Egyszer
volt, hol nem volt, volt egy király, kinek neve volt Antiochus. Ennek volt egy
szép s minden asszonyi ritka remek tulajdonságokkal ékeskedő felesége, ki őtet
házasságoknak második esztendejébe egy kellemetes leánygyermekkel ajándékozta
meg. Eleonórának nevezték a leányt. Ez szüléinek különös gondjok alatt, minden
asszonyi tudományokban a festésben s muzsikálásban oly nagy előmenetelt tett,
hogy a vele egy idejűket sokkal feljül haladta; ezenkivül a természet minden
kellemetességekkel annyira felékesítette őtet, hogy még gyenge korába imádásából
a tisztelők már kifáradtak, s a liliomi deliséggel pompásan felnyúló rózsaszál
számtalan ífjakat fűzött rabláncaira még korán. De az ő szerető anyja, kinek éjjeli
nappali gondja ő volt egyedűl, örömét benne nem láthatta, mivel a leánynak
tizenöt esztendős korába megholt. Fájdalommal hordozta ezt a sebet a király
Antiochus, de még talám keserve sebben érte a halálos csapás Eleonórát, kinek még
édes anyai ápolásra volt szüksége.
Történt
azomba, hogy minekelőtte széttépte volna a halál a szeretetnek rózsakötelét;
Antiochus haldokló feleségétől azt kérdezte, hogy adna néki tanácsot jövendőbéli
házasodása felől, melyre a haldokló azt válaszolta, hogy azt vegye el jövendőbéli
feleségűl, kinek lábára az ő cipője felmegyen. Több jeles asszonyságok s fő
familiájú leányok próbálták a megholt királyné cipőjét lábaikra, de egy sem találta
alkalmatosnak, tulajdon leányán Eleonórán kivűl. Borzadt ezen szerencsétlen próbának
következésétől a természeti irtódzást érző Eleonóra; de atyja magát szeretett
feleségének végrendeléséhez tartván, elhatározta tulajdon leányát feleségűl
elvenni, s bármint vonakodott az ezen irtóztató cselekedettől, kénytelen volt
megigérni, hogy igyekezik magát meggyőzni, s atyja parancsolatjához engedelmes
lenni. – Hogy tehát a király annyival inkább elidegenítse fejedelmi házától,
azokat az ífjakat, kik leánya kezét megnyerni óhajtották: azt hirdettette ki
hogy aki az ő találós meséjét kitalálja, annak adja leányát, aki pedig nem találja,
életét veszti azonnal. Sok ífjak lettek szerencsétlen áldozatjai a király
kihirdetett parancsolatjának, mivel a rejtett mesét ki nem találhatták, mely is
e volt: „ördögszekeren járok, anyai hússal élek.“ De volt azomba egy Apollónius
nevű, mind testi, mind lelki kellemekkel a természettől a pazérlásig felruházott
jeles hercegfi, ki nem irtódzván a reája várakozó haláltól, elszánt bátorsággal
ment a leány kezét atyjától megkérni. Hajókat készítvén fel minden szükséges
dolgokkal, csakhamar elérte a tengeren Apollónius a királyi várost, s megköttetvén
hajóit a kikötőbe, maga elindúlt a királyi várba, kísérőinek azt parancsolván
meg, hogy ha harmad napig vissza nem érkezik, csak menjenek vissza hazájokba, s
az ő részére csak egy kis ladikot hagyjanak. Fényes rangjához illő hercegi ruhába
felöltözvén, méltóságos lépésekkel közelgetett a királyi lakhelyhez, mely imádott
tárgyát tőlle elzárta, s őtet bizonytalan jövendőkkel kecsegtette. Alig hogy
belépett Apollónius a királyhoz, midőn az ő jövetelétől és szándékáról kérdeztetett
meg, melyre ő kinyilatkoztatta, hogy Eleonórával gyűrűt ohajtana váltani.
