KALMÁR FIA

            Volt a világon, Csehországban, egy nagy gazdag kereskedő, kinek egyetlenegy fia volt. Amidőn ez már annyira felnőtt, hogy oskolába járt, és mindenféle irásokat és könyveket tanult, mondotta a fiának: Hallod-e, kedves fiam, már mostan tanuld a pénzre való játékokat, hogy te is a többi urakkal egy társaságban lehess. Erre mondotta a fia: Jaj édes atyám, én azt nem javasolom magamnak, mert úgy lehet, hogy minden kincset el találnék pazérolni, és aztán mindnyájan koldusok maradnánk és utóljára is engem fognának kedves szüléim okolni, hogy énmiattam szegényedtek el. Mondá az atyja: Fiam, ne félj semmit, mert vagyon nekem annyi, hogy ha mindig költöd, sem fogod elkölteni. Azért neked javaslom ezen játékokat, mivel te másképpen nem fogsz a városban való néppel esmeretségben lenni. Mostantól kezdve tehát oly embert fogadok neked, ki téged mindenféle játékokra, kártyára, kockára, biliárdozásra meg fog tanítani. Újra mondta a fia: Én, atyám, soha se, mert tudom mi fog abból következni utóljára is, s az éppen semmi becsületemre sem fog válni, mivel ha én valamelyiknek a pénzit vagy úgy lehet a jószágát elnyerném, bizony nem mondaná, hogy isten áldjon meg, hanem inkább átkozna; ha pedig mindég vesztenék, akkor, tudom bizonyosan, hogy volna becsületem míg a pénzemben tartana, de mikor elfogyna, épen senki sem nézne reám. Azért atyám, ne is ingereljen engem arra, mert nekem semmi kedvem reá. Atyja elhagyta a fiút egy darabig; de sok ízben még is csak mindig emlegette neki a játékokat; amidőn egykor a fiú csak elment az almáriomhoz, és kihúzta a fiókot, és kivett valami 10,000 forintot, mondván: Atyám, én most elmegyek a kávéházba játszani, megpróbálom. Mondotta az atyja: Most, fiam, szeretem dolgodat, mert ezután fogsz majdan kipallérozódni, hogyha urakkal társalkodol.

            Elment tehát a fiú, és a kávéházba mindjárt leült, és először is kártyát kért hogy adjanak neki is az urak, akik ottan játszottak; melyre mondván neki azok: szívesen adunk, el kezdett mindjárt kártyázni. De csakhamar mind elvesztette azon pénzt, akit elvitt magával, és ismét kért még 5000 forintot a kocsmárostól; amidőn azt is elvesztette, akkor elment haza, leült atyja szobájába, és úgy szomorkodott. Amidőn az atyja kérdezte tőle, hogy miért szomorkodol? mondá a fia: Látod atyám, te engem mindig ingereltél a kártyára, és mostan is már ezen a napon elvesztettem 15,000 forintot. Melyre az atyja feleli: Azért ne búsúlj semmit is; hogyha mostan annyit vesztettél, máskor vissza fog jönni duplán. Ekkor a fiú mondá: Hogyha te úgy beszélsz atyám, lásd meg majd utolsó következését, hogy mi lesz majd belőlünk. Ismét monda az atyja: Annyi pénzem vagyon fiam, hogy ha mindennap vesztesz annyit a mennyit tegnap elvesztettél, még sem fogod elkölteni soha. Jaj atyám, folytatta a fiú, addig kellene a pénzt megbecsülni, míg van, mert mikor már nincsen, késő lesz utána bánkódni. De atyja nem hagyott neki békét, s a fiú hozzá fogott ismét a nagy kártyázásnak, kockának és a biliárdozásnak; folytatta is mindig, és többnyire mindig ott lakott. Amidőn már atyjának sok pénzit elpocsékolt, hogy már nagyon megtetszett a jószágokon is, máskép kezdett a fiú gondolkozni, és elment az aranyműveshez, és mondotta neki, hogy csináljon neki egy oly sisakot, hogy annak sehol se legyen párja, meg fogja érette a legbecsületesebben fizetni, meg is mondotta, hogy kinek a fia légyen. Kérdezte