JÁNOS KIRÁLYFI ÉS SZÉLIKE

Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak volt egy fia, úgy hítták hogy János. Egyszer a király azt mondja Jánosnak: – Eredj fiam hetedhét ország ellen világot látni, úgy aztán hamarább lesz belőled valami. Utifüvet kötött hát János királyfi a talpa alá, hátára vett egy szőr-tarisznyát, kezébe pedig egy nagy görcsös botot, avval elindúlt hetedhét ország ellen világ látni. A mint mén, mendegél, egyszer előtalál egy igen-igen hosszú, vékony embert. – Adjon isten jó napot! – mondja a vékony ember. – Adjon isten neked is! – fogadja a királyfi, – ki vagy te? micsoda mesterséged van? – Én bizony Villámgyors vagyok, ha megindúlok futni, olyan sebesen haladok mint a villámlás. – A bizony szép volna, – mondja János – ha te olyan sebesen tudnál futni, mint a hogy mondod. Hát épen ekkor ugrott ki egy gyönyörű szép szarvas az erdőből, a mint ezt meglátta a királyfi, azt mondja Villámgyorsnak: – No hát ha olyan futós vagy, a hol az a szarvas, fogd el! Nem mondatja ezt Villámgyors kétszer magának, hanem felkapja hirtelen a gatyaszárat, utána rugaszkodik a szarvasnak és akár hiszik kigyelmetek, akár nem, olyan igaz mint az öklöm, bizonyitja a könyököm, ott voltam, a hol beszélték, hogy három lépéssel elérte a szarvast. – Nem állanál mellém kenyeres pajtásnak? – mondja neki a királyfi, mikor a szarvast odavitte. – Dehogy nem, nagyon örömest. No most már ketten mentek, mendegéltek, útközben a mint egyről másról locsogtak, fecsegtek, egy izmos széles vállú emberre találtak. – Adjon isten jó napot, – mondja a széles vállú ember. – Adjon isten neked is, – fogadja a királyfi, – ki vagy te, micsoda mesterséged van? – Én bizony Hegyhordó vagyok, a hátamon akár milyen nagy hegyet könnyen elbirok. – Ejnye, próbálják meg, – mondja neki János királyfi, – a bizony szép, ha igaz. Ekkor Hegyhordó a hátára vett egy nagy hegyet, aztán könnyen vitte. – E bizony szép, e bizony szép, – nem állanál hozzánk kenyeres pajtásnak? – Dehogy nem, nagyon örömest. No most már hárman mentek, mendegéltek; egy darab idő múlva előtaláltak egy igen nagy mellű embert. – Adjon isten jó napot, – mondja a nagy mellű ember. – Adjon isten neked is, – fogadja János királyfi, – ki vagy te, micsoda mesterséged van? – Én bizony Fúvó vagyok, s olyan erősen tudok fúnni, hogy egy fúvásomra a háztetők mint a pelyhek szállnak a levegőben; a legnagyobb s legerősebb fák közül két-három százat ki tudok fúni a földből csak egy szuszszanásra. – Lássuk hát no, – mondja neki János királyfi, – próbáld meg, úgy is amott van nehány nagy cserfa, ha legény vagy, fúdd ki. Ekkor Fúvó oly erővel kezdett fúni, hogy azt a nehány fát, melyet neki János királyfi mutatott, mint a pozdorját repítette ki a földből, azok úgy megkovályogtak a levegőben mint a giz-gaz szokott a nagy forgó-szélben, melyben a boszorkány járja a tánczot. – Nem állanál hozzánk kenyeres pajtásnak? – Dehogy nem, igen örömest. No most már négyecskén baktattak; rövid idő múlva megint előtaláltak egy nyilas embert. – Adjon isten jó napot, – köszön a nyilas ember. – Adjon isten neked is, – fogadja a királyfi, – ki vagy te, micsoda mesterséged van? – Én bizony Jóltaláló vagyok, s olyan jól tudok czélozni, hogy egy kőről lelövök egy borsó-szemet, a nélkűl, hogy a kőhöz csak legkisebbet is hozzá érne a nyilvesszőm. – Próbáljuk meg, – mondja neki a királyfi – vajon úgy áll-e, a mint mondod? Ekkor egy borsószemet rátettek egy kőre, hát úgy lelőtte róla, hogy