Egyszer volt, hol nem
volt, volt egyszer egy özvegyasszony. De nem magában élt, volt neki három lánya
is. Szépek voltak, csinosak voltak, de mind a hárman olyan selypesen beszéltek,
mintha egy foguk se lett volna. Már ugyancsak ott volt az idejük, hogy férjhez
menjenek, de amint megszólaltak, minden legénynek elment tőlük a kedve.
Egyszer egy idegen
legény jött a faluba leánynézőbe. Elkommendálták az özvegyasszonyhoz is. Az
asszony mindjárt kávét tett fel, hogy majd megkínálja a legényt, a lányoknak
meg megparancsolta, hogy egyik se szóljon egy szót sem, majd beszél ő
helyettük.
Be is állított a legény,
még a széket is letörölték neki. Beszélt annyit az öregasszony, hogy a legény
alig jutott szóhoz; a leányok meg hallgattak, mint a tojásban a csirke. Egyszer
csak elkezdett futni a tej. Elkiáltja magát a nagyobbik leány:
- Put a té, put a té!
A közbülső meg mindjárt
rámondja:
- Ne fólj te, nem fabad
befélni!
De a legkisebbik se
hagyja:
- De drága a té, péndér
addák!
A legény csak nézett
széjjel, s úgy elment, hogy még a kávét se várta meg. Talán még most is
házasodik, ha eddig meg nem házasodott.
