HARAGSZOL SZOLGA?

Egyszer volt a világon hol nem volt egy ember, volt annak egy felesége. Jól birták magokat, szép házok tájéka volt, csak a volt a hiba mindkettőjökben, hogy a kecskét kitolták volna egy krajczárért a sárból; azonkivül meg az asszony, – miért? miért nem? én biz’ elfelejtettem tőle megkérdeni, – sehogy ki nem állhatta a János nevűeket. Minthogy olyan nagyon füsvények voltak: a kenyérben sem ettek eleget; ennélfogva se egy szolgát, még csak akkorát se mint az öklöm, nem mertek tartani, mert attól féltek, hogy az mindenükből kipusztitja őket. Egyszer azonban nagyon ráfelesedett az emberre egymagára a dolog, azt mondja hát a feleségének: – Anyjok! már ha a fejem tetejére állok se tudom egy magam elvégezni a dolgom, már látom, hogy akár ide, akár oda, vagy akarom, vagy nem, muszájképen is kell egy szolgát fogadnom. – Nem bánom én, apjok, ha már annyiba telt, ha fogad is kend egyet; de azt megmondom ám, hogy ha János nevű lesz: akkor kivűl kerűli kend vele együtt a házat! – Jól van, jól! csak ne papolj már neki annyit. Elindúlt hát az ember, ment, ment hetedhét országon is keresztűl, egyszer előtalált egy suhanczot. – Adjon isten! fiam, mi járatban vagy? – Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek. – Nem állanál be én hozzám?… igaz, hogy hívnak? – Jánosnak. Mihelyt az ember ezt a szót meghallotta, tüstént hátat forditott s ott hagyta a suhanczot a faképnél mint sz. Pál az oláhokat. Ment aztán megint, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált egy suhanczot. – Adjon isten! fiam, mi járatban vagy? – Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek. – No én meg épen szolga után járok… hanem hogy is hínnak csak? – Jánosnak. Azt se mondta az ember többet: beföllegzett, majd eső lesz, hanem hátat fordított, avval megindúlt mint a rosz kerék agyban; ment, ment aztán hetedhét ország ellen, egyszer megint előtalált egy suhanczot, kérdezte tőle, hogy hogy’ hijják? de minthogy annak is János volt a neve, nem fogadta meg. Igy járt a negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal is; mikor aztán már megunta a sok ödöngést, azt mondja: – Na nem bánom én már akár János, akár nem; a ki legelsőbb a szemem elé akad, megfogadom, nem bánom, ha Puli czigány lesz is. Alighogy ezt a szót kiereszti a száján, hát ehén jön vele szemközt egy suhancz. – Adjon isten, ecsém, messzi-e a messzi? – Bizony, bátya, nem tudom én, mert se helyem se fenekem; most is szolgálat után járok. – Megfogadlak én szolgám… de hogy is hínnak csak? – Biz’ engem Jánosnak keresztelt a pap! A mint az ember meghallotta, hogy ezt is Jánosnak híjják, számlálgatni kezdte az újjain, hogy megfogadja? ne fogadja? utóljára mégis kezet csaptak, megfogadta. Egy krajczár nem sok, annyit se kért János, hanem csak abban állapodtak meg, hogy a ki leghamarább megharagszik valamiért: annak a hátáról hasit hasít a másik. – No jól van, – mondja a gazda, – majd elválik, hány zsákkal telik! Avval elindúltak haza felé; mentek, mendegéltek mindaddig, míg haza nem értek. Hanem az embernek még csak otthon gyűlt ám meg a baja, volt nagy csetépaté, a felesége szolgástól együtt majdhogy ki nem verte a házból. Az ember mig szenvedhette, szenvedte, de mikor aztán több volt kettőnél: az ajtó megül előkapott egy husángot s úgy meglegyezte vele az asszonyt mind a két fenekü dobot szokás. Másnapra kelve azt mondja az ember a szolgájának: – János te! ahol van a szekér, fogj bele négy ökröt, eredj az erdőre, rakd meg fával s hozd haza; aztán meg ehen vagy egy kenyér meg egy sajt, ebből magad is jól lakjál, a kutyát is, mely majd veled lesz, jól tartsd, de azért mind a kettőt egészen hozd haza; – oszt’ még egyet: mindenütt ott menj a szekérrel, a hol a kutya mén, ott állj meg az erdőn fát vágni, a hol ez a kutya megáll! No jól van. Befogja hát János az ökröket, hajtja a szekeret mindenütt egyenest a kutya nyomán dinnyén kukoriczán keresztűl; mikor az erdő közepére érnek, a kutya leűl; János megállapodik a szekérrel, csak hamar meg is rakodik, azután előkeresi a szőrtarisznyát, kiveszi belőle a kenyeret, sajtot, mind a kettőnek egy-egy jókora lyukat kanyarít az alján s úgy megfűződik a kenyér és sajt belivel, hogy csak úgy duzzog két oldalra; mikor aztán jól lakott, a kikanyarított léket36) szépen beillesztette