Egy
városban volt egy pék, kinek három szép leánya volt. És a péknek egy szép
kertje is volt a király kertje mellett, a király pedig ífju volt. Egyszer
kimegy a kertjébe sétálni, hát a pék leányai is épen a kertjekben voltak, s az öregebbik
leány azt mondá: Ej édes öcsém, én szeretnék a király kocsisa felesége lenni.
Felel a közepső: Én is szeretném hogyha a király inasa felesége lehetnék. Felel
a kissebbik: Én pedig szeretném hogyha a király felesége lehetnék, én egyszerre
három gyermeket szülnék neki, két princet és egy princesznét, akik mind hármoknak
aranyhajok és a homlokokon aranycsillagok lennének. Ezt a király meghallotta,
mindjárt haza ment, és a leányokat magához hivatta, és kérdi tülök hogy a
kertben mit beszéltek? Az öregebbik azt mondá: Felséges király, én azt mondtam:
szeretnék a felséged kocsisa felesége lenni. Felel a király: Jól van. Azután a
közepsőtől kérdezi hogy mit beszélt? az is felel: Én, úgymond, azt mondtam,
hogy szeretnék a fölséged inasa felesége lenni. Felel a király: Az is meglehet.
Hát te kissebbik, mit beszéltél? a kissebbik pedig nagyon félt, nem mert semmit
se mondani, hanem a király reá parancsolt, hogy mindent megmondjon amit beszélt.
Akkor mond a leány: Én azt mondtam, hogy ha én Fölséged felesége lehetnék, én
egyszerre három gyermeket szülnék, két princet és egy princesznét, akiknek
aranyhajok és a homlokokon aranycsillag lenne. Felel a király: Hogyha úgy
vagyon, tehát legyen úgy. Mindjárt papot hívatott, a kocsissal az öregebbiket,
a közepsőt az inassal elvetette, maga pedig a kissebbiket feleségül elvette, és
így egy füst alatt mind a háromnak a lakodalma elkészűlt, azután szépen éltek
egymással.
Volt
pedig a királynak egy vén anyja, az mindig haragudt a fiára és a menyire. Az
ifju asszony teherbe esik, és szült később három gyermekeket: két fiat és egy
leányt. A bába hogy meglátta a gyermekeket, csak elijedt, hogy aranyszál hajok és
homlokokon aranycsillagok ragyognak; befut az öreg asszonyhoz, nagy álmélkodással
beszéli neki, a vén királyné pedig a gyermekeket egy szatyorba teteti, és a
tengerbe veti, az asszony alá pedig három kutyakölyköt tétetett. Az ifju
asszony tudta hogy gyermekeket szült, de nagy álmábul felébredvén, látta hogy
kutyák vannak mellette; hát nagyon el kezdett siránkozni, hogy mi történt vele;
a király pedig háborúban volt, azért a vén asszony levelet küldött a királynak,
hogy a felesége három kutyát szült a világra. Mikor a király ezt meghallotta,
nagyon megbosszankodott, és levelet küldött az anyjának, hogy tömlöcre vettesse
a feleségit míg haza fog menni. Mikor már a háborúnak végi lett, haza ment a
király, és kérdezte hogy s miként vagynak? akkor a vén királyné még jobban elárulta
a szegény menyecskét, úgy hogy a király azt parancsolta, hogy az asszony míg él,
tömlöcben fog szenvedni. Így aztán a király mindig csak szomorkodott.
Már
most a gyermekekhez fordúljunk. Azokat a tenger elvetette egy nagy sziget mellé,
ott egy halász kifogta őket, és látja hogy a szatyorban három szép gyermek vagyon,
haza viszi tehát, és a feleséginek mutatja hogy micsoda szép gyermekeket talált;
a felesége nagyon haragudott, mondván: Minek hozod a más gyermekit, mikor
magadnak is elég vagyon? Felel az ura: Hogyan édes feleségem? ha gyermekink
vagyunk, ezeket is velek együtt felnevelhetjük, mert valami nagy nemzetbül valók
ezek a gyermekek, mert látod hogy aranyszál hajok vagyon, és az homlokokon
aranycsillag. Azután csak nevelték a gyermekeket, hanem a halász jobban
szerette azt a hármat akit talált, mint a maga saját gyermekit, melyért az
asszony még nagyobban haragudott reájok; azért egyszer egy hajóba hányta mind a
hármat, s a tengernek eresztette, a víz pedig messzi elvitte, míg egy malomhoz értek.