Megborzadt ennek hallására, az ífju deli testalkotását, s szép formáját
andalogva szemlélő Eleonóra, és sajnálta ezen hosszú életre érdemes ífjút, a
hirtelen halál által megöletni; sőt még maga a király is, ki külömben a leánya
bírásába kevélykedett, megsajnálta Apollóniust, különösen midőn ebéd felett látta,
hogy szeretett leányának gyöngy szemeiből, a vele általellenbe ülő ífjú látására
szüntelen hullottak a szánakodás könnyei. De minekutánna elhatározott akaratját
hallotta volna Apollóniusnak, elbeszélte nékie a találós mesét, hagyván a
gondolkodásra három napokat, a melyek elmúltával hogyha meg nem fejti a mesét,
tudtára adta a király, hogy a több szerencsétlen ífjak sorába fel fog
akasztatni.
Hogy
ez ne történhessen, Eleonóra, midőn egyszer magát találta Apollóniust,
megfejtette neki a mesét, s ez által a királynak fertelmes tettét felfedezte nékie.
Dúlt mérgébe a király, s pokolbéli kínokat készített az Apollónius számára, midőn
a három nap eltölte után megfejtette a találós mesét a királynak nagy megütközésére,
s ámbár jól tudta hogy igazán el van találva, meghazudtolta Apollóniust, s
kinyilatkoztatta, hogy mivel a találós mese valóságos értelmét ki nem tudta
fejteni, próbáját életével köti be. E végre Eleonórát kérdezte meg, hogy
micsoda halál nemével kivánná ezen ífjút kivégeztetni; aki megörülvén ezen, térden
állva huszonnégy óráig való gondolkozásért könyörgött. Megengedte ezt a király,
s megelégedve hallotta leánya büntetését, mely Apollóniust kő közzé való rakatásra
itélte. De a különben szelíd lelkü Eleonóra előre beszélt az építő mesterrel,
hogy hagyjon egy titkos rejtek ajtót ezen kő épületen, hol valami kevés ennivalót
be lehessen nyújtani. A kirendelt nap csakugyan kő közzé rakák Apollóniust, úgy
mindazáltal hogy őrólla Eleonóra három hétig való eledellel s itallal
gondoskodott.
Ez
által a király meg lévén engesztelődve, elhatározta magába, hogy leányát nyilvánságosan
feleségűl elveszi. E végre heted nap múlva pompás ebédet, s ebéd után vídám
mulatságot parancsolt, s számos vendégeket hivatott, hogy ezek részt vegyenek
az ő örömében. De az Apollónius szépségétől a bódulásig elfogott Eleonóra a hét
napokat arra szánta, hogy magát az ífjuval való elszökéshez jó móddal elkészíthesse.
E végre egy meghitt dajkája által hajót bérelvén a tengerparton, arra minden
asszonyi drága ékességeit felhordatta titkon, ezenkivül igen sok kincset és
mindenféle enni és inni valót rakatott a hajóra nagy bővséggel, s az esküvésre
rendelt nap előtt való estve, kibontván tulajdon maga a kőrakást, szeretett
Apollóniussával együtt sebes lépésekkel a tengerpart felé tartott. El is érkeztek
szerencsésen, úgy hogy őket senki észre nem vette, s kedvező szél hajtván
vitorlájokat, a két szerelmes pár már reggelre a tenger sík hátán roppant mérföldeket
tett, s atyjok várától már számtalan messziségre eltávoztak. Ellankadván a
hosszas útazásba különösen Eleonóra, kérte szeretett férjét Apollóniust, hogy
valahol szálljanak ki szárazra, s pihenjék ki magokat egy kevéssé. Engedett ez
helyes kérésnek Apollónius, s minthogy általlátta, hogy az Antiochus ellenek
való haragja nem tanácsolja, hogy az ő herceg atyjához menjenek, elhatározta
magába, hogy akármely esmeretlen tájékon örömestebb lakik a maganosságba Eleonórával,
mintsem mind a kettőjök életét szerencséltesse. Egy kis szigetbe, hol kikötöttek,
s hol semmi emberi teremtés nem lakott, csendesen töltek el egynehány szerelmes
hónapok, de minthogy már részszerént az enni s inni való fogyott, s mind Eleonóra
minden nap várandós volt, elhatározták magokat, hogy olyan helyre menjenek által,
hol emberi társaságba részesűlhetnek. Ismét hajóra rakván azért mindeneket, útnak
indúltak, s szerencsés útazást tettek, míg végre a harmadik napon Eleonóra szült
egy leánygyermeket, kinek szülése oly nagy fájdalmakkal esett meg, hogy Eleonóra
elájulván, holtnak látszott, s bár sürűen hullottak a fájdalmak könnyei a fájdalmas
szívű Apollónius szeméből, őtet mint megholtat kéntelen volt koporsóba tenni.