az aranyműves: mikorára legyen készen; monda a kereskedőnek a fia: mentül hamarább, hogyha lehet, mert nagy szüksége volna reája. Ekkor az aranyműves ígérte, hogy egy hétre készen fog lenni minden késedelem nélkül. És mikor eltölt az egy hét, oda ment hozzá a kereskedő fia, vitt magával ötszáz ezer forintot, hogy majdan meg fog érette fizetni; de midőn kérdezte tőle, hogy mivel tartozik, mondá az aranyműves: két millió fttal; a kereskedő fia azt felelte, hogy itten vagyon; én ugyan annyit mostan magammal nem hoztam, hanem majd meg fogom fizetni: ötszáz ezer forintot mostan megadok. Az aranyműves megnyugodott benne, mert, úgy mond, tudom, hogy nem fog elveszni; contractust csináltak tehát, és elvitte magával a szép sisakot, egy selyemzsacskóba bele takarta, és mondotta atyjának estve, hogy: Hallod atyám, én most elmegyek, mert már sok jószágodat elpocsékoltam, és mind addig vissza sem jövök, míg a te elpazérlott pénzedet vissza nem fordítom. Felelt az atyja: Kedves fiam, azt ne cselekedd, mert hogyha elmégy, bizony életemet megrövidíted. Mondotta a fiú: Már atyám, énnálam fel vagyon téve, tehát ne is hátráltasson tőle senki se. Így az atyja elbocsátotta, mivelhogy a fiának kedvét nem akarta szegni, mondván: Fiam legyen úgy, mint ahogy teneked tetszik, csakhogy azon kérlek, ne örökösen, hanem bizonyos ideig maradj csak oda. Mire a fiú: Hét esztendő múlván, atyám, haza fogok jönni, de elébb nem.

            Ekkor reggel a fiú elindúlt, és ment egyenesen Konstáncinápolyba a tengeren mindenütt, és mikor oda ért, kiszállott a hajóból, és bement a törők császárnak a fővendégfogadójába. A fogadós csak mindjárt majdhogy elnem ájúlt, mikor meglátta, gondolván hogy azon török császárnak az inassa volna, akit tegnap délután eltemettek. A fogadós mindjárt oda ment hozzája, és kérdezte tőle, hogy mit tetszik neki parancsolni? mondá a legény: Egy itce bort hozzon nekie, és leült ottan a vendégfogadóban, és múlatott. Tüstént elment erre a fogadós a császárhoz, és megjelentette hogy azon kedves inassa, kit tegnap eltemettetett, feltámadt, és ottan vagyon nála, bort iszik, melyre felel a császár: Lehetetlen hogy az igaz volna. Monda a kocsmáros: Nincs különben, felséges császár. Ekkor mindjárt a kocsiba fogatott a császár, és elment ezen ífjúnak a nézésére; és mikor meglátta, kérdé az ífjút hogy ki volna; melyre felel az ífjú: Én vagyok egy csehországi nagykereskedőnek a fia, akinek is mint atyámnak a sok kincsét elpazérlottam, mivel ő engemet mindig kártyára ingerelt; tehát sokat elvesztettem, és most eljöttem, atyámat odahaza hagytam, hogy addig fogok szolgálni, míg csaknem minden pénzét helyre szerzem. Ekkor kérdezvén az ífjút, hogy ki volna a neve, felel: Én Kis János, ez meg ez vagyok. Erre a török viszont kérdezte, hogy nem volna-e nekie kedve inasnak hozzá jönni? Felelt az ífjú: Mindenkor, felséges uram, egy császár udvarába, és megköszönöm hozzám való szivességét. Ekkor elmentek haza, és mint utólsó inassának tette, mivelhogy még szokatlan volt udvarában; hanem nem telt bele mint egy hét, mindjárt második inassának tette udvarába; harmadik héten tette mint első inassának, mivelhogy jól forgatta magát. Elég az, a mi aztat nézi, hogy mivel ő magát mindenek felett kimutatta, a török császár gondolta, hogy bizony nem bolond ífjunak kell ennek lenni, de mostan azért is megajándékozom egy majorsággal, hanem azért, mint első inasom meg fog maradni a házamnál.

