Egyszer volt, hol nem
volt egy közös gazdaság. Abban a gazdaságban volt többek között egy olyan ember
is, akinek voltak idegen falubeli rokonai, s azok eljöttek látogatóba hozzá.
Azok, hogy ne jöjjenek üres kézzel, hát hoztak neki két nyolcliteres
uborkásüvegben mézet. Nagyon jól fogyott akkor az a méz, csak
térültek-fordultak, vették elő a jó puha kenyeret, s vágták, mártották és
ették.
Közben, amint ott
eddegéltek, arról beszélgettek, hogy micsoda érdekes dolog a méhészet, hogy
milyen kevés gond van a méhekkel, s a gazdaságnak micsoda nagy hasznot
hajtanak.
Alig várta a mi emberünk,
hogy legyen a közös gazdaságban gyűlés, és ő indítványozza, hogy a gazdaság
vegyen méheket, és gazdálkodjanak azzal is.
Hát meg is lett a
gyűlés, s az ember elő is hozta az indítványát, s olyan jól találta elmondani,
hogy a vezetők meg is fogadták a szavát. Megkérdezték nyomban, még ott a
gyűlésen, hogy van-e olyan ember a tagok közül, aki a méhekkel tudjon
bíbelődni.
Akkor felállott egy
ember, s azt mondta, hogy ő gyerekkorától fogva a méhekkel gazdálkodott, ért
is jól hozzájuk. Ha szükséges, be is tudja szerezni őket. Tudja, hogy honnan
kell venni a méheket, adjanak neki pénzt, ő elmegy, megveszi, haza is hozza, s
a gondjukat is viseli, ameddig él.
Nagy volt az öröm a
közös gazdaságban. Kiszámolták, hogy mennyi pénz kell, s az embernek oda is
adták, s az ember elment, hogy megvásárolja a méheket.
Messze kellett menjen,
vonattal ment, s szerencsésen meg is vásárolt annyi kaptár méhet, amennyit be
tudott pakolni egy vasúti kocsiba. Kifizette, kihordatta a kaptárokat az
állomásra, berakatta őket a vonatba, s akkor behúzatta az egész kocsit tiszta
pirosba, s magának is csináltatott egy egész rend ruhát, még a sapkáját is
tiszta pirosból.
Akkor megismertette
magát a méhekkel, s kezdett velük beszélgetni, ki-kinyitotta az ajtót, a méhek
jöttek-mentek, jól érezték magukat. Mikor eljöttek úgy feleútig, hát egyszer
csak a vonatot egy negyedik vágányra félrevitték, s a mozdony elment, otthagyta
a vonatot. Ezt látta a méhész. Bement az állomásfőnökségre, s megkérdezte a
főnöktől:
- Főnök elvtárs, miért
ment el a mozdony?
- Mert - azt mondja a
főnök - olyan parancsot kapott.
- Hát meddig lesz itt a
vonat ezen az állomáson?
- Hát én azt honnan
tudjam?
- Velem ne tessék olyan
félvállról beszélni, főnök elvtárs, mert én egy vagon méhet viszek, s ha tudom,
hogy itt lesz ma egész nap a vonat, akkor kieresztem a méheimet, hogy levegőzzenek
s egyenek.
- Itt lesz az még három
nap múlva is!
Erre a beszédre kiment a
méhész, s ügyesen kinyitotta a kaptár ajtókat.
- Na, gyerekek, kifele,
kifele, levegőzni! Keressetek élelmet magatoknak! S este naphaladat előtt egy
darab idővel jöjjetek ide vissza!
A méhek zim-zum,
zim-zum, zim-zum, szépen kifolytak a kaptárakból mind, s elmentek ki a mezőkre.
Alig mentek el a méhek, egyszer csak kapja a főnök a parancsot, hogy küldje a
vonatot. Látja a méhész a vonat tetejéről, hogy jön a mozdony, összeakasztják a
kocsikkal, s várják, hogy a főnök adjon jelt az indulásra. Odaszalad a méhész,
s felpanaszolja:
- Hát ez meg mi? Hiszen
nem ezt mondta az előbb a főnök elvtárs!
- Parancsot kaptam, hogy
indítsam a vonatot.
- De hisz azt nem lehet,
az én méheim még kint vannak a mezőn!
- Mi közöm van nekem a
maga méheihez - feleli amaz -, én állomásfőnök vagyok, nem méhész!
- De hát nem lehet itt
hagyni a méheket, az egy egész vagyon - mondja a méhész.
- Nekem ahhoz semmi
közöm!