a nyíl a követ még csak akkora darabon se érintette mint egy bolha-vese. – No még ilyet nem láttam ám, – azt mondja a királyfi, – nem állanál közénk kenyeres pajtásnak? – Dehogy nem, nagyon örömest. No most már öten voltak. A mint igy mentek, mendegéltek, egyszer előtaláltak egy kis terebély, zömök embert. – Jó napot adjon isten, – köszön nekik a kis ember. – Adjon isten neked is, – fogadja János királyfi, – ki vagy te, s micsoda mesterséged van? – Engem Péternek hívnak; én ha a fejem a földre teszem, mindent tudok, a mit az emberek gondolnak és cselekesznek. – Nem állanál hozzánk kenyeres pajtásnak? – kérdi tőle a királyfi. – Dehogy nem, nagyon örömest! Igy mentek aztán hatan hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, hát egyszer elértek tündérországba. Volt ottan egy igen igen gazdag és hatalmas király, volt annak egy gyönyörűséges lánya, a ki olyan rémitő szép volt, hogy már a képíró sem írhatott volna nálánál szebbet s a ki úgy repűlt mint a szél, még a lába sem érte a földet. Kihírdettette hát a király az egész országban, hogy a ki az ő leányát futás közben elhagyja: annak adja feleségűl; de a ki nem bízik az inához, az meg se próbálja a futtatást, mert ha csak egy lépéssel is hátrább marad Szélikénél, – mert hát így hitták a királykisasszonyt, – azt bizonyosan olyan helyre téteti, honnan a talpa se éri a földet. – Jöttek is sokan, szegények, gazdagok, nagyobbnál nagyobb urak, de mindnyájának csak arra ment az ügye, hogy utóvégre úgy járták a tánczot, úgy verték össze a bokájokat egytől egyig, a mint a szél futta. Egyszer a fülébe ment ez a hír a hat kenyeres pajtásnak is, nem tétováztak hát soká, hanem elküldték Villámgyorsat rögtön a királyhoz, hogy próbáljon szerencsét s most mutassa meg, hogy mit tud. Bemegy hát Villámgyors sebtiben a király elébe s azt mondja neki: – Király uram! én szeretnék párost futni a királykisasszonynyal. – Jól van fiam, – mondja neki a király, – hát majd holnap reggel jókor gyere el. Elmén hát Villámgyors másnap jókor reggel a királyi palotába; hát uram fia! annyi a tenger nép mindenfelé, kik azt nézni jöttek, hogy ki lesz már futósabb Szélike-e vagy az a hosszú, dángó ember; mondom annyi volt a tenger nép, hogy végét hosszát nem látta a szem. Elkezdtek hát futtatni, de Villámgyors Szélikét három ugrással elhagyta és sokkal hamarább ért a tett-helyre. Nagyon megszégyelte a királyleány, hogy ez az idegen ember túl tett rajta; de mit volt mit tenni, már megesett, a megtörténtet pedig nincs az istennek az a teremtése, a ki meg nem történtté tegye. – Jól van fiam! – mondja a király Villámgyorsnak, – látom, hogy te is tudsz valamit, de lányomnak aligha valami baja nincs, mert nem hiszem, hogy máskülönben még csak a nyomába is hághatnál; hanem fussatok még holnap egyszer párost! Villámgyors azt se bánta, megnyúgodott abba is. – Már jól feljött másnap a ruhaszáritó csillag (a nap), midőn elkezdték a futtatást; annyi volt most is a néző, mint a csillag az égen; minden módon mesterkedett Szélike, de hiába, mert most is csak elhagyta Villámgyors és sokkal hamarább ért a kitüzött czélhoz. – A királylány majd a föld alá bujt szégyenletében, de mit volt mit tenni, már megtörtént az egész. – Na fiam, – mondja a király Villámgyorsnak, – fussatok még holnap egyszer párost, mert hogy ki a futósabb, tudod, harmadszoriban válik meg, mint a czigány gyerekek birkozása. No jól van, Villámgyors abba is beleegyezett. A királykisasszony pedig, hogy több