AZ ARANYHAJÚ TÜNDÉR KIRÁLYKISASSZONY

Egyszer volt, hol nem volt, még a hideg óperencziás tengeren is túl, volt egy gazdag ember, volt annak egy legény fia, Józsinak hívták. Történt egyszer, vásár alkalmával, hogy az ember oda ád száz forintot a fiának, hogy menjen ki avval a vásárba, oszt’ a mit száz forintra tartanak, akármi legyen is, azt vegye meg. – No jól van. Kimén Józsi a vásárba, őgyeleg, ödöng előre hátra, hol ezt bámúlja, hol amazt; egyszer meglát egy kalanas tót előtt egy iczinkó-piczinkó takaros kis fapoharat, födele is volt, a mivel le volt csukva. Felveszi a gyékén ponyváról a fakanalak mellől a fapoharat, nézi, ürgeti, forgatja, de nem nyitotta fel a tetejét; egyszer csak azt kérdi: – Hogy adja ezt a kis fapoharat? – Száz forint, – mondja neki a tót. Józsi nem szól semmit, csak kiolvassa a száz forintot, od’adja a tótnak, avval a zsebibe tette a fapoharat s elment haza. Este, mikor már megvacsoráltak, de még ott űltek az asztal-szék mellett, kérdi tőle az apja: – Hát fiam mit vettél a száz forinton? – Én biz édes apám uram ezt a kis fapoharat vettem. – Fitísd (mutasd) hát no! lássuk mi van benne. – Biz én édes apám uram, még magam sem tudom. Avval felnyitotta a tetejét, hát egy másik pohár van benne, akkurát olyan mint a külső; kiveszi, felnyitja annak is a tetejét, hát abban meg egy harmadik fapohár van, azt is felnyitja, abba’ meg a negyedik, negyedikben ötödik, ötödikben hatodik, hatodikban hetedik; mikor a hetediket is felnyitja: kiugrik belőle egy miknyi kis béka épen az asztal közepére, ott neki esik az ételmaradéknak, eszik, eszik, mintha ostorral vágnák. Hát nő ám csakhamar szemlátomást, eleinte akkora lett mint egy dió, majd mint egy tyúktojás, aztán mint egy lúdtojás; utóljára, – mikor már minden ennivalót megevett, a mi csak az asztalon volt, – akkorra lett mint egy igazi jó magyar kenyér. – A kik ott űltek az asztal körül, csak nézték, hogy mi lesz már ebből; egyszer csak, – el sem hinnék kigyelmetek, ha nem mondanám, – megszólal ám a nagy béka tiszta érthető emberi nyelven: „Hozzatok még többet is, mert nagyon ehetném!“ – Eredj fiam a kamorába, hozz a polczról egy kenyeret meg egy darab szalonnát. Józsi elment, hozott. Mikor a béka azt is megette, azt mondja: – Most már vessetek ágyat a kuczkóba, mert alhatnám. Ágyat vetettek hát neki, a béka pedig ráfeküdt s aludt mint a tej. Két-három nap aztán ott tanyázott a kuczkóban, de minthogy mindig evett, egyre nőtt: utóljára nem fért ott se, hanem kitránczporálták a szalmás szinbe, ott csináltak neki jó helyet. Hét nap alatt akkorára nőtt mint a legnagyobb ökör; akkor aztán megköszönte a szállást, gazd’uram jó’karatját: avval elment világgá; ment, mendegélt, egyszer előtalált egy nagy tavat, abba bele ment. Hanem e napságtól fogva a gazda ember vagyona mindég alább-alább szállt, nem tudta elejét venni semmi-lötte képen; hijába igyekezett, majd az orrával túrta a földet, – de biz az nem használt semmit; utóljára így maradt ni! mint az újjam. Azt mondja hát ekkor az ember a fiának: – Na fiam! én már nem tudlak miből tartani, eredj, menj világgá, próbálj szerencsét, majd csak megélsz valahogy. Mink pedig itthon anyáddal, ha dolgozunk, nem halunk meg éhen. Józsi aztán felkászolódott, ment, ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó dúr; egyszer előtalált egy királyi várost. Bemén a királyi udvarba, hát megfogadják kocsisnak. Eleinte nagyon jól ment a dolga, a királynak a legkedvesebb kocsisa volt; hanem egyszer a királynak feljött a habókja, meg akart házasodni, pedig már nem volt valami fiatal ember, aligha át nem ugrotta már az L-et. Hivatja hát Józsit fel a palotába s azt mondja néki: – Na fiam! ha te a tündér királykisasszonyt nekem elő nem hozod: menten minden teketória nélkül felakasztatlak! Szegény Józsinak erre a szóra csak leesett az álla; mit csináljon? merre menjen? hisz azt se tudja bű-é bá-é, annyit se tud, hogy merre lakik. No de ennek meg kell lenni, ha törik szakad, mert a király parancsolta. Felkészült hát Józsi az útra, a király adott neki egy tarisznya pénzt, három kenyeret meg egy lovat. „Na, – gondolta Józsi magában, – még ebben tart, csak találok olyan embert, a ki útba igazit!