AZ MÁR NEM IGAZ!

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt egy szegény ember, volt annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az egész országában, hogy annak adja a lányát, a ki előtte olyat tud mondani, a mit ő el nem hisz; meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, a kit Péternek hivtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz, megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királylyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt parancsolta, hogy ereszszék be tüstént. – Pedig már ekkor annyi királyfi meg isten tudja micsoda nagy úr megfordúlt a király előtt, – a kik közül mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, – mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten; de biz’ ott egy se tudott olyat mondani, a mit a király el ne hitt volna. – Bemén hát Péter a királyhoz, köszön neki: – Jó napot adjon isten, király uram! – Adjon isten neked is fiam! hát mi járatban vagy? – Én bizony házasodni akarok, uram király! – Jól van fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt? – Tudja az isten! majdcsak eltartanám valahogy… Az apámnak van egy háza meg egy kis földje is. – Elhiszem fiam, – mondja a király. – Aztán meg van három darab marhánk is. – Azt is elhiszem. – Most nem régiben a tőzek annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle. – Elhiszem. – Egyszer azt mondja az apánk: Fiaim! hordjátok ki ezt a dudvát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit. – Elhiszem. – Mink aztán kihordtuk a dudvát három hétig két kocsin. – Elhiszem. – Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig. – Elhiszem. – Mikor már ez is meg volt, haza mentem, megmondtam az apámnak. – Elhiszem. – Akkor aztán én, az édes apám, meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre. – Elhiszem. – Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük mint az abroszt szokás és a dudvát róla a mi földünkre fordítottuk. – Elhiszem. – Azután a földünket tele szórtuk fű maggal. – Elhiszem. – Oszt’ olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem! – Elhiszem. – Az apám aztán sajnálta kivágatni azt a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót. – Elhiszem. – Aztán a fölséged öreg apját megfogadta kanásznak!… – Hazudsz! akaszt….! hanem a királynak hirtelen eszébe jutott fogadása, rögtön papot, hóhért hivatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a hire, még az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom; volt lé, meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé! Gallér híján köpenyeg, Hazudtam, mert volt kinek.