aranykacsa képében.
A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:
- No Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?
- Meg én, felséges király gazdám. Hát mi lenne az?
- Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt. Ezért, meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te avval ne gondolj.
Megigérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki megegye, a kocsis se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestűl, mindenestűl. A gazdasszony, majd hogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista avval nem gondolt.
No ez eddig megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen. Addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna. Akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Evvel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.
Egyszer szép csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az arany kacsa. Gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt. Megfürösztötte a kis fiát, bepólyálta, lefektette, azután odament az urához, hogy majd végig-végig siratja. De a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta. Pista is lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett. Többet nem volt menekvése a szép királynénak.
Másnap nagy lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverő kállai kettőst.
A vén gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király s kiszegeztette a város négy sarkára.
A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyüjtötte a világ valamennyi orvosát, doktorát. Azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utóljára csakugyan átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.