            Lassan-lassan annyira vitte itt a kereskedő fia, hogy mint brigadéros generális lett, és mind azok felett még is megmaradt mint inassa az udvarnál, és mind a két gázsit szedte. Amidőn már eztet megkapta, mondá a török császárnak, hogy valami kevés ajándékkal meg akarná ajándékozni, hogyha jó néven venné, a császár ő felségét. Kérdezte ez: hogy mi lenne az? Nem sok: grácia fejemnek. Mondá a török császár: Ha épen egy pipájából álló volna is, jó néven venném tőled. Ekkor kivette azon sisakot, akit csináltatott az aranyművessel, és mikor kitette, mondá a török császár, mikor a fejébe tette: Nem hogy kicsiny ajándékot adtál volna, hanem mondhatom hogy országomba nem találom fel ezen ajándékot; amelyért is mostan mint commendírozó generálisságot fogok ezen ajándékért adni, de még sem bocsátlak el udvaromból, sőt fogsz maradni nálam. És így töltötte el majdan a hét esztendőt; de mikoron ez eltölt, szólt a császár: Én tégedet elbocsájtalak, mivel szándékod vagyon haza menni; de mint hűséges szolgámtól nehezen tudok megválni; esküdjél meg hát az én kardmarkolatomnál fogva, hogy ismét visszajösz. Amelyre is ő tüstént megesküdött hétszer, az a császár pedig megtöltött tele három hajót aranynyal és ezüsttel, úgy bocsátotta útjára.

            Amidőn már a hazájába ért, tehát nem is úgy mint becsületes ember szokott a hajóval beköszönni a városban, hát nem három, hanem tizenkét ágyút süttetett el; s mikor azt a városban meghallották, gondolták hogy valami ellenséges hajók; tehát a városból mind kiszaladtak, és meglátták hogy ezen kereskedőnek a fia érkezett haza; az atyja alig esmert reája, de ő atyját mindjárt megesmervén, mondá: Atyám, itten vagyon az ajándék akit neked hoztam. Ekkor csak hamarosan a hajóból mindeneket kitakarítottak, számtalan sok kincseket találtak benne, és így első alkalmatossággal atyját mindjárt felgazdagította a fia. De már most esküvésének eleget kellett tenni, és visszamenni, mondá atyjának: Még hét esztendőt fogok eltölteni a török császárnál, akkor visszajövök, s többet, atyám, úgy lehet, hogy el sem megyek; de mostan kell.

            Ottan volt egy darabig, és mint első kommendirozó, mivelhogy a nagy anglus háború elkövetkezett, tehát el kellett nekie menni; hanem itten szerencsétlenek voltak, mert az anglustól megverettetett a török, és szégyenszemre vissza kellett menni Törökországban. Minekutánna ezek megtörténtek, már csakhamar eltölt a második hat esztendő is, és ismét eljött az ideje, hogy haza kellett menni a kalmár fiának; és mondá a fiú a császárnak: Hallod-e, én mostan atyámat ismét meg akarom látogatni, mert ismét eljött az idő; mond a török császár: Hallod-e fiam, hogyha mostan elmégy az országomból, vissza, tudom, többet nem fogsz jönni. Melyre felel: Én ismét esküvésemmel fogadom, hogy visszajövök; de, már mostanában az isten előtt sok imádságot tett, hogy az ő esküvését hiában vegye, mivel ő többet a törökhöz vissza nem akar menni. Tehát ismét megesküdött, de olyformán, hogy isten bűnre ne vegye ezen esküvését. Gondolván ekkor a török császár, hogy bizonyos fog lenni abban, hogy ismét visszajön; ekkor is mint három hajót megterhelt sokféle portékával és drága kincsekkel; de minekutánna ő esedező köszönetekkel elindúlt a török császártól, mondotta a kereskedő fia: Hallod-e uram felséged, nincsen-e valami titok elrejtve éntőlem, akit én nem tudok? Mondván: Nincsen, ekkor elindúlt; és amint útazott ismét haza felé, talált egy szerencsétlent, akit is két halálra való török egy szigetben cipeltek mint a búzát; monda ekkor a kalmár fia kommendírozó generális: Micsoda dolog volna ez? ő ezek felől semmit