Egyszer volt, hol nem
volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt
egy szegény ember s a felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is
egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
Egyszer egy este az
asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát.
Még a víz jóformán fel sem forrott, jön haza az ember, s mondja az asszonynak
nagy örömmel:
- Hej, feleség, ha
tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután mindenünk, amit
szemünk-szánk kíván.
- Ugyan ne tréfáljon
kend - mondta az asszony -, talán bizony kincset talált?
- Meghiszem azt!
Hallgass csak ide. Amint jövök ki az erdőből, mit látok az út közepén? Belerekedt
a sárba egy kis aranyos kocsi, a kocsi előtt négy szép fekete kutya befogva. A
kocsiban olyan szép asszony ült, amilyet világéletemben nem láttam. Biztosan
tündér lehetett. Mondja nekem: “Te jó ember, segíts ki a sárból, bizony nem
bánod meg.” Gondoltam magamban, hogy bizony jólesnék, ha segítene a
szegénységünkön, és segítettem, hogy a kutyák kihúzzák a sárból. Kérdi az
asszony, hogy házas vagyok-e. Mondom neki, hogy igen. Kérdi, hogy gazdagok
vagyunk-e. Mondom neki, hogy bizony szegények vagyunk, mint a templom egere.
Azt mondja: “No, ezen segíthetünk. Mondd meg a feleségednek, hogy kívánjon
három dolgot, teljesülni fog a kívánsága.” Azzal elment, mint a szél.
- Ugyan rászedte kendet!
- Majd meglátjuk.
Próbálj csak valamit kívánni, édes feleségem!
Erre az asszony
hamarjában kimondta:
- Bárcsak volna egy
kolbászunk. Ezen a jó parázson hamar megsülne.
Alig mondta ki, már le
is szállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy akár kertet
lehetett volna keríteni vele.
- Látod, hogy igazam
volt - mondta a szegény ember -, hanem most már valami okosabbat kívánjunk. Két
tinót, két lovat, egy malacot...
Közben a szegény ember
elővette a pipáját, volt még egy kicsi dohánya, megtömte. Benyúl a tűzbe, hogy
parazsat tegyen a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábast
a kolbásszal feldöntötte.
- Az istenért, a
kolbász! Mit csinál kend? Bár az orrára nőtt volna kendnek! - kiáltott ijedten
a felesége, s ki akarta kapni a kolbászt a tűzből, de bizony az akkor már az
ember orrán lógott le egészen a lába ujjáig.
- Látod, bolond, oda a
második kívánság. Vegyük le!
Próbálja az asszony, de
bizony a kolbász egészen odanőtt.
- Hát bizony ezt le kell
vágni. Egy kicsit az orrából is lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!
- De azt nem engedem!
- Bizony ha nem, élete
végéig így fog sétálni a kolbásszal.
- Dehogy fogok, a világ
minden kincséért sem! Tudod mit, asszony, van még hátra egy kívánság, kívánd,
hogy a kolbász menjen vissza a lábosba.
- Hát a tinó meg a ló
meg a malac akkor hol marad?
- Már hiába, feleség, én
ilyen bajusszal nem járok. Kívánd hamar, hogy a kolbász menjen vissza a
lábosba.
Mit volt mit tenni, a
szegény asszonynak csak azt kellett kívánni, hogy a kolbász essék le az ura
orráról. Megmosták, megsütötték, s jóízűen az utolsó falatig megették. Evés
közben szépen megbékültek, s elhatározták, hogy többet nem pörölnek, hanem
inkább dolgoznak szorgalmasan. Jobban is ment dolguk, idővel tinót is, lovat
is, malacot is szereztek, mert szorgalmasak és takarékosak voltak.
