AZ ÉJFÉLI TÁNCZ

Hol volt, hol nem volt egyszer a világon egy szegényszerü molnár, a ki csak úgy dögönyözte a világot; annak, hogy ő olyan szegény, világ-dögönyözi volt, hetvenhét oka foka volt, első az, hogy nagyon szerette a tütüt. Hogy ilyen bornemszereti volt, csak nagy ínnal-kínnal tudott annyira menni, hogy a Tiszán egy vízi malmot vehetett. De ő mindezzel nem gondolt semmit, hanem ha egy-két krajczárja került, annak mindjárt a torkára hágott; igy ritkán látta a napot józanon. Egyszer a mint egy szép holdvilágos éjtszakán kinn feküdt a Tiszaparton, úgy éjfél tájban nagy muzsikahang ütötte meg a fülét; feláll, körül néz, hát látja, hogy az oda alig egy parittya-hajitásnyira eső domb tetején ugyancsak tánczolnak ám. – Kik azok, mik azok? ő bizony akármit ád a jó isten, de megnézi; oda megy hát közel, – a feje még most is kótyagos volt attól, a mit tegnap megivott, – hát látja, hogy a nagy vén fűzfák ágain fenn ülnek a muzsikások mintegy huszonnégyen, oszt’ úgy meghúzzák azokat a szebbnél szebb nótákat, hogy szintén viszket belé az ember talpa; a sok szép fiatalság egy része pedig a halom tetején úgy meg aprózza, úgy megjárja a tánczot, hogy egy némelyik kis menyecskének még a kontya is repűl bele; a másik rész pedig szerteszét hever, eszik, iszik a szép bokáig érő fűben. A molnár csak lesi, csak várja, hogy mikor lesz már vége a nótának, egyszer aztán, mikor már belefáradt a várakozásba, azt mondja a tánczosoknak: – Adjatok hé! nekem is egy tánczost, hadd bokázzam én is. Mindjárt elő vezettek a Tisza felől egy gyönyörű szép barna lányt; a molnárnak elállott nemcsak a szeme szája, de még tán az esze is bámúlásában, mert hát ő olyan gyönyörű angyali teremtést még soha nem látott. A mint aztán jól lakott a nézésével, ölön kapta a szép barna lányt, úgy megtánczoltatta, úgy megforgatta, hogy az a szép selyem rokolya csak úgy repült belé; kinek volt nagyobb öröme mint a mi molnárunknak, ugrott, tánczolt egyre mint a fiók szarvas. Egyszer azonban már hajnallani kezdett, ekkor az egész csoport muzsikásostúl mindenestül együtt felemelkedett és repült, repült messze a Tisza mentében. A molnár egyszer csak azt veszi észre, hogy maga marad tánczosával együtt, utánuk kiált hát a tündéreknek, a kik már akkor jó messzire jártak, mert hát majd el is felejtem mondani, hogy azok egytől egyig mind tündérek voltak: – Hát ezt az egyet nem viszitek el? hé! Azok nagy ihogva vihogva vissza kiáltották: – Lökd el magadtól! A molnár ellöki, hát csak ketté esik, mert – a csolnakjával tánczolt! Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.