AZ ÖZVEGY ASSZONY FIA

Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl egy özvegy asszony, volt annak egy legényke fiacskája, meg azon kivűl egy kis házacskája és kertecskéje. Hanem mind a ház, mind a kert, nem hiába hogy özvegy asszonyé volt, de ugyancsak özvegy asszonyos is volt ám; a ház tetejét soha senki meg nem bajdorgatta, se a falára soha senki, egy marék sár nem sok, de annyit se vetett, a kertben pedig övig ért a gyim-gyom. Egyszer a fiú azt mondja az anyjának: – Édes anyám! – Mi baj? édes fiam. – Nincs semmi, hanem hát azt gondoltam én magamban, nem tudom mit szól kend hozzá, hogy elmegyek szolgálni, majd szolgálok egy vagy két darab jószágot, úgy is jó mező van a kertben, elélhet ott könnyen. – Jó lesz biz’ a fiam! nem bánom, ha elmégy is, legalább te is lendítesz valamit a gazdaságon. Az özvegy asszony másnap sütött tarisznyát, vart pogácsát, avval fiát feltarisznyázva útnak eresztette. – Nem sok idő múltán egy borjút szolgált a fiú, azt haza vitte; ismét elment, megint szolgált másodikat, harmadikat és negyediket is. – De hiába volt olyan jó meg olyan sok fű a kertben, nem tartott az meddig se, mert az a négy borjú, alig telt bele két vagy három hét, úgy meglingázta, hogy csak itt-ott maradt belőle, más pedig nem volt, a mivel tartsák; azt mondta hát az asszony a fiának: – Már, fiam, vagy akarjuk, vagy nem, el kell adnunk a borjúkat, mert tovább nem tarthatjuk. Itt meg itt úgy is vásár lesz, hajtsd el őket a vásárra, tudom, hogy jó pénz üti érte a markunkat. Elindúlt hát a fiú a négy borjúval a vásárra; csak hajtja őket, csak hajtja, egyszer elébe kerűl egy nagy szakálú, ősz, öreg ember; oda megy hozzá s megszólitja: – Hova hajtod, fiam, a borjúkat? – A vásárra hajtom biz’ én, ide meg ide. – Ugyan fiam mit mondanék én neked! adj ezért a furulyáért nekem egy borjút. – Nem adok én, bátyám uram, mert otthon mindig azért perel édes anyám, hogy egyre furulyálok. – Mindegy a fiam, azért csak adj érte. – De ha nem lehet, csak nem lehet. – Na fiam, még egyszer mondom, adj érte egy borjút, meglásd nem olyan furulya ez mint a többi. A fiú eleinte gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondja: – Na nem bánom, hát adok; üsse a kő, egy borjú úgy is se előre se hátra. Itt az öreg ember kiválaszt egyet a borjúk közűl, avval útnak ered; egy kis idő múlva hátra néz a fiú, hogy messzire haladt-e már az öreg? hát tetted, vetted, borjústól együtt sehol sincs. Avval a fiú csak mén, csak mendegél, hajtja a három borjút a vásárra, hát egyszer megint elébe bötönik az a nagy szakálú ősz öreg ember. – Adjon isten, fiam, hova hajtod a borjúkat? – Én bizony, öreg apám, eladni hajtom a vásárra. – Nézd csak, fiam, ezt az egeret, adj nekem ezért egy borjút! – Nem adok én, öreg apám, hisz’ van otthon a kamorában annyi, hogy még tán sok is; édes anyám mindig is dúl, fúl a macskára, hogy nem szeret egerészni, hanem a helyett mindig csak a katlant lakja. – Adj érte, fiam, hidd el nem bánod meg. A fiú csak gondolkozik egy darab ideig, csak gondolkozik, utóvégre azt mondja: – Na nem bánom hát, ahol van, vigye kend. Az öreg megint kiválaszt egyet, avval odább áll; a fiú pedig hajtja a két borjút a vásárra; a mint egy parittya-hajitásnyira halad: egyszer csak megint elébe kandarodik az öreg ember. – Nézd csak, fiam, ezt a futóbogarat, add nekem ezért az egyik borjúdat. – Nem adom én, öreg apám, hisz’ édes anyám most is holdujságon meszelt, oszt’ annyi is nálunk a sok futóbogár, hogy semmit sem tudunk tőle tartani. – Hej, fiam, tudom, hogy