ZÖLDIKE

            Volt hol nem volt, még a hetedhét tengereken is túl volt egyszer egy vitéz, melyet Zöldikének hívtak. Ez oly rettenetes erővel birt, hogy magához hasonlót e világon nem tartott. Midőn már minden vitézeken kifogott a maga királyának országában, tehát elvégezte magában, hogy elmegyen világgá, és egy olyan vitézt keres, ki az ő társaságára méltó lenne. Lovat nyergel tehát és kardját felköti, és azzal útnak indúl. Járkál, útazik, rettenetes messze földre, végre egy magos hegyre érkezik, melyről bámészkodva széttekint, és egy felséges gyönyörű rétet lát, melynek közepében egy szép sátor volt, mely drága mesterséggel ki volt cifrázva, a rét pedig arany virágokat virágzott, és gyémánt gyöngyöket termett. Midőn így szemlélné ezt a szép rétet, lefelé ballagott, és amint a szélibe ért volna, tehát lát egy patakot vérrel teljesen folyni. Csodálkozott ezen Zöldike, hogy honnan eredt az a sok vér? Ezek után iparkodik a sátorhoz. Midőn már a sátor mellett lett volna, látja hogy a sátort egy mezítelen kard sétálta körül melyen is ő megrettent, és szemlélvén a kardot, hát látja, ez volt reá írva: Csak egytől félek, nézegetvén a kardot, hát épen olyan mint az övé; erre kihúzza a maga kardját, és tekinti, s ezen viszont ez az irás termett: Én senkitől sem félek. Midőn ezt elolvassa, letette a maga kardját, és ez is hasonlóképen sétált; ezután felhajtá a sátor kárpitját és lát bent egy derék embert feküdni; ő is tehát nagy bátorsággal bement, és egy nyoszolyára leheveredett, és szerencsésen elaludt. Ezután kevés idő múlva felébredett a sátornak birtokosa, és látja hogy a sátorban egy idegen aluszik, melyen megbosszankodik, és meg akarta ölni, de viszont eszébe jutott: Hiszen ő is megölhetett volna engemet, mikor ide bejött hozzám, és engemet alva talált. És ahogy kiment, látta odaki hogy még egy kard sétál az övé mellett, és hozzá közelít a kard felé, és nem bátorkodott hozzá nyúlni, hanem nyughatatlanúl várta míg Zöldike felkél, mely is, midőn már kialudta magát, tehát felébred, és látja hogy már a sátor birtokossa mellette sétál, és mondá: Hallod-e, jó barátom, miképen bátorkodtál az én engedelmem nélkül itt a sátorban lefeküdni? Kinek mond Zöldike: Barátom, én mint egy vitéz bátorkodom akárkinek is a szállásán lefeküdni. Monda viszont a birtokos: No ha már úgy van, tehát jer, és tedd meg velem vitézi próbádat. Ezek után mind a ketten kimentek a sátorból, és felkapták kardjaikat, és rettenetes csattogással öszvekapván, vitéz erejeket kiki mutatta! végre Zöldike meggyőzvén a birtokost, összecsókolkoztak, és egymásnak örökös hűséget esküdtek, hogy egymást soha el nem hagyják semmi nyomorúságokban. Ezek után bemennek a sátorba, és egymás egészségeért poharakat ürítettek; végre mond a fekete vitéz (mivel így hívták a sátor birtokossát): Látod, édes jó barátom, ez a drága szép rét énnekem minden nap megvirágzik és a drága gyöngyöket meg is termi; de mi haszna, én nem tudom hogy honnan, de csak elég az hozzá hogy mindennap katonaság jön annyi mint a fűszál, és elrabolják azt a drágaságot tőlem; de bátor én eleget vágom őket mint a kaszás a füvet, még sem segíthetek, mert ámbár a vér mindig patakmódra foly, de én is csak bele fáradok, s végre fel kell hagynom velek, és a jószágomat nekik általengedni; mert hogyha három nap mindig vagdalnám is úgy mint a kaszás a füvet, még sem fogyna el. Monda neki Zöldike: No barátom, majd meglátjuk reggel a dolgot hogy hanyan vannak, vagy hogy honnan szaporodnak. Ez ilyen beszélgetés közben megvirradt, és látták távulról hogy fűszálként szaporodnak a kis katonák. Itt a két hatalmas vitéz előfogta őket, és úgy vágták mint a jó kaszás a füvet; végre Zöldike nagyon hatalmasan közibök vágott a buzogányával, és behatott a táborokba; végre lát egy kis kunyhót vászon ponyvából összegalabítva: hozzá közelít hát, és látja hogy egy vén asszony vászont sző, és valahányszor vet, annyiszor egy csapat katonaság ugrik ki a kunyhóból. Megharagszik ekkor Zöldike, és a buzogányával úgy oda vág a vén asszony felé, hogy a három arasztos állát, mindjárt letörte. Megijedt ezen a vasorrú bába, ki is hirtelen sátorát az ölibe fogta, és szaladásba kereste életinek megtartását. Ezek után a hátra lévő katonaságot hamar lekaszálták, és mind a ketten egy akarattal a vasorrú után indúltak, hogy valahol őtet megfoghassák.