kudarczot ne valljon, egy gyémántos kövű aranygyűrűt küldött neki ajándékba, melynek az a tulajdonsága volt, hogy a ki azt az újjára húzta, nemhogy futni, de még csak lépni is alig tudott. Péter megtudta ezt a gonosz szándékot, de senkinek se mondta meg másnak, csak Jóltalálónak. Másnap megint kiállottak Szélike és Villámgyors, hát Villámgyors, mert épen az újján volt a gyűrű, még csak lépni is alig tudott; ekkor Jóltaláló nyilát hevenyében előkapta és a gyűrű fejét, – mert hát abban volt a varázs, – olyan szépen kilőtte, hogy! Ekkor Villámgyors három ugrással utólérte Szélikét és jóval előbb ért a czélponthoz. A királykisasszonyt pedig ette a méreg, dúlt, fúlt, haragjában majd a nyelvét rágta, hogy az a semmiházi utóvégre is túltett rajta. A hat kenyeres pajtás bement most a király elébe s azt mondták neki, hogy nekik nem kell a királykisasszony, hanem annyi aranyat és ezüstöt adjon helyette, a mennyit egyik pajtásuk elbir. A királykisasszonynak pedig, a mint meglátta János királyfit, mintha csak elvágták volna minden haragját; úgy megjuhádzott, olyan jó és szelid lett, mint a milyen annak előtte volt; majd kilelte a szerelem hideg, mert szó, a mi szó, János nem volt ám valami hamvába holt gyerek. A király azonnal előhozatott száz szekér aranyat és ezüstöt, azt felrakták Hegyhordó hátára, de még csak meg se kottyant; előhordatta hát a király minden drágaságait, késeit, tálait, kalanait, gyertyatartóit, egy szóval mindent, a mi csak aranyból vagy ezüstből volt és azokat is mind felrakták a többi arany fölébe, avval a kenyeres pajtások mind a hatan hátat fordítottak a tündér király várának. A tündér király csakhamar megbánta, hogy azoknak a bokorból ugrott nem tudom kiknek od’adta azt a temérdek sok kincset. Feltette hát magában, hogy utánok küldi a lányát, mintha azok lopva vitték volna el magokkal, azután pedig egy regement katonát küld utánok, hogy konczolják föl azt a hat gazembert, a kincset pedig a királykisasszonynyal együtt hozzák vissza. De hamarább felérte azt Szélike észszel mint az apja, mert mikorra ez kigondolta, már akkor ő hegyen völgyön túljárt a hat emberrel együtt. A mint ezt megtudta a tündér király, borzasztó megharagudott s rögtön utánok indított egy regement katonát; de Péter, a mint egyszer fejét a földre hajtotta, észrevette, hogy micsoda szándékkal jönnek utánok, azt mondja hát a többieknek: – No pajtásim! most aligha itt nem hagyjuk a fogunkat, mert a király egy regement katonát küld utánunk avval a parancsolattal, hogy minket, hatónkat, aprítsanak össze, Szélikét pedig meg a nyert kincset vigyék vissza. – De bákó vagy! – mondja neki Fúvó, – hogy olyan hamar megijedsz; az egész nem egyéb gyerek-játéknál; űljetek csak le egy kicsit pihenni, mindjárt számot vetek én velök. Hát ekkor elkezdett egész erejéből fúni, fútt, fútt szakadatlanúl, a mint csak isten tudnia adta, hamarjában olyan nagy szélvészt kerekített, hogy a por az egész katonaságot lovastól mindenestől együtt eltemette. – Mikor aztán gondolta Fúvó, hogy na, nem látják azok többet a csillagos eget, felhagyott a fúvással; elindúltak hazafelé. – Mentek, mendegéltek, hát egyszer csak elértek a János királyfi apjának a várába, ott aztán elosztották egymás közt a töméntelen kincset, mindnyájan igen nagy urak lettek. János királyfi pedig feleségűl vette a gyönyörű szép tündér Szélikét, csaptak nagy lakodalmat; üstre főztek, teknyőre tálaltak; csak a lé volt kilenczféle, hát még a sok hús nélkül való lé!