“ Mikor aztán felkászolódott, felűlt a lóra, ment, ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, egyszer előtalált egy fehér kutyát. – Ugyan az isten áldjon meg! mondja neki a fehér kutya, adjál egy kis ennivalót! már hét álló esztendeje, hogy nem ettem egy falatot; annyira vagyok már, hogy a bélem a gerinczemhez szárad. Józsi megszánta, adott neki egy kenyeret. – Jó tét helyébe jót várj! Éhén van a farkam, húzzál belőle három szál szőrt; mikor szorúltságban leszel, csak rázd meg azt, ott leszek én abban a tapodtatban. No jól van. Józsi kihúz három szál szőrt, bele teszi a tarisznyába, avval azt kérdi tőle: – Ugyan nem tudnád megmondani: merre van tündér ország? oda akarnék én menni. – Én bizony nem tudom, hirét ugyan hallottam; hanem menj arra egyenest keletre, arra találsz egy nagy folyó vizet, annak a partján egy tüske bokor közt van felakadva egy hal: attól kérdezd meg, az aligha nem tudja. Ment aztán Józsi egyenest keletre, nagy sokára végre valahára megtalálta a nagy folyó vizet; a mint ott lovagolt part mentiben, hát látja, hogy egy tüske bokor közt ott viczkándozik egy nagy hal, de sehogy nem bír kiszabadulni. A mint meglátja Józsit, hogy ott lovagol, megszólitja: – Ugyan az isten áldjon meg! szabadits ki e közül a tüske bokor közül; már hét álló esztendeje, hogy itt vergődök, még se tudok kiszabadúlni, – azóta senki de senki nem járt erre, hogy kivett volna innen. Józsi megszánta szegény fejét, leszállt a lóról, kivette. – Adjál egy kis ennivalót, olyan éhes vagyok, hogy a szememmel is alig látok. - Éhén van egy kenyér, oda’adom ezt, jól lakol vele. – Hát aztán igaz! majd el is felejtem kérdeni: mi járatban vagy? – Én bizony tündér országot keresem; nem tudnád megmondani: merre esik? – Én bizony nem tudom, hirét ugyan hallottam; hanem menj arra egyenest keletre, arra találsz egy nagy hegyet, annak a tetején van tőrbe esve két galamb, minden éjjel ide hallott a sirásuk: azok aligha meg nem tudnák mondani… Hanem várj egy kicsit! innen a farkam mellől végy le három hal-pénzt, ha megszorúlsz valaha, rázd meg: ott leszek én abban a tapodtatban. Józsi aztán levett három hal-pénzt, bele tette a tarisznyába; avval a halat eleresztette a vizbe, maga pedig felült, ment, mendegélt, hetedhét országon is keresztül, egyszer csak előtalálta a nagy hegyet. A lovát kipányvázta a fübe, maga pedig felmászott a hegy tetejére. Hát látja, hogy a két kis galamb ott sipákol a tőrben. – Jaj szabadíts ki, ha van benned szánakozó lélek! már hét álló esztendeje, hogy ebbe a tőrbe estünk, azóta senki, de senki egy teremtett lélek se járt erre, hogy kiszabaditott volna bennünket. Józsi megszánta szegényeket, kiszabaditotta a tőrből. – Tudom, hogy éhesek vagytok; netek itt ez a kenyér, lakjatok jól vele. Azok szegények avval az éhes hassal hozzá láttak amúgy Magyar Miskásan, a legutólsó morzsáig mind megették. – No te szegény legény ugyan jól tettél velünk, hanem mink se maradunk adósok, jó tét helyébe jót várj! Húzz ki a farkunkból három-három szál tollat, oszt’ ha valaha szorúltságod lesz, rázd meg: ott leszünk mink abban a tapodtatban, a hogy lehet: segitünk rajtad. Józsi tehát kihúzott mind a két galamb farkából három-három tollat, eltette a tarisznyába, aztán