Volt
egy juhásznak egy kutyája, aki egy kősziklás hegy alatt egy lyukban megkölykezett.
A juhász egy párt örömest meghagyott volna kölykeiből, ugyanazért mindig lesték
hogy hova jár a kutya, míg egyszer csak megtalálták, de senki sem mert hozzá
menni: mindjárt morgott az emberre. Azért, mikor haza ment a kutya enni, akkor
a gazdája megfogta és megkötözte, azután egy bojtárjával, a ki kilenc esztendős
volt, elment a lyukhoz. Mivel pedig a lyuk szűk volt, maga nem mehetett be,
hanem a bojtárját küldötte be, hogy a kis kutyákat hozza ki a lyukbul. A
gyermek bebújt a lyukba, de a kis kölykek mind beljebb mentek abba úgy annyira,
hogy egy pincébe lepotyogtak. A gyermek kimegy, és beszéli a gazdájának, hogy
egy pincébe lepotyogtak, a gazdája egy kötelen leeresztette a gyermeket a pincébe,
tüzi szerszámot is adott magával. Mikor a bojtár a pincében tüzet ütött és
gyertyát gyújtott, hát látja hogy sok hordó bor van a pincében, de már az hordók
fája el volt rothadva, csak a bőribe volt a bor; a gyermek a késit a hordóba lökte,
tehát bor folyt belőle; a gyermek ivott, azután megborosúlt, jobb kedve lett
neki, s összejárta a pincét: hát sok pénzre talált, a mely éllel volt hordóba
rakva. Erre a gyermek a kutyákat csakhamar fölhuzatta, azután az ingét
levetette, és teli rakta pénzzel, azt is fölhuzatta gazdájával; utóljára magát
húzatá föl, s beszéli a gazdájának hogy mit látott. Míg így beszélnének, a
lyukbul egy fekete ember jött ki, és mondja neki: Na! köszönd istenednek, hogy
odabe nem értelek, mert ha ezer lelked lett volna is, még is összeszaggattalak
volna. Ezzel a lyukba visszament; ezek pedig a pénzzel haza mentek: a juhász
valami keveset adott a gyermeknek, a többet magának tartotta.
A
juhász még nyolc esztendeig élt, azután megholt; a legény azután is csak juhászmesterségében
maradt. Egyszer a pénze elfogyott, hát a pajtásával a korcsmába mentek:
mindkettő nagyon búsúlt, hogy a korcsmárosnak már igen sokkal adósok, azért ez
az ífju mondá pajtásának: Pajtás, hogyha neked bátorságod volna, én tudok sok pénzt,
az nekünk jó volna. A pajtása azt mondá neki: Nekem van bátorságom, csak menjünk!
El is mentek mind a ketten a lyukhoz, s egy kötelet megkötöttek a kőhöz, azon
leereszkedtek mind a ketten; legelsőben a borbul jól ittak, azután beszélgettek
együtt. Egyszer csak jött a fekete ember, és nagy haraggal azt mondja: Na te
fickó, nemde megmondtam, hogy többet ide ne jőj? most összeszaggatlak. E pedig
a borbul jól bevett, mely nagy bátorságot adott neki, azt mondja a fekete
embernek: No ilyen teremtette! gyere, szaggass össze, majd megtanítlak ne búsúlj,
úgy összeváglak, hogy pornak is apró leszel. Mivelhogy a juhászlegény oly nagy
bátorságot mutatott, mondja a fekete ember neki: Na fiam, mivel oly bátor vagy,
menj le az alsó pincébe, ott van az én uram: hogyha jó kedvibe találod, ez a
kincs mind a tied: ha pedig haragszik, oda az életed. Felel az ífju neki: Vagy
haragszik vagy nem, elmegyek; hogyha valamit akar, összevagdalom mint a répát.
Le is ment, a pincébe; ott ült az öreg, monda az öregnek: Jó napot apó; felel
az öreg: Isten hozott fiam, te vagy az én nagy szerencsém, hogy ily nagy bátorsággal
bíró ember vagy: most megváltottál, azért legyen a tied minden ami itt vagyon, és
fogd a baltádat, és üsd meg itt a falat. És megüti a legény: hát mindjárt egy
világos garádics volt előtte, akin fölmehettek; az öreg pedig eltünt, és senkit
sem találtak; akkor feljöttek a pincébűl, és a királyhoz mentek, s megbeszélték
neki, hogy hogyan jártak. A király a kincset általvette, és a két juhászlegénynek
adott annyit amennyit kivántak egész életekre, s így szabadúlt meg a szegény
szenvedő lélek, és az a kincs is fölszabadúlt.