sem tud; ekkor felel a török rab: Minékünk ezt kell cselekedni, míg csaknem porrá fog lenni, mert ennek a gazdája nagy bosszút tett a császáron. Ez pedig volt az anglus király inassa; akit is a tenger mellett találtak, a török rablók elragadtak, és elvittek mint fogságban. A török minthogy bosszankodott, tehát őtet azon halálra itélte, hogy itten mind addig kinozzuk, mígnem egészen porrá fog lenni. Mondá a kalmár fia: Adjátok nekem által ezen holttestet, hogy temettessem el. Mondván ekkor a két török: Nem lehet, mert minékűnk kötelességünknek meg kell felelni hanem hogyha a török császártól valami írást fog hozni, hogy mink adjuk által, akkor szívesen általadjuk, hogy csináljon vele amit akar. Tüstént mindjárt a hajót kikötötte, hogy visszamenjen Törökországban, és a császártól ki fogja kérni, hogy majdan eltemeti; és csakugyan meg is nyerte nagy kérésére az töröktől, hogy neki megengedte, és azon írást megmutatta azon kínzó törököknek: akkor neki általengedték, és eltemettette ottan nagy pompával a szigetbe.

            Úgy folytatá ismét útját továbbra a kereskedő fia a tengeren; s lám egyszerre megtalálja azon anglus princesznéket, akit azon boldogtalan inassal együtt elraboltak, és ottan egy török azon második szigetben szántatta velök anyaszült meztelen a kősziklás hegyet, és utánok egy szörnyűtelen drótból font korbácscsal ment ezen pogány török; és mikor ő mint keresztyén ember ezt meglátta, csaknem elájúlt, hogy miként kínozza ezen ártatlan személyeket, akik tudom hogy neki semmit sem vétettek, mert csupa egy ártatlansággal vagynak tele, és nem nézem ki belőlök hogy valami nagy csínyt tettek volna. Ekkor ismét visszament a török császárhoz, és ismét nagy kéréssel hozzá folyamodott, mondván: Add által még mostan énnekem azon szerencsétlen két leányt, akik a második szigetben kínlódnak. Mondá a török császár: Aztat én semmi módon nem cselekedhetem, mivel annak atyja tudod hogy nagyon megszégyenített engemet, és egyszersmind nagy borsot tört az orrom alá. Hanem mondá a kereskedő fia: Hallod-e felséges uram, hogyha istent esmersz, add által énnekem, mert tudod hogy én szörnyen megsajnáltam azon ártatlan leányokat. Ekkor mondván: Itten vagyon az írás, add által azon töröknek, hogy adja által neked azon erős láncokkal megtörettetett szűz két princesznét, és csináljad vélek amit a te tetszésed szerént jónak látsz. Ekkor ismét vissza elindúlt, hogy őket a haláltól megszabadítja, és majdan mostani alkalmatossággal el fogja haza vinni; aminthogy úgy is volt. Hanem mivelhogy már a ruháik nagyon leszakadoztak rólok, mondotta a kereskedő fia, hogy csinálnának magoknak ruhát az hajóban lévő portékákból, amelyik nekiek tetszeni fog; de mivelhogy ők nagyon meg voltak törődve, tehát inkább csak a nyúgovást kívánták meg, a ruhával semmit sem gondoltak. Látván osztán a kereskedő fia, hogy mentűl hamarább egy város alatt kiköt, a legszebb princesznéknek való ruhát csináltatott, és úgy vitte be Csehországban: és amidőn atyjának házában bevitte, a legszebb szobákat választotta számokra; és a hajókból minden drágaságot kitakarított, s úgy bocsátotta vissza Konstantinápolba a török hajósokat, mondván hogy ő mostan velek nem megyen, mivel foglalatossága volna oda haza. Ekkor azok visszamentek, ő pedig ottan maradt atyjánál, mivel többet nem is volt szándéka visszamenni a törökhez. És ekkor istennek segítségével az atyjának azelőtt elprédált jószágát visszaadta, és azon aranyművesnek is, akinek a sisakért még adós maradt ötszáz ezer forinttal, annak is még interesűl annyit adott, amelyért annyi időt várt utánna. Így élte boldogúl egy darabig világi életét.

