Volt
egy ember, akinek semmi gyereke nem volt. A felesége mindig könyörgött az
istennek, hogy adjon neki egy gyermeket, ha malac lenne is; és lám az az
asszony teherbe esett, és szült egy malacot. A malac mindjárt tudott beszélni,
de az anyja sírt kesergett, hogy malacca lett. Látta a malac, hogy az anyja örökké
sírt, kérdezte hát az anyjától, hogy miért sír örökké? Felel az anyja: Hogy ne
sírnék, mikor gyermeket vártam az istentől, és malacot adott. Felel a malac az
asszonynak: Lásd édes anyám, nekem hasznomat vehetd, majd a disznókat kihajtom és
őrzöm a makkon.
Egyszer
hogy kihajtotta a disznókat, és az erdőn őrizte, arra megy egy király, és azon
az erdőn eltévedt, nem tudott semmiképpen elmenni az erdőbül. Hát a malachoz
megy, s azt mondja a malacnak: Segélj ki engem ezen erdőbül, a leányom a tied
lesz. A malac mindjárt kivezette a királyt az erdőbül, de aztán megint vissza
ment az disznókhoz. Azután megint más király ment arra; az is eltévedt az erdőben,
az is hozzá ment a malachoz, s mond neki a király: Te malac, vezess ki engem
ezen erdőbül, a leányomat neked adom. A malac azt is kivezette az erdőbül, azután
megint a disznókhoz ment. Harmadszor is jött egy harmadik király, az is eltévedt
az erdőben, azt is szinte azon szerint kivezette az erdőbül. Azután haza
hajtotta a disznókat. Az anyja és apja nagyon örült rajta, hogy oly
szorgalmatos a fiok malac képiben.
Volt
pedig az anyjának egy kakassa, kit a malac megszeretett, azért monda az anyjának:
Anyám asszony, a kakasnak adjon ki kukoricát, hadd hízzék meg jól. Mikor a
kakas jól meghízott, akkor megnyergelte, felült a kakasra, és elment az első
királyhoz, és mondá neki: Király, tudod-e hogy mit igértél, hogy a leányodat
nekem adod? A király a leányát neki adta igéreti szerint, és vele egy
komornikot is felültetett a hintóba, és mikor az erdőbe mentek, a kocsisnak azt
mondta a malac: Megállj kocsis, hadd szállok le; és mikor leszállott, a
komornik a leánynak azt mondta: Menjünk más uton, hogy a malac ne jöhessen utánunk;
mit csinálsz vele? inkább én veszlek el, légy az én feleségem, kár leszesz
annak a csúnya malacnak. Azután más uton elmentek. A malac pedig mind tudta
hogy mit beszélnek; mikor más uton akartak elmenni, utánok szaladt a malac, és
fölugrott a kocsiba, mind a leányt, mind a komornikot lehányta a kocsibul és
mondá nekik: Mivel engem megcsúfoltál, most már nekem nem kellesz. Akkor a
kocsival pénzzel haza ment az atyjához, hol is az atyja megörűlt annak, hogy a
fia oly sok érő jótzágot kocsit lovat vitt nekik. Akkor megbeszélte hogy hogyan
járt.
Más
nap a kakast megint megnyergelte, fölült, és elment a másik kírályhoz, és monda
neki: Fölséges király, eljöttem az igéretért, most adja meg nekem a leányát. A
király a szavát nem akarta vissza vonni, neki adta a leányát, és az is
befogatott hat lovat, a leányát fölültette, és egy komornikot adott vele. A
malac a kakast a kocsi teteibe tette fel, és maga a kocsiba beült, és elmentek
az erdőig. Mikor az erdőbe értek, leszállott a kocsibul, és elmaradt tűlök;
mikor egy darabig mentek, mond a komornik: Hagyjuk el ezt a csúnya malacot,
majd én elveszlek. A leány reáállott, monda: Nem bánom, hogyha elhagyjuk ezen
csúnya malacot; a kocsisnak mondják, hogy nyargaljon; de a kocsis nem akart,
mert félt hogy a malac valami rosszat tesz neki. A komornik tehát levetette a
kocsist, és maga hajtotta a lovakat, és nyargalt amint lehetett, de a malac utána
futamodott, és elérte őket, és a kocsirul lehányta mind a leányt, mind pedig a
komornikot, és minden ruhájokat lehúzta nekik, azután a kocsist megvárta, és
együtt az atyjához mentek, mind kocsival s pénzzel.
Harmadszor
is elment a harmadik királyhoz, és annak három leánya volt; monda a malac: Fölséges
király, emlékezik-e arra, hogy mit igért az erdőben, mikor eltévedt, hogy a leányát
nekem adja? Felel a király: Igen is, emlékezem. Három leányom van, amelyiket
szereted, az legyen a tied. Felel a malac: Én nem bánom, amelyik szeret, azt
add nekem. Bemegy a király a leányaihoz; az öregbiknek mondja: Menj el vele, édes
leányom, lásd az engem kivezetett az erdőbül; akkor igértem neki, hogy egyet közűletek
neki adok. Felel a leány: Kedves atyám, én el nem megyek azzal a malaccal. Azután
a király a másik leányának mondá, de az is azon szerint felelt az atyjának. A
kissebbik pedig, ki a legszebbik volt, sírva megy az atyjához, s mondá:
Szerelmes atyám, egyik néném sem akar parancsolatodnak engedni, azért én
engedek, és elmegyek vele, akármit ád az isten; és el is ment vele, és egy
komornik. Az erdőben megint leszállott a malac, és elmaradt, a komornik ezzel
is úgy akart; hanem a leány azt mondta: Isten adta nekem ezt, el is megyek
vele. Erre eléjön a malac, a komornikot levetette, azután a kocsiba ült, és a
leány ölibe tette a fejét, úgy aludt. A leány sírt, és egy csöpp könyü a
malacra potytyant; erre a malac bőre lepattant, és a legszebb ífju lett belőle.
Bezzeg megörült a leány, ölelte, csókolta; azután haza mentek, apja anyja nem
ismerték meg, azt gondolták hogy királyfi: akkor mondá nekik: Lásd-e édes anyám,
hogyha megkereszteltek volna, mindjárt emberi színben lettem volna; most csak
egy keresztyén könnycsepp emberré tett. Azután nagy öröm lett a háznál, a
lakodalmat is ellakták, most is zeng fülembe a muzsikája, pedig már vége van.