Maga készítvén azért koporsót, melybe ezt az előtte kedves testet zárja, feje
alá tesz 200 darab aranyat, s mellé egy irást, melyben a megholtnak élete s
familiája volt megírva, s egyszersmind kérte benne a megtalálót, hogy ezen pénzből
rangjához illő módon temesse el. A tenger hátára bízván tehát e kedves kincsét,
maga tovább folytatta útját, ahol valami városra talála, s csakugyan három nap
múlva ért egy régi kikötőhelyet, hol megállapodott, s kikötvén hajóját, maga a
szárazra kiment, és egy hegynek tetejéről észre is vett egy várost, hová való
menetelét azonnal elhatározta.
Azalatt
az Eleonóra koporsóját a tengerből kifogta egy halász, s felbontván azt, észrevette
csakhamar Eleonórán az életnek még némely jeleit, s testét dörgölgetvén,
csakhamar mozgását vette észre. Kettős szorgalmatossággal ápolván a jólelkű halász
feleségével együtt Eleonórát, csakhamar visszanyeré életét, csakhogy már most
ez a mellétett irásokból megértvén a rajta esett szerencsétlenséget, szüntelen
zokogta szeretett férjének s gyermekének elveszését, s bár semmit sem múlattak
el a halász és a felesége, hogy őtet vígasztalhassák, s megelégedést
szerezzenek nekie, ő mindazáltal vígasztalhatatlan volt, s gyakran leült a
tenger partjára, s vigyázott kisírt szemekkel, hogy nem láthatna-e valamely közelgető
hajót, melyen férje után tovább útazhatna.
De
hogy vissza térjünk Apollóniusra, ez, minekutánna bémegy a városba, egy legszélső
háznál szállást bérel, s ezen város szokásairól s lehető újságról tudakozódik.
Hol minekutánna meghallotta, hogy van ott egy özvegy királyné, ki a tengeri
rablóktól most legközelebb annyira megrongáltatott, hogy hajója s népe széljel
verettetvén, királyi városa is nagy summa pénz letétele mellett menekedett csak
meg a végső pusztulástól; elszánta magát Apollónius, hogy ezen királynét
megszabadítja azon semmirevaló emberek kegyetlenségétől. E végre felmegy a királynéhoz,
és magát kinyilatkoztatván hogy kicsoda, vezérnek ajánlotta magát. Kegyesen
fogadta a gyászos királyné ezen ajánlását Apollóniúsnak; őtet teljes hatalmú
vezérnek kinevezte, s a győzedelem esetére, még kezével is megkínálta őtet.