A molnár meglátta őket, és kifogta, és mivelhogy gyermekei nem voltak, igen
nagy őrömmel fogadta őket, és megnyíratta mind a hármat, és a parokás hat száz
forintot adott neki a hajért; azért a molnár még nagyobban örűlt nekik, és
gyakorta megnyiratta őket, és a hajokat eladta. Egyszer a leány észben vette,
hogy az ő hajokbul annyi pénzt vásárlanak, azért a bátyjainak ezt mondá: A mi
hajunkbul sok pénzt vesznek be, azért én azt mondom: szökjünk el, mi magunk
egymást megnyírhatjuk, és adjuk el, vegyünk magunknak egy házat, én majd főzök,
tí pedig vadászni járjatok, így elélhetünk mind a hárman. El is szöktek mind a
hárman, elmentek egy városban, egy házat vettek, abban laktak, a princek vadászni
jártak, a húgok pedig főzött.
Egyszer
az erdőn összeakadt a királylyal, ugymint az atyjokkal; hogy a király meglátta
a princeket, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép ífjak, és mindjárt invitálta
ebédre mind a kettőt; az ífjak magokat ajánlották hogy elmennek, a király pedig
haza ment, s az anyjának megbeszéli hogy mely szép ífjakra talált az erdőben,
kiknek aranyhajok, és aranycsillag vagyon az homlokokon. A vén királyné hogy
azt hallotta, elijedett mindjárt, azt gondolta, hogy azok lesznek azok a
gyermekek, akiket ő a vízben vettetett, azért csakhamar egy pulykát megöletett,
azt megtöltette, és a tölteléket méreggel megkeverte, azután elküldötte a szolgálótul
abba a városba ahol voltak a princek, hogy azt megegyék. A princeszné csak maga
volt oda haza, a szolgálónak hát megköszönte a pulykát, és a királynénak;
azonban bemegy a szobába, és a szobába lévén, egy kis kutyája a pulykát
megkezdette, és mire kiment, a kutya meg volt dögölve. Azon elijedt, s a bátyjai
hogy haza mentek, mindjárt megbeszélte nekik, hogy micsoda ajándékot küldött a
király anyja nekik. Ezen az eseten megharagudtak a princek, és nem mentek el a
királyhoz ebédre, hanem másnap megint az erdőre vadászni mentek. Megint összveakadtak
a királylyal; kérdi tűlök, hogy miért nem mentek el hozzá ebédre? Ezek pedig
felelnek neki: Fölséges király, nekünk igen szorgos dolgunk volt, az hátráltatott
bennünket. Felel a király: Nohát ma eljőjenek hozzám ebédre; azok pedig magokat
ajánlották, hogy elmennek. A király haza ment, és az anyjának mondta, hogy: no
ma eljön az a szép két princ, jó ebéd készűljön. A vén királyné pedig egy itce
bort küldött, azt is méreggel megcsinálta, a leány elvitte a princesznéhez, az
pedig megköszönte, azután kikísérte; a szoba teli volt madarakkal, még oda ki
volt, a borbul ittak, s mind megdöglöttek. És hogy a princek haza mentek,
megbeszélte nekik hogy: nagy ellenségünk van, mondá, el akarnak veszteni; azért
a princek akkor sem mentek ebédre. Harmadik nap megint kimentek vadászni, és a
királylyal megint összeakadtak; mond a király nekik: Ugyan nem tudom hogy miért
tartotok engem bolondnak, hogy el nem jöttetek ebédre? Felelnek a princek: Mi
azért nem mentünk, hogy felséged anyja minket meg akar öletni. Akkor megbeszéltek
mindent, hogy mit küldött nekik, a király megharagudott, és haza ment, az anyját
tömlöcre vettette, azután kocsira űlt, és elment, mind a hármat magával a várba
vitte, ettek ittak, azután kérdi a király, hogy ki gyermeki volnának? Felelnek
ezek: Mi nem tudjuk hogy ki az atyánk, és ki szült e világra bennünket. Ekkor a
király már tudta hogy az ő fiai. Akkor a vén banya már nem tudott mit mivelni,
meg kellett mondani, és mond a fiának: Kedves fiam mivel oly alacsony rendbül házasodtál,
azért haragudtam reád, és én cselekedtem mind valami rosz történt a házadnál.
Akkor a király haraggal mondá az anyjának: Tehát mit érdemel az, ki a házasokat
egymástul elválasztja ily hamissággal, és ily szép gyermekeket úgy el akar
veszteni? Felel a vén királyné: Én már magam a sententiát kimondom: azért te
engem egy hordóban fenekeltess, és a hordót szögekkel veresd meg, s vitess föl
egy nagy hegyre, onnét eresztess a tengerig, ez lesz a bérem. A király nem is késett,
csakhamar megcselekedte, végire járt a vén anyjának amint maga kivánta, azután
a feleségét fölhozatta a tömlöcbül, megkövette, és bocsánatot kért tűle; az
asszony megbocsátott neki, és nagy öröm lett az egész országban. De mivel a bánat
megölte az ífju királynét, azért nem sokáig tartott az öröm, s harmadnapra
megholt. Ezért a király nagy búba esett, de mivel az ő kedves gyermekeit megtalálta,
szomorúságát avval elfelejtette. Igy aztán örömmel élt gyermekeivel, s él mind
maig, ha meg nem halt.
