A KIS GYERTYA
Volt a világon egyszer egy öreg ember, volt annak két fia. Egyszer az öreg ember beteg lett, ágyba esett. Mikor már érzette magában, hogy nem sokára elvágják alatta a gyékényt, oda hivatta a fiait maga elébe.
– Na fiaim, én már meghalok, hanem nem hagylak titeket se semmi nélkűl. Ott az asztal alatt van egy gödör, abban a gödörben van egy nagy vasas láda: az tele van aranynyal, ezüsttel; a ládafiában meg van egy kis gyertya. Majd ha meghalok, vegyétek ki a ládát; tied legyen öregebb az arany meg az ezüst, tied pedig te kisebb a ládafiában levő kis gyertya; – mind a ketten megéltek abból holtig. Átkozott legyen pedig az mind ezen mind a más világon, a ki úgy nem osztozkodik, mint a hogy mondtam!
Az öreg alól aztán nem sokára kirántották a pokróczot, meghalt. A fiai pedig hívattak papot, kántort, deák-gyerekeket; a pap elprédikálta, a jó fizetésért úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr; a kántor meg a deák-gyerekek elénekelték annak rendje és módja szerint.
Másnap az osztozásra kerűlt a sor; a fiak elvették a helyéről az asztalt, a táblát felfeszítették, a gödörből nagy ínnal-kínnal kiemelték a nagy vasas ládát; felnyitották, hát telisded-teli volt aranynyal meg ezüsttel, oszt’ a fiókjában is ott volt a kis gyertya, de csak akkora volt, mint a kis újjam.
– Hát most már mi tevők legyünk? – kérdi az öregebb testvér.
– Hát elosztjuk úgy, a mint az apánk meghagyta; a kendé lesz bátya az arany meg az ezüst, az enyim meg a kis gyertya!
Úgy is tettek. Az öregebbé lett a kincs, a kisebbiké meg a kis gyertya; hogy ilyen szépen minden zsörtölődés, czivakodás nélkűl megosztozkodtak: az öregebb csináltatott a testvérének egy pár szép ruhát, azonfelűl adott neki száz aranyat.
– Na bátya köszönöm ezt is, evvel se tartozott volna kend. Én elmék világgá szerencsét próbálni Isten megáldja kendet!
Avval az újjasa zsebébe tette az apai örökségkép’ rámaradt kis gyertyát s útnak indúlt; ment, mendegélt egyenest az orra után, estére kelve egy csárdába tért be, hogy ott marad éjszakára. – Leűlt egy hosszú asztal egyik végéhez, – a másiknál épen négy kártya-spiller kártyázott pénzre; – mindjárt vacsorát parancsolt, evett, ivott dosztig. Mikor jó’ lakott, megfizette a vacsora árát; az a négy kártya-spiller pedig, a ki ott az asztal másik végén kártyázott, meglátta, hogy az aranynyal fizetett.
– Hó! – gondolták magokban, – ez nem valami félbolond ember! még aranynyal fizetett! Jó lenne ezt egy kicsit befűsűlni!
Oda ment hát mind a négy hozzá, erőltették minden módon, hogy csak menjen velök kártyázni, hisz egy-két krajczár nem a világ, avval bizony nem sokkal lesz szegényebb az ember; oszt’ meg hátha nyerni talál, az meg ugyancsak jó ám! elfér zsákon a folt. A mi legényünk eleinte csak szabódott, csak szabódott; mikor aztán látta, hogy ezektől ugyan nem menekszik, míg csak be nem rántják, azt mondja nekik:
– Na eb a lelkét! nem bánom hát, ha kártyázunk is!
Avval leűltek, kártyáztak. Eleinte amazok is azon voltak, hogy csak az idegen nyerjen, hogy annál jobban beleízeledjék a játékba; hanem mikor látták, hogy na! talán eleget is nyert már, innen-onnan nem is marad náluk pénz: minden módon azon igyekeztek, hogy veszítsen is már; de biz’ ott hiába volt minden iparkodásuk, álnokságuk, mert csak a mi legényünknek kedvezett a szerencse, olyan sok pénzt nyert, hogy halommal állt előtte az arany, ezüst meg a bankó…
Egyszer egy kis egér, hogy-hogy nem felszaladt az asztalra, a melyiken játszottak, utána a tarka macska! a mint ott kergette, elütötte a farkával előttök a világot. Keresik aztán a gyertyát, tapogatnak a sötétben: „Ide gurúlt, ide gurúlt!“ de biz’ azt nem találtak meg. Egyszer aztán eszibe jut a mi legényünknek, hogy van az ő zsebében egy kis gyertya, meggyujtja azt addig legalább, míg a másikat megtalálják. Kotonoz hát a zsebében, ráakad, kiveszi s meggyujtja. Hát uram fia! – istók-bárék akár hiszik kigyelmetek, akár nem, – hát a mint a kis gyertyát meggyujtotta: mindenki elaludt a házban, azon módon a mint volt, csak csupán ő marad ébren. Költené őket, nem tudja. Kimén a kis gyertyával a pitarba, hát látja, hogy a csárdásné azon módon, a mint a kását kavarja, alszik ám ugyancsak, még a főzőkalán is a keziben van; kimén vele az udvarra, hát látja, hogy a béres-gyerek, a mint húzná a jószágnak a kúton a vizet, már a vödröt fel is húzta félig, – úgy megalszik, hogy jobban se kell. Bemén hát újra a házba, még akkor is alszik mindenki; megkeresi a másik gyertyát, meggyujtja, a magáét meg eloltja, elteszi a honnan kivette: hát egyszeribe felébred mindenki.