azt mondja nékik: – Nem tudnátok megmondani: merre esik tündér ország? oda akarnék menni. – Dehogy nem! dehogy nem! hisz oda valók vagyunk mink. Csak ülj fel a lóra, aztán gyere utánunk. Józsi felült a lóra, a két galamb szállt előtte, ő meg utánok, repült mint a szél. Heted napra elértek tündér országba. Uram fia! ha látott valaha szépet, a volt a másik. A patakokban mindnyájában tej meg méz folyt, még csak a fű is selyemből volt, a szebbnél szebb kertekben gyönyörübbnél gyönyörübb virágok voltak mind csupa drága kövekből; minden fának a dereka meg az ága ezüstből volt, a levele meg aranyból, rajtok a töméntelen sok gyümölcs, virág, hogy majd letörte az ágát; a virágokon a harmat mind csupa gyémántból volt. Na hiszen volt mit nézni Józsinak, mert hát ő még olyat teljes világ életében, mióta az anyja a szárazra tette, soha de soha nem látott! Nézte is ám ugyancsak, szintúgy dülyedt a látókája. Mikor aztán betelt a nézésivel, elindúlt; ment, ment, egyszer előtalált egy rémitő szép palotát, olyan volt, hogy a mit csak addig látott palotát, egy se illett volna mellé még csak disznó-ólnak se; a fala ezüstből volt, az ablakok rajta gyémántból, a teteje merő aranyból, a kapuja meg a többi ajtó a leggyönyörűbb drága kövekkel volt merevén kirakva. Ebben a palotában lakott az aranyhajú tündér királykisasszony egyes-egy maga; akkor is ott könyökölt egy ablakban; olyan gyönyörű volt, hogy annak se látta még ember mását. A haja tiszta arany, a szeme mint a bogár, az orczája mint a rózsa, a karja meg más egyebe mint a leesett hó; még tán a képíró se tudott volna szebbet rajzolni! A mint ez a gyönyörű teremtés meglátta Józsit, abban a pillanatban leszaladt hozzá, megölelte, megcsókolta. – Na szivem szép szerelme! te az enyém, én a tied mind halálig! itten élünk mint hal a vizben. – Jaj szívem szép szerelme! nem maradhatok én itten, mert engem ez s ez király küldött teéretted; hanem most már jösz-e velem vagy sem?! – Jaj szívem szép szerelme! egyszer oda voltam ebbe’ s ebbe’ a tóba’ fürdeni, ott a vízben elveszett a gyűrűm, míg az elő nem kerűl, nem mehetek innen sehova. – Oh szivem szép szerelme, ha csak az a baj! megkeritem én azt! Akkor aztán az aranyhajú tündér királykisasszony felvezette Józsit a palotába, adott neki húst, bort, jól tartotta. Mikor aztán Józsi jóllakott’ s kipihente magát: felűlt a nyeregbe, elment annak a tónak a partjára, a melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony elvesztette a gyűrűjét. Ott előkereste a tarisznyából a három halpikkelyt, megrázta, hát abban a szempillantásban ott termett az a hal, a melyiket a tövis bokor közül szabaditott ki. – Mi baj, kedves gazdám, mi baj?! – Se több, se kevesebb, mint az, hogy mikor az aranyhajú tündér királykisasszony ebben a tóban fürdött, a vizben elvesztette a gyűrűjét; – azt kerítsd nekem elő! – Jaj lelkem teremtette! nem olyan könnyű dolog ám a! mert a mint a gyűrű kiesett az újjából, egy irtoztató nagy béka felkapta, elnyelte. – Hídd elő hát legalább azt a nagy békát. – Azt megtehetem könnyen. Avval a hal usgyé! eltűnt a vízbe; nem sok idő múlva éhén jön, czammog utána a nagy béka. Hát uram fia! épen az a nagy béka volt ez, a melyiket Józsiék tartottak; mihelyest meglátta Józsit, tüstént megismerte. – Hát te hol jársz itt, a hol a madár se jár?! – Én bizony egy elveszett gyűrűt keresek; ez a hal azt mondja, hogy te találtad meg. – Nem tudom én; nézzük meg. Akkor elkezdett hányni, hát csakhamar kiokádta. Józsi épen felakarta venni, hát csak elő ugrik ám egy nyúl egy bokorból, felkapta a gyűrűt, avval usgye fúre, úgy ellógheczölt vele, mintha puskából lőtték volna. Nosza Józsinak se kell több, előkapja a tarisznyából a három szál szőrt, a