            Amidőn így egykor elment a két leányhoz, és kérdezte tőlök, hogy kinek a leányai volnának, azt felelé a két leány: Hallod én édes megváltónk szent János! mert te mentettél meg a haláltól, tehát teneked szívünkből megmondanánk, hanem ne legyen neheztelésedre, mivel mink aztat nem akarjuk kinyilatkoztatni, míg csak ki nem fog tudódni idővel hogy kik vagyunk. Ekkor mondá a kereskedő fia: Én nem is erőltetem azon a princesznéket, hogy épen nekem kelljen megmondani, csakhogy legyenek mostan atyám házánál, mintha oda haza volnának, minden dolog nélkül, míg ki nem fog tudódni hogy kik volnának. Így múlatának a két szüzek a kereskedő fiának házánál. De mostan a kereskedő fia, aki kommandírozó volt a töröknél, elment Angliában portékákért, hogy majdan fog onnan portékákat hozni; de midőn oda ért Angliában, bement a vendégfogadóban, és kérdezte, hogy mi volna annak az oka, hogy az egész városban csaknem minden házon egy fekete zászló, némelyeken pedig hat vagy hét is vagyon: mondá a fogadós: szerencsétlen a királyi ház nagyon, mert a királynak két leányát és inassát elrabolták a törők tengeri rablók, és mai napig sem tudják hogy hol vagyon, él vagy hal? és aki valamit tudna felőle mondani, tehát a király egyik leányát, és fele királyságát annak adná. Melyre mondá a kereskedő fia: Én voltam a töröknél kommandírozó generális, és mikor eljöttem onnan, én találtam egy szigetben egy holt embert, akit a törökök ottan vertek, mint a búzát szokták csépelní; de én aztat a török császártól kinyertem, hogy énnekem általengedte hogy eltemessem; és mikor ezen holtat eltemettem, elindúltam ismét útamra. Hasonlóképpen a második szigetbe tanáltam két ártatlan szűzleányt, akit szinte úgy nagy nagy kérésemre a töröktől megnyertem, hogy énnekem általadta; de már annakelőtte ottan szántották a nagy vas ekével a kősziklás hegyet, hanem mostan nagy boldogságban vagynak atyámnak udvarában Csehországba. Mikoron meghallotta ezen tudósítást a vendégfogadós, tüstént a királynál szaladt, és tudósítást tett ezen ífju felől, akit is a király még bővebben kikérdezett, és mikoron szavából észre vette hogy bizonyosan az ő két leánya fog lenni, mondá a király: Hallod-e én kedves fiam, mostan nem fogsz portékát vinni városomból, hanem a leányomat hozasd haza, és mint királyfi úgy fogsz lenni az én országomban; mostan tehát egy generálisommal elbocsátlak egy batalion granátérossal, hogy szerencsésen haza jőjetek. Akkor el kellett jönni Angliából a kereskedő fiának minden portéka nélkül, amelyre neki ugyan több szüksége csakugyan nem is volt, mivel már olyan volt mint királyfi; és úgy elmentek Csehországban; de amidőn ottan kiszállottak, és bementek; a királyi princesznék meglátták azon jeles generálisát atyjoknak, és mindjárt leszaladtak eleibe, és mondották hogy: hol jár ezen az idegen földön? mondá ekkor a generális: Én hol járok? hanem a princesznék hol járnak itten? melyre mondá a két leány: Jaj hogyha ezen megváltónk szent János nem lett volna, régen megholtunk volna abban a kegyetlen szigetben, amelyért is mostan őtet megtartjuk mint örök megváltónkat. Nemde, mondá a generális, hogy akarnak-e mostan haza jönni atyjoknak országában? Melyre a leányok mondották, hogy csak atyánkat és anyánkat láthassuk még meg, mindjárt készek vagyunk a halálra menni. Ekkor elindúltak a tengeren és mentek Anglia felé. De midőn már nem messze voltak Angliától, megirígylette a generális a kereskedő fiának a két princesznéket, tehát abban mesterkedett hogy elveszítse; amely szándékában csakugyan végben ment, mert csináltatott egy olyan sétáló helyet, hogy aki a vége fele ment, minden bizonynyal a tengerben esett; és mikor készen volt, akkor kihívta őtet sétálni; de midőn ki akartak menni, nem akart a kereskedő fia előlmenni, hanem mondván a generális: Mostan magának elől kell mindenkor menni, mivel ne úgy gondolja magát mint kereskedő fia volna, hanem mint princ. Ekkor ő ment elől, és mikor a vége felé ment, belé esett a tengerben. Mondá ekkor a két leány: Jaj oda a megváltónk. Ekkor a generális két pisztolt kirántott, és a két leánynak szegezte, mondván: Mind egy, akár úgy meghaltatok volna, akár itten, hogyha meg nem esküdtök hogy én találtalak meg benneteket. Ekkor kénytelen kelletlen meg kellett nékiek esküdni, hogy aztat mondják, hogy a generális találta meg őket a szigetben. Így tovább folytatta az útját az generális.