nem bánod meg, ha id’adod, mert nem olyan futóbogár ám ez mint a többi. No jól van. A fiú azt is od’adta, most már csak egy borjút hajtogatott lassacskán a vásárra; de az öreg ember nem sokára megint elébe került. – Nézd csak, fiam, ezt a zacskót, ebbe álom van belekötve, add ide érte a borjúdat. – Minek adnám, öreg apám, hisz’ a nélkül is ugy elalszunk mi édes anyámmal együtt, csak a fejünket lehajtsuk, mint a tej. – Csak azt mondom én neked, édes fiam, hogy add ide, hidd el, nem bánod meg. A fiú elgondolta, hogy minek is már az az egy borjú? annak az árával bizony nem sokra mén: azért od’adta. Ekkor azt mondja neki a nagy szakállú ősz öreg ember. – Na fiam hoczczi csak egy kicsit a furulyát; az egeret meg a futóbogarat pedig tedd le a földre. A fiú mindjárt od’adta a furulyát, amazokat pedig letette a földre; ekkor az öreg ember elkezd furulyálni, nosza az egérnek sem kell ám egyéb, oda ugrik a futóbogár nyakába, az meg az egerébe, úgy megbillegtették magokat, úgy tánczoltak, hogy a fiú majd meghalt nevettében. Ekkor a nagy szakállú ősz öreg ember, a ki senki más nem volt, mint az Ur Jézus Krisztus, azt mondja a fiúnak: – Na fiam, most már tudod, hogy mire való mindegyik; ha pedig az álomzacskónak azt mondod: aludjam én eddig vagy addig, vagy ez s ez aludjék eddig meg eddig: hát az úgy történik meg, a mint te akarod. Most tedd el mindnyáját jó helyre s menj haza; otthon anyád tudom hogy meglazsnakol, hanem semmi az, hadd verjen mindaddig, mig valaki ki nem vesz a kezéből, te pedig akkor szaladj el, aztán kiáltsd vissza: Na édes anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek, azután menj egyenest a merre látsz, s vidd magaddal a miket a borjúkért adtam. Ugy is lett. A fiú hazafelé fordította szekere rúdját; mikor haza ért, kérdezte tőle az anyja: – Na fiam hát eladtad a borjúkat, mennyiért keltek el? – Nem adtam én, édes anyám, hanem elcseréltem. – Hát mit adtak értök cserébe? hol van? A fiú előszedegeti a furulyát, zacskót s más egyebet, a miket a borjúkért kapott; a mint az asszony ezeket meglátta: nosza kinyitotta ám a száját, s mondta a mint csak a torkán kifért; – Ejnye, kutyafoganású bolondja, hát hova tetted te az eszedet, hogy azt a drága marhát ezekért a hitvány hiábavalóságokért od’add? Avval se kérd, se hall, hanem aló szemeszöktében mén neki a gyerekének, mint bolond tehén a fiának, ugyancsak ütlegeli ám a piszkafával egyre-másra. A szomszéd asszony nem tudta elgondolni, hogy micsoda nagy patália van az özvegy asszony házánál, átjött hát, hogy megnézze: a mint meglátta, hogy az özvegy asszony mikép járatja fijával a tánczot, azt mondja: – Ugyan, szomszéd asszony, mire való már az? hisz’ úgy agyon veri kend azt a szegény gyereket. – Nem is ártana a veszett-órájúnak, mikor most is milyen nagy kárt tett. De a szomszéd asszony nem hallgatott az anya beszédére, hanem a fiút kiszabaditotta a keze közűl, mire az illa berek, nádak erek, szélről kötötte a derest, avval aló, mikor kivül volt a kis kapun, visszakiáltotta az anyjának: – Na édes anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek; avval ellógheczelt. Ment aztán hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, aztán elért egyszer egy nagy királyi városba. Volt az ottani királynak egy gyönyörüséges szép lánya, a ki mindig olyan szomorú volt, úgy lesütötte a fejét, mintha az orra vére folyna. Összehivatta hát a király egész országából a doktorokat, kuruzsolókat, bűvös bájos asszonyokat; s megkérdezte tőlök, hogy mivel lehetne annak elejét