melyiket a kutyától kapott, megrázza: hát csak ott terem a nagy fehér kutya. – Mi baj, kedves gazdám, mi baj?! – A hol az a nyúl, fogd meg; egy gyűrűvel szaladt el. A mint a kutya ezt meghallotta: aló vesd el magad! utána a nyúlnak, ugyancsak rugaszkodik ám. Nem sokára elérte, széttépte, visszahozta a gyűrűt. Józsi aztán az újjára húzta s visszament vele az aranyhajú tündér királykisasszony palotájába. – Na szivem szép szerelme, itt a gyűrű! most már gyere velem. – Oh szívem szép szerelme nem mehetek addig, míg nekem az élet- meg a halál-forrásából egy-egy korsó vizet nem hoz valaki. Az pedig olyan helyen van, hogy oda, ha csak szárnyon nem jár mint a madár, nem juthat senki. Józsi gondolkodóba esett; egyszer csak eszibe jut, hogy attól a két galambtól, a melyiket a tőrből megszabaditott, kapott ő három-három tollat; előkereste hát azokat a tarisznyából, megrázta jó erősen, hát mind a két galamb egyszerre ott termett mint a parancsolat. – Mi bajod van, kedves gazdánk?! – Jaj van nekem olyan, hogy csak az isten a megmondhatója!… Hanem tudjátok-e hol van az élet- meg a halál-forrása? – Tudjuk. – Na hát hozzatok nekem mind a kettőből egy-egy korsócskával. – Jaj nem olyan könnyű dolog ám a! kivált a halál-forrásából hozni, mert ha az rácseppen valamire; azonnal megég, meghal abban a pillanatban! No de mégis, ha csak szerét tehetjük, neked hozunk belőle akárhogy is! Avval Józsi od’adott két ezüst korsót a két galambnak, azok elrepültek; szálltak sebesen mint a gondolat, vagy még tán annál is sebesebben, egyszer elértek egy nagy hegyet, nem elég volt, hogy csupa üvegből volt, hanem a mellé még olyan meredek volt, hogy az ember, ha emilyen másforma hegy lett volna is, ezerszer törte volna ki a nyakát, ha rajta mászkált volna. Mondom, hát annak az irtóztató magas hegynek a legeslegtetején volt két forrás, az egyikben az élet-vize, a másikban a halál-vize úgy buzgott, úgy suhogott mint a vasfazékban, mikor forralják. A két galamb hát felszállott, aztán az egyik korsót meritették teli az egyikből, aztán meg a másikat a másikból. Mikor készen voltak vele, jó formán ki se pihenték magokat, repültek vissza, átadták Józsinak a két korsó vizet. Annak se kell egyéb, szaladt fel vele lóhalálában a palotába. – Na szívem szép szerelme! itt van már a mit kivántál, – most már gyere velem. – Jaj szívem szép szerelme! nem mehetek addig, mig ezt a palotát kertestől mindenestől, így a mint van: úgy el nem viszszük, hogy csak egy szeg se maradjon itt belőle! Na szegény Józsinak ha nem volt eddig bánatja, lett most; csak leesett az álla, mint a kit akasztani visznek; búsúlt, búslakodott, még az étel se esett jól; mit csináljon? mi tévő legyen? azt csak a jó isten tudja, hisz olyan munka az, hogy ezer kocsinak is elég volna száz esztendeig, még akkorra se hordaná el mind egy czitökig. Egyszer csak eszibe jut, hogy van neki valami egyetmása, hát ha azok közül egyik vagy másik tudna rajta segiteni; előveszi hát a tarisznyáját, kiveszi a tollakat, megrázza: egyszerre csak ott terem a két galamb. – Mi baj, kedves gazdánk, mi bajod érkezett? – Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mondjátok meg, hogy vigyem én el innen egyes egy magam ezt a palotát?! – Mink nem tudjuk; ha tudnánk mért ne mondanánk! No itt nem nyert semmit, elővette hát a három halpénzt, megrázta őket, hát egyszerre csak ott terem a hal. – Mi baj, kedves gazdám, mi bajod érkezett? – Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mond meg nekem, hogy vigyem én el innen egyes-egy magam ezt a palotát? – Én nem tudom; hogyha tudnám, mért ne mondanám! No itt se nyert semmit; még csak a három szál szőr volt, melyet a kutyától kapott, hanem bízott is benne akár a