            Midőn a vérnyomon így mendegéltek, tehát látták hogy a vérnyom egy nagy kősziklába vezetett, mert a vasorrúnak az álla bőven vérzett. Midőn a kősziklának a nyílásához közel értek, kardot húzván nagy bátorsággal bementek. Midőn a barlangban már nagyon messze mentek volna, tehát láttak egy nagyon szép tágas márvány garádicsot, és ezen befelé indultak mindég a vérnyomon, és midőn már egész három napig mentek, tehát végre egy szép gyepet értek, melyen megindulván, és mindég szüntelen a vérnyomon menvén, végre távulról meglátnak egy nagyon szép házat, melyhez midőn közelítettek, eleikben jön egy szép leány ki is midőn köszöntötte, nyájas ajakkal mondja hogy jönnének be egy kevés nyugodalomra. Ezek pedig kérdezték, hogy nem látta-e a vasorrú bábát erre menni? aki is mondá, hogy már nem igen messze vagyon ide lakása, nem soká oda értek. Ezek után bementek a leány kérésére, és ez eleikbe hozott ételt és italt, és barátságosan megkínálta őket; ezek pedig kérdezvén hogy miképen vagyon hogy épen maga lakik ebben az épületben? mondá a leány: Az én atyám ennek az országnak királya volt: de midőn ez az átkozott vasorrú ide jött, tehát a népünket mind elvesztette, az atyámat szolgájává tette, magamat pedig itt hagyott; nem tudom, hogy még engemet is nem fog-e elveszíteni: bár csak az isten adná, hogy valamikép ezt az átkozott vassorrút valaki elveszítené: akkor én is boldognak mondhatnám magamat.

            Monda ekkor Zöldike: tudod barátom, én most elmegyek, és a vasorrút kivégzem hogy ha lehet; hanem elébb itt hagyom a fejér kendőmet, és hogyha vércseppeket fogsz egyszer rajta látni, tehát indulj utánnam, és keress fel, mert akkor tudhatod hogy nagy szerencsétlenségben járok, és ha lehet, segíts rajtam.

            Ezek után megcsókolván a barátját, tőle elbucsuzott.