            De a megváltó szent Jánost azon holt lélek, akit eltemettetett, minden sérelem nélkül megragadta, és a tenger fenekéről Anglia alá vitte és ottan letette, mondván neki, hogy nem esmerné őtet hogy ki volna? melyre mondá: Én nem esmerem; ekkor felel ezen ártatlan inasnak a holt lelke: Én annak a lelke vagyok, akit te eltemettettél abban a szigetben; hanem mostan csak fogadd meg amit én neked mondok: nem fog neked az rosszadra lenni: itten van a pénz, csináltassál magadnak három öltő ruhát, egy közönséges, egy kőmíves, és egy ácsruhát, és menj be a városba abban a fogadóban, aholott legelébb voltál, és múlass ottan, míg én majdan el fogok oda menni, és meg foglak tanítani, hogy mit cselekedjél továbbad. Majdan mikor a generális haza jön, te csak hallgass magadba, ne szólj semmit se, majdan kivilágosodik hogy te voltál az aki engemet, és a princesznéket megszabadítottad. Alig hogy ők kibeszélték magokat, mindjárt elérkezett a generális a princesznékkel, amidőn nagy ágyú- és muzsikaszó alatt őket behozták, de mikoron a király kérdezte, hogy hol vagyon a kereskedő fia, akkor mondotta a generális: Még mikoron mentünk Csehország felé, akkor a tengerben esett, és nem is ő találta meg leányodat, hanem én, amint oda járkáltam; a mely jótettért mostan én a kissebbik leányodat kívánom magamnak feleségűl. De erre a királyi princesznék aztat mondották: Atyám, én és a másik testvérem férjhez nem megyünk addig, míg minékünk nem fogsz csináltatni egy kápolnát, aki huszonnégy óra alatt elkészűljön, mind a kőrakása, mind a famunkája, és az oltár is benne másik huszonnégy óra alatt készen legyen, és mindenféle történetünk, akik csak rajtunk estek, mind le legyen a templomnak belső részén pingálva, ez pedig a másik huszonnégy óra alatt megtörténjen, máskülömben mink soha férjhez nem megyünk. Mely kivánságaikra a király atyjok tüstént mindenfelé kipublikáltatta, hogy ilyen s ilyen kápolnát ki vállalna fel, akit is ennyi idő alatt el kelljen minden késedelem nélkül készíteni. Hanem senki sem vállalta fel; még is a többek között volt egy korhely kőmíves mester, aki felvállalta hogy el fogja készíteni huszonnégy óra alatt a kőrakását. Mondá a király: Hallod-e: hogyha el nem fogod készíteni, tehát halál a fejeden; más pedig, ha meg fogod csinálni, rémítő kincset kapsz. Ekkor elment a kőmíves, és mindenfelé legényeket keresett; amidőn épen abban a vendégfogadóban ment, ahol a kereskedő fia volt kőmíves ruhában, mondotta a mester, hogy nem volna-e kedve jó fizetésért eljönni munkára? mondá a legény, a kereskedő fia: Szívesen, miért nem? hanem a mester úrnak valamit akarok mondani, nevezetesen hogy az pallérságot adja által nekem a munkának elkészítésében. Mondá: Fiam, én általadhatom, de hogyha majdan el nem találod készíteni, én fogok halállal adózni. Mondá amaz: Ne búsúljon semmit sem, és a mellett aztat is kikérem, hogy én estveli tíz óráig hozzá se fogjak; melyre felel a mester: Már én, fiam, csak terád bízom, csináld, ahogy tenéked tetszik. Hozzá fogott tehát a legény mint estveli tíz órakor, és a többi legényeket mind lerészegítette, és midőn már látta hogy elaludtak, elment őhozzá azon holttestnek a lelke, és a fundamentomnak a négy szegletiben egy csáklyával bele vágott, mindjárt készen volt a kőrakása a kápolnának; így szintén a másik