Egyszer
volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren
is túl, volt egyszer egy király. Ez a király addig-addig, hogy eladta minden
vagyonát, s elitta.
Na,
gondolta, most már se ruhája, se semmi, kimegy az erdőbe, felköti magát.
Ahogy
megy az erdőben, nézeget felfelé, egy varjút lát lábánál fogva lógni madzagon.
Annyira károgott, hogy a király felmászott a fára, s valami nehezen leoldotta
onnan. A varjú meg a fején átbucskázott, s azt mondta emberi beszéddel:
-
Na, te király, jótett helyébe jót várj!
-
Ugyan, te varjú, mi jót várhatnék tőled?
-
Ne félj semmit, hozok neked ruhát!
A
varjú átbucskázott a fején, berepült a városba, ide-oda csattogott a
szemétdombon, összehordta mindenünnen a rongyot, lett belőle egy öltözet ruha,
fót hátán fót. Így lett a királyból Fótonfót király.
Mennek
aztán, mendegélnek a varjúval, beérnek egy másik városba. Ahogy megint keresgél
a varjú, talál egy aranykrajcárt.
-
Várj csak! - mondta Fótonfót királynak. - Egy kis dolgom akadt.
Berepült
a királyhoz, hogy adjon kölcsön egy vékát Fótonfót királynak, szeretné megmérni
a pénzét. Elvitte a vékát, az aranykrajcárt beleragasztotta, úgy repült vissza
vele.
-
Ó, szent isten, micsoda gazdag egy király ez, hogy vékával méri az aranyat! -
hüledeztek a várban. A varjú meg csak erre várt.
-
Itt a gazdám, de nem akar bejönni, úgy sietett, hogy rendesen fel sem öltözött.
-
Ha csak ez a baj, a legszebb ruhámat vigyétek ki Fótonfót királynak! Mondjátok
neki, hogy várom vacsorára! - adta ki a parancsot a király, s Fótonfót király
már azon kapta magát, hogy ott ül az asztalnál a királykisasszonnyal szemben.
-
Ne törődj semmivel, kérd meg a lányt! - biztatta a varjú.
-
Nem lehet, nincs hová vigyük!
-
Te csak kérd meg, elintézem én azt is!
Megesküdtek,
de a király, a bárók, grófok, hercegek szerették volna látni, hová viszi a
feleségét. Befogattak máris, robogtak a hintóval, de hogy hová, azt csak a
varjú tudta.
-
Arra gyertek, amerre én repülök! - hagyta meg Fótonfót királynak.
Repült
a varjú át egy aranyréten. Ott egy aranyménes legelt, a varjú mindjárt
megkérdezte:
-
Ki ménese vagytok?
-
Potrompotrom nagysága ménese.
-
Mondjátok azt, hogy Fótonfót királyé! Táltosok jönnek, mind agyonrugdalnak!
-
Mondjuk mi, csak agyon ne rúgjanak!
Repül
tovább a varjú, arrébb gyönyörű szép aranygulya legelt.
-
Ki gulyája vagytok? - azt kérdi.
-
Potrompotrom nagysága gulyája.
-
Mondjátok azt, hogy Fótonfót királyé! Táltosok jönnek, mindenkit felfalnak!
-
Mondjuk mi, csak életben maradjunk!
Hátravoltak
még az aranybárányok. Aztán a varjú berepült az aranyerdőbe, Potrompotrom
nagysága kastélyába.
De
jönnek közben a lakodalmas népek, megállítják a lakodalmas hintót.
-
Kié ez a gyönyörű ménes?
-
Hát a felséges Fótonfót királyé!
Fótonfót
király meg majd kővé meredt, hogy őneki hogy lenne ménese?!
“Jó
gazda ez!” - gondolta az apósa.
Mennek
tovább, meglátják a gulyát.
-
Kié ez a rengeteg fényes marha?
-
Hát a felséges Fótonfót királyé!
-
Nahát, milyen gazdag emberhez adtam a lányom! - ámult az apósa.
Odaérkeztek
az aranybárányokhoz is.
-
Kié ez a temérdek drága bárány?
-
Hát a felséges Fótonfót királyé!
“Na
- gondolta az apósa -, ez valóban mérheti vékával az aranyat!”
A
varjú meg az erdőben, Potrompotrom nagysága kastélyában lármázni kezdett:
-
Bújj el, nagysága! Baj van, jönnek a táltosok!
-
Miféle táltosok?
-
Már itt dobolnak!
Hát
csakugyan erősen verték a dobot Fótonfót királyék, muzsikáltak, nagy zenebona
volt, a nagysága megijedt, s hirtelen belebújt a szénakazalba. Gyufát dugott a
kazalba a varjú, bennégett Potrompotrom nagysága. A királyi násznép meg
visszafordult a kastélytól, hiszen már mindent láttak, lesz miről mesélni
odahaza, Fótonfót király meg a felesége éljenek boldogan!
Egy
ideig nem is volt semmi baj.
Később
is csak a varjú miatt.
Mert
azt úgy szerette Fótonfót király, hogy külön szobája volt neki. Hazament, s
máris a varjúját kereste, több időt töltött nála, mint a feleségénél. Aztán
mikor megsokallta az asszony, ráparancsolt a szolgálóra, hogy étessék meg.[1]
Hát megdöglött a varjú. Fogta az asszony, és a ganéba elásta.
Fótonfót
király hazajött, és máris kereste a kedves varjúját. Kiásatta azonnal a
ganéból, megsiratta, aranyládikót csináltatott neki, abba tette. De mikor el
akarta temetni, a varjú átbucskázott a fején, ahogy szokta.
-
Nem döglöttem meg, épp csak próbára tettelek! Álltad a próbát. Én most
elmegyek, éljetek boldogul!
Ha
a varjú Fótonfót királytól el nem szállott volna, az én mesém is tovább tartott
volna.