mind a sajtba mind a kenyérbe. Hanem majd el is felejtem mondani! a kutyának nem adott se egyikből se másikból egy falatot sem. Avval elindúlt hazafelé; a kutya ment most is mindenütt a szekér előtt, mikor pedig haza értek, nem várta, hogy majd kinyitják előtte a kaput, hanem aló, keresztűl ugrott a tetején. No most mit csináljon János? megparancsolta a gazda, hogy az ökröket mindenütt ott hajtsa, a hol a kutya megy; üti, veri hát szegény párákat, de biz’ azok közűl egy is, nemhogy keresztűl ugrott volna a kapu tetején, de még csak neki se ment. Mit csináljon? mit csináljon? csak ott dévánkozik egy darabig, végre kapja a lelkét, leveszi a szekérről a nagy favágó fejszét, avval mind a négy ökröt fejbe kollintja, aztán szétvagdalja s darabonként hányja be a kapu tetején. A mint ezt a gazda meglátja, kijön s kérdi: – Hát te mit csinálsz János? nem jól van az így magyarúl. – Hát azt mondta gazduram, hogy mindenütt a kutya után hajtsam az ökröket, az pedig itt a kapu tetején ugrott keresztűl; hajtottam volna is én aztán utána, de hiába mindegyik olyan nagy, még se mert neki rugtatni; mit csináljak? mit csináljak, hogy azt ne mondják, hogy szófogadatlan vagyok? kapom, fogom, előveszem a favágó fejszét, avval mindegyiket vakszemen kollintom, hogy csak felfordúl belé… s most már így darabonként hányom be egymás után őket… de talán haragszik is gazduram? – Dehogy haragszom, János, most van a legnagyobb kedvem. A következő nap, mely épenséggel vasárnap volt, elment a gazda a feleségével együtt a templomba, Jánosnak pedig meghagyták, hogy mig ők oda járnak: a kis gyereket tisztitsa ki; aztán menjen be az akolba s azt a juhot vágja le, mely először rátekint, midőn bemén, főzzön a húsából egy bográcscsal paprikásan, tegyen közzé sárga répát meg petrezselymet is. A mint a gazda és gazdasszony elhúzta a lábát hazúlról, János mindjárt hozzálátott ahhoz, a mit parancsoltak; legelsőbb is a kis gyereket hasította ki, a bélét kivetve felteritette az ereszre, hogy fújja a szél; azután bement a juh-karámba, de minthogy egy birka se nézett rá: nagyot ütött a kezében levő bárddal a karám oldalára, mire a sok juh egytől egyig ránézett, a jobbak közűl egynek hirtelen lerántotta a szemfödelét, aprított belőle egy jó bográcscsal. Volt a gazdának két nagy tanyai komondora is, egyiket hivták sárgarépának, a másikat pedig petrezselyemnek, ezeket is hirtelenében megnyúzta, s mind a kettőnek a húsából apritott a bográcsba, de úgy, hogy mindegyiket megismerje. Nem sok idő múlva haza jött a gazda meg a gazdasszony. – Na János, kérdi tőle a gazda, kész-e a paprikás hús? – Kész bizony gazduram, vagy ha nem az is, mindjárt ráfogom, hogy az. Nem sok idő múlva behozta János a bográcsot s a gazda és gazdasszony mellé ültek s ettek. – Na gyere te is, oszt’ egyél, mondja neki a gazdasszony. – Csak egyenek kendtek isten áldásával, jól laktam már én, aztán meg nem is érek rá, mert dolgom van. – Micsoda dolgod volna most? hisz’ ma vasárnap van, mondja neki a gazda. – Ugy ám! de azt mondta gazduram, hogy azt a juhot vágjam le, a mely, mikor bemegyek a karámba, legelőször rám néz, a bizony mind rám nézett, aztán egytől egyig agyonvertem, most megyek, nyúzom őket rakásra… de talán haragszik is gazduram? – Dehogy haragszom, János, nem én, most van a legnagyobb kedvem. Hanem úgy látom én, hogy te igen hanyag fráter vagy, miért nem tettél a hús közé sárga répát meg petrezselymet? – Oh gazduram, tettem én azt is, ez a sárgarépa, ez a petrezselyem; avval elkezdte kiválogatni a juhhús közül a sárgarépa meg a petrezselyem darabjait. – Jaj, te bolond, mondja a gazdasszony, hát a kis gyereknek nem csináltál-e valamit?! – A mint gazduram mondta, kitisztítottam azt is, most odakinn az ereszen fújja a szél. A gazdasszony kiszalad nagy lelketlen, a mint meglátja, hogy a gyermek ki van hasitva, se holt se eleven nem lett, elkezdett keservesen sirni; azután pedig előkapott egy seprűt, úgy eldöngette a nyelével Jánost, hogy még tán most is ütné, ha az ura ki nem vette volna a körme közűl. – De talán már haragszik is gazduram? – Nem én, János, dehogy haragszom, épen most van a legnagyobb kedvem. János kiment a juhokat nyúzni, csak a gazda meg a felesége maradtak odabenn. – Lám apjok, megmondtam ugy-e, hogy János nevű szolgát ne fogadjon, nem