            Elindult most a zöld vitéz, és nem sok idő múlva meglátja távolrúl a vasorrúnak fényes rezidenciáját. Midőn haza ért, lát kint szomorúan üldögelni egy tisztes öreg embert; köszön neki, a ki is fogadja könnyes szemekkel, és megöleli a zöld vitézt és monda: Oh csakhogy láthatok még is embert, aki is oly igen régtől fogva kivántam már látni. Monda Zöldike: Hallod-e barátom, mondd meg énnekem, itthon vagyon-e az a vasorrú? Emez pedig mondá, hogy elment a Veres tengereken túl gyógyító füvet szedni magának, mivel az állát valaki levágta a más világon. Kinek mond a Zöldike: Hallod-e jó öreg, azt én cselekedtem, hanem még az életit is akarom venni; csak mondd meg hogy mikor jön ő haza, hogy bizonynyal tudhassam. Monda az öreg: Hallod-e hatalmas vitéz, figyelmezz szavaimra, akkor szerencsés leszel. Majd ha ő haza jön, tehát marasztani fog ebédre, és te bátorságossan megmaradhatsz, és ehetel bátran minden ételéből! de ha egyszer ebéd után a szobából ki fog menni, te mindjárt utána indulj, mert ha mindjárt utána nem indulsz, tehát szerencsétlen leszel, minutum alatt annyi katonát hoz rád fegyverrel, hogy ha még oly erővel birsz is, meg nem szabadúlhatsz. Bevitte azután a vitézt a szobába, és italt ad nekie. Ezennközben haza ért a vasorrú bába is, és meglátja a zöldvitézt, és nyájasan köszöntvén, marasztalja őtet ebédre; midőn ebédeltek, kérdi a vasorrú, hogy miért utazik, holott már tudta, de még is tudakozta tőle. Ebéd után kifordúlván a szobából, tetteti magát hogy neki különös dolga volna, de a vitéz utána indúl hirtelen, és midőn a szobát rányitotta volna, a vasorrú már a szövéshez akart fogni, akit is azon a helyen mind székestül együtt összeaprított. Ezzel kiment az öreghez s monda neki: No jó öreg, én már kivégeztem a te ellenségedet a világból, nem fog már az többé neked ártani; kinek azután elbeszélte az öreg az ő sok bújait, és hogyan pusztitotta el a vasorrú az ő egész birodalmát. Ezek után estve lett, és mind a ketten nyugvásra mentek.

            Reggelre kelvén, kimegy Zöldike a fris levegőre, és midőn a tágas mezőségen sétált, meglát távuról egy gyönyörű sétáló helyet, amely csupa cédrusfából volt, és egy szép fris forrás hűvösíttette, a forrásnak feneke pedig aranyfövenyt termett. Ezt látván Zöldike, nagyon csodálkozott ennek a szép helynek a környékén: ilyen andalgásaiban leült egy sürű bokorba a szép pázsitra. Nem sok idő múlva lát hét fejér hattyút a forrás mellé leszállani, és megrázkodván lett mindegyikből egy-egy hajnali szépségű leány, de egyik koronát viselt fejébe: ez szebb vold mindegyiknél; ezek után megfürdvén, viszont hattyúképekben elrepültek. Ezt hogy meglátta Zöldike, nem tudta mire vélni ezt a tündéri látományt. Ily képzelődései között tehát visszafelé ment, és feltette magában, hogy akarmint teszi szerit, de őneki ezt a kimondhatatlan szépséget meg kell nyerni és magáévá tenni. Ilyen gondolkozásában haza ért az öreghez, kinek elbeszéllette, hogy és miként járt, kinek monda az öreg: Bár ne láttad volna, jó fiam, ezt, mert az leszen neked végső veszedelmed, mert nincsen olyan erő, hogy azt megfoghassa, hanem ha te az én szavamat megfogadod, akor szerencsés lehetsz még, és őtet elfoghatod, és magadévá teheted, Zöldike mindenre igéri magát, csak hogy tanácsoljon neki az öreg olyast, amikép azt a leírhatatlan szépséget magaéva tehesse. Mondá az öreg: No hát figyelmezz szavaimra. Eredj holnap reggel viszont a forráshoz, és ott ahol fürdöttek, vagyon egy nagy kő, és mellette egy bokor, rejtsd magad a bokorba, és midőn látod, hogy az akit te óhajtasz, a koronáját leteszi fejéről a kőre, tehát ragadd el a koronát, és szaladj vele ide; de azt mondom, hogy ha szaladásban fogsz lenni, akarmit mond és igér, tehát vissza ne tekints, mert hogyha visszatekintesz, ha ezer lelked lesz is, meg kell halnod: hanem csak te jöj: majd eljön ő is te veled egész ide hozzám, azután bánjál vele amint tetszik.