napon is cselekedett az ácsmunkával; ekkor a mesterek rettentő köszönettel voltak őhozzá, amidőn elkészítette a kápolnát, a legényeket mind ki fizettette a mesterekkel, mintha csak annyit dolgoztak volna, bárha ugyan hozzá sem nyúltak, és nem is tudtak felőle semmit sem. Hanem lássuk mostan itt a harmadik esetet, azaz a pingálást: hogy ki fog lenni aki majdan fel fogja vállalni! Nem egyéb senki sem, hanem csak a szegény kereskedő fia; de őtet nem esmerték meg, mivel azon holttestnek a lelke, akit eltemetett azon szigetben, egészen elváltoztatta, és a leányok sem esmerték meg. Történt tehát, mikor már csak az oltárnak pingálása hibázott a kápolnában, nem akadt senki aki felvállalta volna, mivel számtalan sok bajból kerűlt ki annak pingálása, és még, ami nagyobb, az hogy a leányoknak mindenféle történetét, aki csak rajtok esett, míg oda voltak, mind úgy legyenek belül a kápolna falain lerajzolva, anélkül hogy a princesznék valamit szólanak felőle. Nincsen már senki, búsúl a király szörnyen, hogy már eztet nincsen kinek felvállalni. Elmegyen tehát ekkor a kereskedő fia, és a királynak jelentést teszen, mondván: Itten vagyok felséges király, abban a kápolnában oltárt csinálni, és mind azokat a történeteket, akik a leányokon estek, belül kipingálni. Ekkor kinek volt nagyobb öröme, mint a királynak, hogy már leányainak minden kedveket be fogja tölteni. Ekkor elment a piktor, a kereskedő fia, és a pingáláshoz hozzá fogott mint tíz órakor estve, amint a holtlélek mondotta, és ekkor a holtlélek oda ment, és mindenféle eseteket kipingált, nevezetesen először hogy mikor a tengerparton sétáltak, mimódon fogattattak el a töröktől; annakutánna micsoda állapotban voltak azon kegyetlen szigetben, mikor elküldötték; micsoda nagy kínok alá voltak ott vettetve; és mikor az ő megváltójok Szent János megtalálta elsőben is az inast, hogy micsoda nagy kínok alá volt az inas vetve; és hogy ment a kereskedő fia vissza Konstancinápolyba, hogy az ő megholt testét továbbra ne kínozzák, és mikoron mindent megnyert a török császártól, hogy általadta nékie, mely nagy pompával eltemette; de már mostan, minekutánna az inast eltemettette, továbbra is akarta útját folytatni, amidőn el is ment útjának továbbra való folytatására, el is érte ugyan a rémítő második kegyetlen szigetet, amelyben megtalálta a két anglus princesznéket, és hogyan mondá: Ó te kegyetlen pogány török, hogy nem szánod ezen ártatlanokat? és hogyan ment a törökhöz, és mondotta hogy adja által neki, aki is a császárhoz visszaigazította, és elment a szánakozó kereskedő fia, és ezeket is megszabadította, és miként vitte be a hajóban, mint esedeztek a leányok nékie a megszabadításért, és úgy bementek a hajóban, és útaztak Csehország felé; amidőn oda értek, hogy micsoda boldogságban tartotta a leányokat, és annakutánna mikor elérkezett a kereskedő Angliában, hogy majdan portékát hoz, mi módon tudta meg a király nekiek jólléteket, és hogy küldötte vissza portéka nélkül Csehországban, hogy két leányát haza hozná; a generálist is, hogy miként küldötte egy batalion granatérossal el, hogy ők majdan szerencsésebben haza jönnek; s amidőn már oda értek Csehországban, akkor mimódon szállottak ki a hajóból, és hogy mentek be a városba, hogy és miként látta meg a két leány a generálist az ablakon, és mikoron