hajtott kend a szóra, most ezt nyertük vele, ni. – Hej, bánom is én azt, jobban mint a mely kutya kilenczet fiadzik, de mit csináljunk neki, már ez itt lesz esztendeig a nyakunkon. – Mit? esztendeig, hisz’ akkorra meg esz ez bennünket elevenen; még harmad napja sincs, hogy itt van s már is felforditotta az egész házat. – Hanem nem azt mondom én, ha már máskép nem lehet, hagyjuk itt mindenestől, mi pedig bujdossunk világgá, majd csak megsegit bennünket a jó isten meg a magunk két keze! – No nem bánom, bujdossunk el, de mikor? – Mentűl hamarább, mondja a gazdasszony, estére, majd ha az a kötni való, mert jót nem mondhatok neki, elalszik. A gazda rögtön rakodni kezdett, egy kenyeret meg holmi egyetmást, a mire gondolta, hogy szüksége lesz, beleszuszakolt egy zsákba; hanem János a kászolódásból észre vette, hogy miben sántikálnak, azért este a vaczkát betakarta a subájával, a kalapját rátette a févalyára (főalj), maga pedig belebujt a gazda zsákjába. Indúlás előtt a gazda oda ment a János fekhelyéhez, látta, hogy van valami a suba alatt, azt gondolta, hogy a szolga, avval hátára vette a zsákot s elindultak világgá. Mentek, mendegéltek hetedhét országon is túl, egyszer elérkeztek egy kis patakhoz, híd nem volt rajta, csak úgy kellett rajta keresztül gázolnuk; a mint lábalták át, a gazda le találta csüngetni a zsákot úgy, hogy Jánost felérte a víz, ekkor az elővett egy nagy gombostűt s jól oldalba szúrta vele a gazdát; erre az feljebb kapta a zsákot s azt mondta a feleségének: – Ejnye! lánczhordta atta! mi a manónak tetted azt a tűt ebbe a zsákba? nem elfért volna másutt? Az asszony nem szólt se jót se roszat; reggel, midőn már úgy jó kenyér ebéd táján volt az idő, leültek egy kis dombra, hogy majd falatoznak; a mint a gazda ki akarta venni a kenyeret, hát János ugrott elő a zsákból. – Hát te is itt vagy? – kérdi tőle a gazda elhűlve. – Itt bizony gazduram, a jó szolga soh’se hagyja el gazdáját. No már ez is megvan; ettől bizony nem tudtak elszökni. Egy kicsit falatoztak, azután utnak eredtek megint. Mentek, mendegéltek, estére kelve elértek az óperencziás tenger partjára, itt tüzet raktak, Jánost pedig elküldték tűzrevalót kapargatni. – Na már látom, mondja az ember a feleségének, hogy ezt a Jánost sehogy le nem rázhatjuk a nyakunkról. – Dehogy nem, apjok, dehogy nem, találtam már én egy módot. – Halljuk na, ugyan mi lenne az? – A biz’ apjok nem egyéb, minthogy mi itt a tengerparton, lábbal a tenger felé, lefekszünk, Jánost pedig a lábunkhoz fektetjük, aztán mikor elalszik: kend bele rudja a tengerbe. – A bizon jó lesz, a bizon jó lesz, mondja a gazda. No jól van. Lefeküdtek a tengerpartra, lábbal a tenger felé, Jánost pedig lábtól fektették; de az fülhegygyel meghallotta, hogy mit akarnak s nem mert elaludni. A gazda, gazdasszony csak lesték, várták, hogy mikor hortyog már a szolga. – Hé János, – kérdi egyszer a gazda, – mégse alszol? – Nem biz én, gazduram, tudja a kő, mi ütött hozzám, sehogyse tudok elaludni. Aztán megint várták, csak várták, hogy elaludjék, de biz’ ott addig várakoztak, hogy egyszer csak magok szenderedtek el. Egyszer azonban felébredt a gazdasszony s elment félrevaló dolgára; ezt a mint észre vette János, oda feküdt annak a helyére, az pedig álmos észszel lábtól a János fekhelyére dőlt le s nem sokára úgy aludt, mint a juhász bunda; mikor már javában húzta a nyers bőrt a fagyon: János oldalba bökte a gazdát s azt mondta neki: – Lelkem, te, alszik már János ugyancsak, rugd a tengerbe. Avval a gazda neki veselkedik s a lábtól fekvőt úgy a tengerbe rugta, mintha ott se lett volna. Midőn ez megtörtént: János egy nagyot nevetett. A nevetésre a gazda is felnyitotta a holló-falatokat, széllyel nézett, hát látja, hogy a felesége nincs sehol. – Hát a feleségem hol van, János?! – Én bizony nem tudom, gazduram, különben most esett a tengerbe valami, aligha… de talán haragszik is gazduram? – Hogyne haragudnám erre arra meg amarra, a ki áldotta, adta, teremtette,… hogy ne haragudnám! Hogyim megharagadott a gazda, János a jankli zsebéből előkereste a nagy csillagos fehérvári bicskát, az élét kétszer háromszor végig húzta a körmén, aztán lefülelte a gazdát s hasit hasított a bőréből… Ha János a gazdája bőréből hasit nem hasított volna: az én mesém is tovább tartott volna!