állani, hogy az ő lánya ne lenne mindig olyan szomorú, – azok azt mondták, hogy ha találkoznék valaki, a ki a királykisasszonyt csak egyszer megnevettetné, többé nem lenne az olyan szomorú. – Kihirdettette hát a király az egész országában, hogy a ki a lányát megtudja nevettetni, annak adja feleségűl. Jöttek is mindjárt herczegek, grófok, nagy kalapú tótok, válogatott czigány legények a király udvarába, hogy a királykisasszonyt megnevettessék; beszéltek ott furcsábbnál furcsábbat, csináltak mindent, – de biz’ ott egy se ment semmire, a királyleány csak olyan szomorú volt, mint annak előtte. A mint ezt meghallotta Palkó, – mert hát így hitták az özvegy fiát, – feltette magában, hogy ő bizony elmegy, szerencsét próbál, ha nyer: úgy is jó, úgy se lesz benne száz forint kára. El is ment. A mint oda ért a király udvarába, előkereste furulyáját, az egeret meg a bogarat letette a földre s elkezdett furulyálni, avval az egér derékon kapta a bogarat, s úgy megtánczoltatta, hogy jobban sem kellett. A mint a király meg a királykisasszony meghallották a szép furulya szót, kiszaladtak az udvarra; a hogy a királykisasszony meglátta az egér meg a bogár tánczát: olyan jó izüt nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme. Mindjárt felhivták Palkót a palotába s ott szép királyi biboros bársonyos ruhába öltöztették; a király tüstént papot, hóhért, vas kalapot hozatott; a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerűlgette, de soha meg nem ütötte. A mint eljött az este, a király egyik inasa azt mondta Palkónak, hogy ád neki száz aranyat, ha reggeli hat óráig alszik; Palkó kapott az alkalmon, s mindjárt kezet fogott vele, aztán azt mondta a zacskónak: – Na zacskó! aludjam én most reggeli hat óráig. Nem sok idő múlva Palkó meg a királykisasszony, már mint a felesége, aludni mentek, alighogy lehajtotta Palkó a fejét a párnára, már aludt mint a tej. Reggel panaszra mén a felesége a király elébe. – Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik. – Oh kedves lányom, még két éjtszaka van hátra, ha akkor is egyre alszik: majd tegyünk róla. Másnap megint azt mondja az inas Palkónak, hogy ha reggeli négy óráig alszik: ád neki száz aranyat; megigérte, hogy alszik, hisz’ mi van abban? úgy sincs valami sürgetős dolga, a miért fel kellene kelni; azt mondta hát a zacskónak: – Na zacskó, aludjam én most reggeli négy óráig. Estére kelvén alig hogy lefeküdtek, megint úgy elaludt Palkó mint a juhász bunda; a feleségének pedig, mihelyt megvirradt, első gondja is az volt, hogy ment az apjához s azt mondta neki: – Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik. – Oh kedves lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha akkor is mindig alszik, majd tegyünk róla. Harmadnap is azt mondta az inas Palkónak, hogy aludjék reggeli két óráig, ád neki száz aranyat; most is rálett, hanem a mint reggel a felesége megint panaszra ment, hogy az ő ura mindig alszik egész éjszakán át: a király rögtön ráadatta Palkóra a szürét s belevettette a legmélyebb tömlöczbe. Csak buslakodik Palkó a kulcs lyukán belől, csak buslakodik, egyszer oda jön az ablak vas rostélyára egy személy, pálinkát és kenyeret nyujt be neki. Kérdi aztán Palkó, hogy hát odafenn a királyi palotában hogy’ vannak? – Hej, múlatnak ott nagyban, mondja a személy, az inas azt mondta a királynak, hogy ő is megtudta volna nevettetni a királykisasszonyt, hanem csak várt, mert fogadása tartotta; – most tehát a király ő vele esküdtette össze a lányát. No jól van, gondolta magában