megesmerte, micsoda sietséggel szaladt oda hozzája, és hogy csókolták az ő megváltójokat Szent Jánost; annak utánna a generálissal folytaták beszédjeket, és úgy felültek a hajóra, tovább utaztak a tengeren; miként és mimódon annakutánna csináltatta azon sétálóhelyet, ahol a kereskedő fia a tengerbe esett, és hogyan tartotta a pisztolt a két leányra: egy szóval minden történeteket lerajzolt a holttestnek a lelke. Midőn már minden készen volt, a lélek mondotta, hogy mostan minden színedet elváltoztatom, és majdan midőn a generálissal a király és felesége, leányaival, el fognak menni, és meg fogják ezen szörnyű történeteknek képeit látni: akkor hát széljel néz a király, és kérdezi a generálistól hogy beszélje el a leányainak történetét, hogy miképpen volt? Ekkor mondja a generális: Éppen úgy volt, mint ahogy le vagyon pingálva. Jaj, mond a király, tehát maga még az én leányaimat is meg akarta szántszándékkal ölni? Én nem, felel a generális, az éppen hamis pingálás. Nézi a király továbbra is, tehát megtalálja a kereskedő fiát, akit a tengerben öletett, hogy miként vesztette el, aki bizonyos igaz volt, hogy az ő leányait az találta meg. És ekkor a holttestnek a lelke elváltoztatta a színét a megváltójának, vagy is a piktornak, és úgy ment mindenütt őutánnok. Amidőn egyszer a kissebbik leány hátra nézett, mindjárt a kereskedőnek fiát megesmerte, és a nyakában borúlt, úgy csókolta és örvendezett mondván: Felséges király atyám, ez az aki minket megváltott a haláltól, nem a generális, hanem a generális, amint ottan vagyon, a tengerbe ölte. Tüstént a generálist megfogták, és négy felé vágták, mondván akkor a király, beszélné el a történetet, amelyre mondja a kereskedő fia: Beszélni el tudom, hanem a pingálást nem én tettem, hanem azon szerencsétlen inasod, akit abban a szigetben eltemettem, ahol őtet megváltottam. Legelőször is tehát annak a lelke csinálta mind ezen épületet, amit csak látsz itten, és rajzolva; melyre felel a király: lehetetlen volna az; akkor a holtlélek megszólalt nagy fényességben, és mondotta a királynak: Igaz, felséges császár, én voltam a te hűséges inasod, és ilyen kínos halál nemivel kellett meghalnom, és ez volt a mi megváltónk Szent János. Ekkor megköszönte a királynak hozzá való jóságát, és a megváltójának, és kiment, többet nem is látták.

             Ezeknek utánna haza mentek, és mindjárt papot és hóhért hoztak, a pap eskette, a hóhér seprőzte, még mostan is foly a lakadalom. Annakutánna az atyját is oda szállította az édes anyjával együtt Csehországból, mindeneket pénzzé tétetett velek odahaza, és úgy általvette a királyságot az anglus királytól. Ő volt annakutánna a király, de csakhamar megholt az anglus király atyja és anyja. Akkor a töröknek üzent, hogy készüljön, mert mostan vagyok anglus király, aki voltam mint kommandírozó generálisod; hanem meg kell lakolnod azon két ártatlan princesznéért, akit az anglus királytól elraboltál egy inassával együtt. Annakutánna nagy haddal reá ment, és szörnyen megverte a törököt úgy, hogy a török császár maga is letérdelt előtte, és úgy kérte a békességre, fogadván, hogy többet nem fog olyan kegyetlenséggel a keresztyénhez lenni. Így ő is mondá: No grácia! mert te is engedtél énnekem. Így holtig való békességet kötöttek egymás között, és mai nap is élnek, ha meg nem holtak.