            Megköszöni Zöldike az öregnek jó akaratját, és nagy nehezen várja a naplementét; s még hajnal előtt kimenvén elrejtette magát a megmondott helyen, és várta a szerencsés kimenetelt. Végre eljöttek a tündérek, és viszont levetkeztek; Zöldike pedig kiugorván a bokorból, elragadá a koronát a szikláról, és szalad vele nagy sebességgel. Ezt észre vevén a szép tündér, utána indúl, és monda: Hallod-e kedves Zöldikém, ne szaladj tőlem, úgy is tereád várakoztam már régen mint leghatalmasabb vitézre; nézzed csak a te kedvesedet! ne hadd magad után szaladni. Ezen szép szavakra visszatekint Zöldike, a szép tündér pedig már sarkában volt, és a koronát elkapta tőle, és őtet arcúl csapta, és monda: No te szemtelen! miérthogy így bántál velem, tehát légy az én forrástavam mellett egy vak aranyszarvú szarvas; aki is mindjárt egy szép aranyszarvú szarvas lett, de mind a két szemére megvakúlt, és a tündérek onnand eltávoztak mindjárt.

            Ezek így történvén, a fekete vitéznél pedig a fejér kendőből vércseppek látszottak csepegni; ez mindjárt megnyergelte paripáját, és indúl kedves barátjának felkeresésére. Végre el is ért a vasorrúnak a házához, kit is az öreg ősz ember nagy nyájassággal fogadott. Kérdi az öreget, hogy nem látott-e itt egy ily meg ily formájú vitézt? akinek az öreg mindent szórul szóra elbeszéllett; mondá hogy: már őtet máskép meg nem látod, míg te is a tóhoz nem mégy, és ott a forrás mellett őtet le nem vágod, és hogyha levágtad, tehát a testit vessed a forrásvízbe, amelyből is ő ép és egészségesen fel fog támadni. Megköszönte az öregnek a jó akaratját a fekete vitéz és elindúlt, és reá talált a forrásra; épen akkor is az ő barátja mint szarvas ott futkosott; hozzá közelítvén úgy vágta a szarvast a kardjával, hogy a nyaka mindjárt elszakadt a testiből, és megfürösztötte a forrásba, és még szebb ember lett belőle mint azelőtt volt. Ez köszöni a jó barátjának jó akaratját, hogy őtet ebből a szörnyűségből kiszabadította. Ezek után haza mentek mind a ketten az öreghez, aki is örvendezett, hogy még viszont láthatja az ő megszabadítóját.

            Másnap viszont mondja Zöldike az öregnek, hogy ő még el fog menni, és még egyszer meg fogja próbálni a szerencsét. Kérte az öreg hogy ne menjen, mert viszont szerencsétlenül fog járni, de ő nem maradhatott, hanem más nap barátjának ellenére is elment, és viszont midőn elrejtése után a koronát elkapta volna, szalad vele, de a szép kisasszony megint utána, és kéri, hogy ne vinné el a koronáját, mert úgy mond, a te szerelmed térden állva könyörög; sajnáld meg a te jövendőbeli kedvesedet, és add ide a sajátomat: már a nélkül is csak a tiéd vagyok. Megsajnálván őtet Zöldike, visszanézett, és a tündér elkapta a koronát, és monda: Mivel oly édes a te gondolatod, tehát legyen belőled a Bakhus erdeiben egy kas, és belőled a méz szüntelen folyjon, és soha meg ne álljon; és Zöldike elragadtatott, és úgy lett amint a szép tündér megátkozta.