No jól van. Tudja már, mire kell használni a kis gyertyát. Avval megint leűlnek az asztalhoz, mintha semmise történt volna, elkezdik újra ütni; ütötték egész világos hajnalig, akkorra a mi legényünk elnyerte a négy kártya-spiller pénzét a legutolsó kis krajczárig.
Reggel aztán, mikor feljött a ruhaszárító-csillag, a mi legényünk a sok pénzzel együtt elment dolgára; ment, ment, mendegélt egész napon át; egyszer, mikor már megunta a sok ödöngést, azt mondja magában: „Ugyan, mit is kódorgok én ides-tova, mint Orbán lelke pokolban? vagy mint a ványai tanács az égzengésben? Ej! a ki bundzsója van a világnak! beállok katonának, – hisz’ igy se helyem se fenekem!“
Úgy is lett. Elment, beállott katonának. Ott aztán csak-hamar nagyra vitte isten a dolgát, kapitány lett. Pénze annyi volt mint a polyva, egyre traktálta a többi tiszteket; azok el nem tudták gondolni, hogy honnan veszi ez azt a temérdek sok pénzt, mindössze is azt gondolták, hogy az apja valami gróf, vagy legalább is valami rémitő sok pénzzel bíró kurta-uraság.
Egyszer aztán a királynak is a fülébe ment ez; az egyet gondol, felöltözik koldús ruhába, elmegy a katonához kérni.
– A mivel az úr isten megáldotta katona uramat! Ne sajnáljon ennek a gyámoltalan, ügyefogyott Lázárnak egy áldott alamizsna krajczárkát adni! Istenért, istennek!
– Ej édes öregem most épen nincs nálam egy krajczár se, hanem jőjön kend ekkor meg ekkor, akkor majd adok.
No jól van. Az öreg koldús, már mint a király odatartózkodott arra az órára, a mikorra a kapitány mondta. Épen úgy estendőn volt az idő; mikor aztán jól besötétedett, elindúltak ketten a városba. Egyszer előtalálnak egy nagy boltot, – régen lefeküdt már mindenki, – ajtó, ablak be volt zárva akkora lakatokkal mint a fél öklöm. A katona előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, oda érteti a kulcslyukhoz, hát a závár úgy kipattant, mintha benne se lett volna, aztán meggyujtja a kis gyertyát, az öreg koldúst, már mint a királyt, oda küldi a pénzes fiókhoz.
– Na öreg bátyám, szedje kend ki mind, rakja kend három egyenlő csomóba.
Az öreg koldus ugy tett, a mint a katona parancsolta.
– Ez a csomó a tőke, ezt ne bántsuk; ez a csomó a nyereség, ezt se bántsuk, hadd élhessen; ez a csomó a mit csalt, – ezt tegye kend a szűre ujjába.
Az öreg koldús beletette, a másik kettőt pedig vissza seperte oda, a honnan kivette. Aztán mentek másik boltba, onnan meg a harmadikba, mindenütt ugy cselekedtek, hogy két harmadát a talált pénznek ott hagyták, egy harmadának pedig azt mondták: „Gyere velem, ha nem jösz, viszlek“… Egy helyt azt mondja az öreg koldus a katonának:
– Ugyan édes katona uram, nézzük meg, hát odafenn benn a házban mit csinálnak?
– Nem bánom én, na nézzük meg:
Fölmentek hát az emeletbe, – mert igaz! majd is elfelejtem mondani: a ház emeletes volt, – ott benéznek egy házba (szobába), hát látják, hogy egy szép fiatal ember mellett egy vén csúnya szipirtyó fekszik; benéznek egy másik házba, hát látják, ott meg egy vén ember mellett egy gyönyörű badár fiatal menyecske fekszik.
– Hó! ez nem jól van igy! – mondja a katona, ezen segíteni kell. Vegye kend a hátára öreg bátyám ezt a fiatal menyecskét, vigye kend át a másik házba a mellé a fiatal ember mellé… Ne féljen kend, nem ébred az fel, mig mi itt leszünk. Azt a vén asszonyt meg hozza ide e mellé a vén ember mellé!