Apollónius tehát hajókat készíttetvén; katonáit a katonai gyakorlatokra
mindennap taníttatta, s nem sok idő múlva annyira ment, hogy a tengeri tolvajokkal
szembe mert szállani kevés de válogatott embereivel. – Ezen szándékát midőn a
királynénak kinyilatkoztatta, ez őtet minden szükséges dolgokkal felkészítvén,
tulajdon személyébe elkísérte a hajókhoz; s néki sok szerencsét kivánt. Apollónius
megindúlván tizenkét hajóival, csakugyan nem sokára észrevette a tengeri rablókat,
s vitézeit felszólítván, hogy ezen gazemberek ellen kiki vitézi módon tegye meg
kötelességét; maga oroszláni bátorsággal ment mindenütt a veszedelemre, s a
tengeri tolvajokat széljelvervén, vezéreket is kézre kerítette s tizenöt hajójok,
igen sok kincsekkel megrakva, az Apollónius birtokába esett. – Kibeszélhetetlen
örömmel fogadta Apollónius győzedelmét a nép, messziről eleibe ment nékie,
aranypárnákon vitték nékie a királyi koronát, s a várnak kulcsait. Mindezeket
szívesen fogadta Apollónius, sőt a királyné kezét is bizonyosan meg nem vetette
volna, ha kedves leánya, kit az Eleonóra halála után ő a nevelés végett ezen
királynéra bízott, meg nem halt volna. Ezen való mély fájdalmában részt vett
ugyan azokba a mulatságokba, melyek az ő kedvéért tartattak, de kedves felesége
és leánya képei szomorúan lebegvén előtte, szivéből a víg kedvet csaknem egészen
kizárták.
Ilyen
szomorú gondolatok közt küszködött éppen, midőn magát egy idegen országból való
drága portékás nálla béjelenti. Apollónius, nem annyira vásárolni, mint valami újságot
kivánván hallani, bébocsátotta magához, s minekutánna tulajdon hazájából valónak
titkon kiesmérte, az ő atyja felől is, de csak alattomba kezdett tudakozódni,
akitől midőn meghallotta, hogy Antiochus király már ezelőtt három esztendővel
meghalt, az ő országát pedig a főrendek Apollóniusnak ajánlották, mint aki a
találós mesét megfejtvén, az által a leánya kezére magát érdemessé tette; és
hogy őtet az atyja különös leveleibe mindenféle országokba kerestette; elhatározta
magába hogy hazájába visszatér. Midőn ezt ő a királynénak kinyilatkoztatta, hát
ott lát egy gyászos öltözetbe hárfázó személyt, akit midőn közelebbről kivánt
volna meglátni, esméretes orcavonásaiból csakhamar reá esmert megholtnak vélt
Eleonórájára. Ráborúlván szíve legkedvessebb birtokára; az sokáig tartó néma ölelések
után kérdezte, hogy mi módon nyerte vissza életét. Eleonóra elbeszéllette, hogy
a halász és felesége ápolásai által miképpen éledett fel, s hogy most már, megúnván
a pusztában lévő unalmas lakást, elindúlt ezen királyi városba, hogy valami
nagy méltóságú hercegi leányokat tanítván a muzsikára, abból magát jobban el
tudja táplálni. Apollónius elbeszélvén mindazt ami őrajta esett azolta, miolta
egymást nem látták, tudtára adta mind azt amit a drágaportékástól hazája s
atyja felől hallott. A királyné látván ezt a ritka öszvejövetelt, s megtudván
sorsát ezen királyi párnak, számokra különös gazdagon aranyozott hajót készíttetvén,
azt esztendei eleséggel, sok kincscsel, és mindenféle drágaságokkal megrakván, őket
áldások közt útnak bocsátotta. Az Apollónius és Eleonóra határtalan örömét,
csak az ő kedves leánykájoknak jókori halála zavarta meg, egyébaránt pedig
kedvező szél hajtvan hajójokat, három hónapi utazások után szerencsésen elértek
abba a kikötőbe, mely az Antiochus városa alatt volt. Itt hajójokról mindent
kiszállítván a szárazra, mentek egyenesen a királyi kastélyba, hol hét
esztendei távolléte után is a gyönyörű Eleonóra az udvari tisztektől megesmértetvén,
nagy tisztelettel fogadtatott. Apollónius magához hivatván az ország főrendeit,
elbeszélte nékiek rövideden mind azt, amit ő kénytelen volt szenvedni feleségével
együtt, az Antiochus dühösségét akarván kikerülni, s minekutánna törvényesen öszveesküdtek
volna, mind a fő rendektől, mind a néptől törvényes uralkodóknak esmertettek
el, és ekképpen még most is boldogúl élnek, ha talám meg nem haltak.