Palkó, majd csapok én avval az inassal egy peteket; avval azt mondja az álom-zacskónak: – No zacskó! most meg az inas aludjék reggeli hat óráig, a miért meg nem adta az első száz aranyat. De még ez nem volt elég, hanem mikor besötétedett, elküldte a bogarat is, hogy az inasból hordja ki, a mit megevett. – A ház ajtaja, a melyben az inas a királylánynyal együtt hált, szerencsére épen nyitva volt s a bogár bátran mehetett be rajta. – Reggelre kelve a királylánynak első gondja is az volt, hogy az apjához futott panaszra, ott az inast letette földtől mennytől; ez is csak olyan álmos mint a másik volt, de amaz, ha nagyalható volt is, legalább nem keverte össze magát mint ez. – Oh, édes lányom, még két éjtszaka van hátra, ha azalatt is összekeveri magát, majd tegyünk róla. Azután a király maga elébe hivatta az inast, már mint most a vejét, s megpirongatta jól, hogy miért nem vigyáz magára? s minek alszik oly soká – és mit tudom én, mi mindent beszélt még neki. Palkó másik este megint mondta az álom-zacskónak, hogy az inas aludjék reggeli négy óráig, a miért meg nem adta a másik száz aranyat; azonkivűl újra elküldte a bogarat is, hogy hordja ki az inasból, a mit megevett. De most nem tudott ám bemenni a szobába, mert az ajtó erősen be volt zárva. Visszament hát a tömlöczbe s elhítta az egeret, hogy rágja ki az ajtót; az egér el is ment, olyan takaros kis lyukat rágott rajta mint a peták, a bogár bemászott a szobába, mikor aztán dolgát végezte, visszament azon az úton, a melyiken jött. Másnap reggel mihelyt felébredt a királylány, szaladt az apjához s azt mondta, hogy: neki bizony nem kell ez az ilyen olyan, hozassa vissza azt a másikat, az legalább ha álmos volt is, de nem keverte össze magát mint ez a mostani. – Oh lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha ez alatt is úgy lesz, a mint eddig volt, majd teszek róla. Harmadik este megint azt mondja Palkó az álom-zacskónak: – Na most az inas aludjék reggeli két óráig, a miért nem adta meg a harmadik száz aranyat. A mellett elküldte most is a bogarat, hogy az inassal végezze el a dolgát. Reggel a mint felébredt a királyleány, első dolga is az volt, hogy az atyjához szaladt panaszra. – Király atyám, nem kell nekem ez a mostani uram, hozassa vissza azt a másikat; az legalább ha álmos volt is, nem keverte össze magát mint ez a mostani. A király tüstént felhozatta Palkót a tömlöczből, az inast pedig a helyére tetette. Csaptak aztán nagy lakodalmat, hogy hét országra szólott a híre. A lakodalom után kérdezte a király tőle, hogy miért aludt mindig oly soká? – Mert magam akartam. – Hát az inas miért aludt annyi ideig? – Mert én akartam. – És miért pocskolódott minden éjtszaka? – Mert azt is én akartam. – Szeretném látni, mondja neki a király. – Az könnyen meglehet, felséges király atyám; avval megparancsolta az álom-zacskónak, hogy a király aludjék reggeli nyolcz óráig. Ugy is lett. Mikorára a király felnyitotta másnap a szemét, már akkorra a koldús is a harmadik faluban járt. Azután nem sokára kászolódni kezdettek; a király előparancsolt egy regement katonát, avval felrakodtak egy üveges hintóba s elindúltak a Palkó édes anyjához. Mikor oda értek, az anyja alig ismert rá; azután áthivatták a szomszéd asszonyt, ki Palkót az anyja kezéből kiszabadította, s ráiratták a kis házat, az anyját pedig elvitte a királyi palotába. A király pedig, minthogy már igen öreg volt, átadta a királyságot Palkónak, a ki még most is uralkodik, hogyha él s meg nem halt. Estére legyenek a kendtek vendégei!