kőfalba; előveszi hát, megrázza, – egyszerre csak ott terem a nagy fehér kutya. – Mi baj, kedves gazdám, mi bajod érkezett? – Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mond meg nekem, hogy vigyem én el innen egyes-egy magam ezt a palotát? – Óh! hát csak az a baj? soh’se búsúlj biz azon oly nagyon. Van nekem otthon egy arany vesszőm, – várj, mindjárt elhozom, – avval kell mind a négy sarkát háromszor-háromszor megütni, egyszeribe egy arany almává lesz. Ha oszt’ azt akarod, hogy megint palota legyen belőle: ütögesd meg vele köröskörül az arany almát, tüstént palota lesz. No jól van. Egyszeribe eltünt a kutya; de már annyi idő múlva, mig az ember százig olvasna, újra ott volt. – Nem jöhettem hamarább, a gyerekek, a mint játszottak vele, elhányták, vetették, keresni kellett. Itt van, fogjad, – aztán csak úgy tégy vele mint a hogy’ mondtam! Ekkor aztán felment Józsi a palotába az aranyhajú tündér királykisasszonyhoz, oszt’ azt mondja neki: – Na szívem szép szerelme nincs már semmi baj, a mi volt is elmúlt! gyere velem, elviszszük a palotát is kertestől mindenestől. Avval megölelte, megcsókolta; aztán lement az istálóba, felnyergelte a lovát, az aranyhajú tündér királykisasszonyt felűltette a nyeregbe, maga pedig megkerülte a palotát, az aranyvesszővel megütötte háromszor-háromszor mind a négy sarkát: egyszeribe hűlt helye lett kertnek, palotának, mindennek, csak ő volt ott a nagy pusztaságon meg a lány a lovon, a lába előtt meg ott volt egy aranyalma. Józsi felvette az aranyalmát, beletette a tarisznyába; avval felűlt ő is a lóra, mentek, mendegéltek hetedhét országon keresztűl, míg egyszer csak haza értek a király udvarába. Kinek volt nagyobb öröme mint a királynak, mikor a szép aranyhajú tündér királykisasszonyt meglátta! nyúlat lehetett volna fogatni a vén bolonddal. Nosza futtatta a szolgákat ide is, oda is vendégek után, hogy jöjjenek, de ízibe, mert lakodalom lesz. Aztán felhívatta Józsit a palotájába; az aranyhajú tündér királykisasszony, hogy hogy nem, rálötyintett abból a vízből, a melyik a halál-forrásából való volt; a szegény Józsi egyszeribe abba a szempillantásban összeégett s meghalt. – A vén királyt majdhogy a nyavalya nem törte ki bánatjában, búsúlt, buslakodott, sajnálta a jó szolgát. – Soh’se szomorkodj’ biz azért, – mondja neki az aranyhajú tündér királykisasszony, – mindjárt nem lesz annak semmi baja! Avval elővette a másik korsót, ráöntötte a vizet; egyszeribe feltámadt, még hétszerte szebb és fiatalabb lett, mint ezelőtt volt. A vén király megkívánta, s azt mondta az aranyhajú tündér királykisasszonynak, hogy őtet is fiatalítsa meg; az hát ráönti a halál-vizet, egyszeribe megégett mint a száraz rőzse, – hanem a másik korsóba nem volt egy csep se, nem támaszthatta fel; mit volt mit tenni, eltemették, – még pedig nagy pompával. Minthogy a megboldogúlt királynak nem volt semmi feje foka, Józsira maradt egész országa. Ő aztán, már mint király, elbontatta a régi palotát, a tarisznyából előkereste az aranyalmát, az aranyvesszővel köröskörül veregette, hát uram fia! akár hiszik kigyelmetek akár nem, – a réginek a helyére tüstént ott termett az a gyönyörű palota, a melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony lakott, kertestől mindenestől, úgy a hogy’ amott állott; itt is olyan szép volt, hogy hét országból jártak csodájára. Az aranyhajú tündér királykisasszonyt aztán Józsi elvette feleségűl, mielőtt a lakodalmat ellakták volna, elmentek az apjáért meg az anyjáért, azokat is elhozták magokhoz az ezüst palotába. Éltek boldogúl, a királynénak gyönyörű aranyhajú gyermekei lettek, még tán most is élnek mindnyájan, – ha meg nem haltak. Dixi Daróczi, Székvári, Kopácsi, A nagy t... Rákóczi.