Mit volt mit tenni, szót kellett fogadni; az öreg koldus hát elvitte a menyecskét a fiatal ember mellé, a vén asszonyt meg elhozta a vén ember mellé. Mikor meg volt ez is, ott hagyták őket, mint sz. Pál az oláhokat.
– Ugyan édes katona uram nézzük meg a király kincstárát is!
– Megnézhetjük… hanem abból nem szabad ám, egy krajczár nem sok, annyit se elhozni; mert annak kell fegyverre, lóra, katonára, annak élelmére, ruházatjára, egy szóval mindenre.
A mint oda érnek a királyi palotához, a katona meggyujtja a kis gyertyát, előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, kinyitja vele az ajtókat, bemennek. Odabe’ aztán rendre megmutogat mindent az öreg koldusnak, mintha az nem jobban tudta volna, hogy mi hol áll, mint ő. Nem tudom, hogy az öreg koldus, már mint a király, elfelejtette-e, a mit a katona mondott, hogy a királyi kincstárból nem szabad elhozni de még csak egy kis krajczárt sem, vagy csak próbára akarta tenni a katonát, elég az hozzá, egyszer úgy a szűr alatt belemarkolt egy aranynyal telt kádba. Nossza a katonának sem kell ám több: ugy képen teremti az öreget, hogy nem adta volna két annyiért sem.
– Hát erre arra még a ki áldotta, adta teremtette is! hát nem megmondtam, hogy ezt nem szabad bántani?!
Csihé-puhé! csihé-puhé! ugyancsak egyetmásolja ám az öreg koldúst!
– Jaj édes katona uram, visszateszem csak, ne bántson!
– Ugy is kell, erre meg amarra!
Az öreg koldus visszatette a marék aranyat, mindjárt meglett a szent békeség. Aztán berekeszölték az ajtókat; a katona egy félmarék pénzt adott az öreg koldúsnak, a többit pedig a keszkenőjébe töltötte s elvitte haza.
Hanem igaz! mikor másnap reggel felébredt a vén ember, meg akarta csókolni a fiatal menyecskét; átöleli hát, a ki mellette feküdt, megcsókolja – uramfia! – majd kitörte a nyavalya; tudom, hogy hálát adott az istennek, hogy nem volt foga, mert azon a ránczos képen menten kitört volna.
– Kitakarodj’ innen erre meg amarra, adta vén satrafája! mert most mindjárt ide meg amoda! ki hítt elő?! – hogy mertél mellém feküdni?!… Erre arra adta ilyenje olyanja!
Hanem a vén asszony sem hagyta magát faltól, megeresztette a nyelve kerepczéjét, csatított annyira, hogy a vén embernek szűk lett a nagy ház. Kiment által a másik házba, hát a két fiatal még akkor is ott enyelgett, szerelmeskedett az ágyon, halálig megszerették, csókolták egymást, mint a galamb.
Nosza a vén embernek se kellett ám több; a mint ezt látta: rákezdte a katona miatyánkot, csak úgy dőlt belőle az adta-teremtette, mint a felfordúlt fazékból a viz, vagy még tán annál is jobban; szidta a fiatal embert mint a bokrot, hogy mért vette el tőle a fiatal menyecskét. Ha törik-szakad is, ő nem hagyja, megy a királyhoz, elpanaszolja előtte minden baját, de ő igy nem hagyja, úgy nem hagyja a magáét, nem bánja, ha egész vagyona megbánja is; nem ő, csak azért sem, ha épen kilencz gyereke meg bánja is!
El is ment tüstént. Elpanaszolta a király előtt tövéről hegyére, hogy egy fiatal ember, a ki vele egy födél alatt lakik, elcsábitotta, elvette az ő fiatal feleségét, a magáét pedig, egy vén bocskort, a kire köpedelem még csak ránézni is, odatuszkolta hozzá… Most már tegyen igazságot, adassa vele vissza az övét, mert neki soha de soha nem kell senki más!
A király tudta mindjárt, hogy honnan fuj a szél, mert megösmerte a vén embert. Hivatja hát rögtön a katonát, elmondja neki az egész dolgot úgy, a mint a vén ember előtte elpanaszolta. Most már nincs mit tenni, tegyen köztök igazságot.
– Felséges király! – mondja neki a katona, – most már vagy úgy vesznek, a mint vannak, vagy pedig a jövő éjtszaka vigye vissza egyiket úgy mint a másikat az, a ki kicserélte őket!
– Vigye biz’ a fittyfiringős fitty-fene! – mondja a király.
Ha a király ezt nem mondta volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hogy aztán mi lett a vén emberből és a vén asszonyból meg a fiatal emberből és a menyecskéből? – kicserélték-e ujra egymást? vagy csak úgy vesztek? – azt már nem tudom; – kérdezzék meg kigyelmetek a tő-szomszédjától, az talán megtudja mondani!
