Volt, hol nem volt,
hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia.
Ennek a szegény embernek
egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őrizte is
a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, s
istrázsálták éjjel nappal.
Egy reggel a legidősebb
fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék,
elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:
- Adj egy falás
kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.
- Majd holnapután,
vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka elment szó
nélkül, de a legény csakhamar elaludt, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt
dézsmálva, hogy a hideg is kirázta nagy félelmében.
Másnap a középső fiú
ment a szőlőbe, de az is éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a
béka kenyeret, de a békát ez a legény is elkergette, még meg is dobta egy
kővel. Azután lefeküdt, elaludt, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.
Hej, zsémbelt a szegény
ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, kikergette őket az
apjuk a házból. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni!
Mondotta a legkisebb
legény:
- Ne búsuljon, édesapám.
Ami maradt, az meg is marad, én megőrzöm.
Kimegy a legény a
szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jön a béka, kenyeret kér tőle is.
- Adok én jó szívvel,
hogyne adnék.
Letört egy jó darabot a
kenyérből, s szépen a béka elé tette.
- Egyél, szegény béka,
te is Isten teremtése vagy.
- No, te fiú - mondotta
a béka -, jótétet helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy
ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt.
Majd az éjjel eljön
három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy
összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk ezekkel a vesszőkkel, s
egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az
életben. Úgy is lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa,
berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak-kapáltak, hányták fel a földet a
csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott
magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte,
mint három bárány.
- Ne bánts minket -
mondották a paripák -, ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s
mi nálad leszünk.
Azzal a paripák
elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt sem az apjának, sem a
testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger
szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták
leszüretelni.
Na, telt-múlt az idő,
egyszer a király mit gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a
templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s
kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki a lovával
olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot.
Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem
tudtak felugratni.
Mikor mind nagy
szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején volt,
rézsisak, hogy az arcát ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy
ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hát bezzeg hogy a
szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit.
A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a két testvére hazakerült -
mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a
bátyjai, hogy ők mi mindent láttak, s mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a
legény:
- Jobban láttam én azt,
mint ti.
- Ugyan honnét láttad
volna jobban? - kérdezték a bátyjai.
- Hát fölállottam a
kerítésre, s onnét láttam.
A legények még ezért is
irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést
lebontották.
Következő vasárnap még
magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is sokan próbáltak
szerencsét, de hiába. Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött
ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején, a rostélya
leeresztve, hogy az arcát ne láthassák. Egy ugrással lekapta az aranyalmát, s
úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mire a szegény ember két
idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki
nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!
- Ó, én jobban láttam,
mint ti - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Felmásztam az ól
tetejére, s onnét láttam.
A legények mérgükben
szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük többet ne lásson onnét.
Harmadik vasárnap még
magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg hogy ezt
is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű
paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.
Beszélik otthon a
legények nagy dicsekedve, hogy milyen csudát láttak.
- Jobban láttam azt én -
mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Honnét? A ház
tetejéről.
Mérgelődtek szörnyen a
legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.
Aközben a király kihirdette
országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot,
az aranyalmát és az arany selyemkendőt.
Eltelt egy hét, eltelt
két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami
valamirevaló legény csak volt az országban. Azok közt sem volt a híres vitéz.
Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény aranyos
ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany
selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
Na, csakhogy eljött.
Örült a király; de még jobban a királykisasszony.
Mindjárt megtartották a
lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.
Még ma is élnek, ha meg
nem haltak.