- Hát ha már el kell
küldje a vonatot, legalább a méhek kocsiját hagyja itt ezen az állomáson, s
holnap egy másik vonathoz oda csatolják.
- Nem lehet, kérem -
mondja a főnök. Azzal jelt adott az indulásra, s elment a vonat, vitte a méhek
kocsiját is. Ment vele a méhész is a piros ruhában.
A méhek közben megjárták
magukat, gyűjtöttek egy kicsi mézet, nyalakodtak ott a mezőn, s akkor egy
csoport visszajött az állomásra, hogy megnézze, nincs-e valami baj a vonattal,
az ő kaptárjaikkal. Hát látják, hogy a vonat nincs ott!
Visszamentek a mezőre, s
jelentették a többi méhnek is, hogy baj van, a kocsijuk eltűnt. Akkor jött a
többi méh is a mezőről, mind, amennyi volt. Mikor odaérkeztek az állomásra,
lefele repültek, felfele repültek, de a vörös kocsit sehol sem látták.
A váróteremnél ott állt
egy csomó ember, várták a személyvonatot, hogy elutazzanak vele. Hát a méhek
azt gondolták, hogy azok az emberek lopták el a kocsit. Megrohanták őket,
csípték-marták, ahol érték. Segítségért kiáltottak az emberek. Meghallja a
főnök a nagy kiáltozást, kifut az irodájából, akkor reá is egy csoport méh,
kezdték szúrni. Ő is elkezdett segítségért kiáltozni. Meghallja a felesége fenn
az emeleten, kinyitja az ablakot, hogy lássa, mi történik. Verik a férjét, vagy
mi van vele? Mikor kinyitotta az ablakot, akkor a méhek mind reá. Visított az
asszony is, ahogy a torkán kifért. A főnök meghallotta, felszaladt a lépcsőn,
hogy lássa, mi van a feleségével, miért sikoltozik az ott fent.
Hát látja, hogy a szoba
is tele van méhekkel. Be kellett bújjanak a pokróc alá, úgy mentődtek meg
valahogy, de feldagadt mind a kettőnek az arca, keze, úgy összemardosták őket a
méhek.
Azok a szegény emberek,
akik a vonatra vártak az állomáson, elfutottak haza a faluba. A méhek utánuk.
Amikor az emberek meghallották a nagy kiáltozást, kifutottak az utcára, hogy
lássák, mi történt. Hát ahogy kifutottak, azokra is rászálltak a méhek, azok is
kezdtek segítségért kiáltozni. Felfutottak a toronyba, s félreverték a
harangokat.
- Segítség, vége az
egész falunak!
Nagy sokára észbe kapott
a főnök, s utána telefonált a piros kocsinak, hogy azonnal küldjék vissza.
Utána akasztották egy személyvonat után, s gyorsan visszahozták. S akkor a
piros ember, a méhész, fölállott a kocsi tetejére, s elkezdett fütyörészni,
szólogatta a méheket:
- Gyertek, gyertek,
gyerekek, itt van a kocsitok, itt van a kaptárotok!
A méhek, mikor
meghallották a gazdájuk hangját, odagyülekeztek, odamentek, megnyugodtak, mert
beszélgetett velük a méhész. Ügyesen belementek a kaptáraikba, már akik még
életben voltak, mert belőlük is sok odapusztult a nagy háborúban.
Mikor mind benn voltak a
kaptárakban, akkor a méhész bezárta a kaptárajtókat, s bement az
állomásfőnökhöz. Hát nem ismert a főnökre, ekkora volt az arca (mutatja) neki
is meg a feleségének is.
Azt mondja a méhész:
- Megérdemelte, ami
történt, s még ennél rosszabbul is járhatott volna! Ugye, hogy kértem szépen,
hagyja itt a méhek kocsiját, de maga nagy büszkén csak foghegyről beszélt
velem. Hát nem tudja, főnök elvtárs, hogy ilyen nagy vagyonra hogy kell
vigyázni?
Odakerekedett a dolog,
hogy a végén a főnök kért bocsánatot a méhésztől. Elbúcsúztak egymástól, s
hazament a méhekkel. Mikor hazaérkezett, otthon elmondta nagy kacagva, hogy
ebben és ebben a faluban a főnök hogy megjárta a méhekkel. Kacagtak mind, s
akkor a méhész a kaptárakat leszedte, rendet csinált, s kieresztette a méheket
a mezőre.
Kezdett velük
gazdálkodni. Annyi hasznot hajtottak a méhek annak a közös gazdaságnak, mint az
összes többi állat együttvéve. S aztán éldegéltek lassan, s máig is élnek, ha
meg nem haltak.