            Viszont a fekete vitéznek a kendőjén vércseppek voltak; és mindjárt észre vette, hogy a barátja megint bajba van, de már most az öreg sem tudta, hol és merre lenné? Itt felkészül, és elbúcsúzik az öregtől, és elútazott. Azt meg tudta mondani az öreg hogy mivé változott, de hogy merre légyen az a tartomány, azt meg nem mondhatta. Így útazott a vitéz keresni barátját hegy völgyön egyiránt, kérdezi a városokba a Bakhus erdeit, de senki neki arról hírt nem tudott mondani. Midőn már így útazna sok ideig, végre talál egy nagy vadon pusztára, melynek közepibe volt egy kunyhó, és a kunyhó előtt ült egy rettenetes ember, kinek három rőf volt a szakálla, és a homlokán egy szeme volt; aki is meglátván a vitézt, még távulról mondja: Mit keresel itt te fekete vitéz? Kinek monda a fekete vitéz: Én barátomat keresem, aki is el van átkozva, és mint egy kasból foly a méz belőle a Bakhus erdeibe. Hogyha nekem azt meg tudnád mondani, örökös köszönetemet tenném. Kinek monda az egyszemű: Én barátom azt nem tudom, de várj, majd jobbágyamait összehivom, és megkérdezem őket; talán tud valamelyik róla valamit mondani neked. Ezek után elővett egy nagy vadászkürtöt, és oly hathatósan kezdett a világ négy részei felé fúni, hogy még a föld is megindult alatta; ezzel annyi méhcsoportok jöttek, hogy már nem volt füszál, a hova leszállhattak volna a méhek. Kezdi tehát egyenként számlálni a méheket, de még egy méh hibázott, melyet nem várhatván be, azt gondolták hogy megszökött, kiadta tehát a parancsolatot az egyszemű, és mondá nekik nagy felhangon: Halljátok, ti már az egész világ részeit bejártátok, nem tudjátok-e hogy merre vagyon Bakhus erdeje? Ott kell lenni egy kasnak, melyből a méz patakmódra foly ki. Hogyha valamelyitek nekem azt megmondaná, annak nagy kegyelme lenne előttem. De itt senki sem tanálkozott, aki megmondaná neki. Végre előljött az az egy hátra maradott méh, és nagyon meg volt terhelve és nem jöhetett, tehát kérdi tőle az egyszemű: Hát te hol maradtál? Monda a méh: Kegyelmes uram, hallgasd meg szavamat: én most egy nagy erdőbe voltam, és ott nagy kasra találtam, amelyből magából foly a méz és ott megterheltem magamat nagyon, tehát azért nem jöhettem. Ezt hallván a vitéz, monda: No uram, én épen azért járok, hogy azt megtalálhassam. Ezzel parancsolá a méhek királya, hogy ezt az embert, úgy mond, mindjárt vezesd a legközelebb való úton oda. Ezt megköszönvén a vitéz az egyszeműnek, elment a méhecske után amely is kevés napok alatt elvezette őtet. Midőn már oda ért, elbocsátotta a méhecskét, maga pedig közelít a kashoz, és fogta a kardját és keresztül vágta a kast, és azonnal felkölt Zöldike, es monda? Óh kedves barátom, hogy szolgálhassam meg én neked ezeket a sok fáradságaidat? Midőn már sok idő múlva elértek a vasorrúnak a házához, az öreg a legnagyobb barátsággal fogadá őket, és a legjobb ízű étkeket hozta elejekbe, és ételközben monda: Nem-e megmondottam, édes jó barátom, hogy, ha szómat nem fogadod, mely szerencsétlenűl fogsz járni? Monda neki Zöldike: De bár már kétszer megpróbáltam, még harmadszor is megpróbálom. Másnapra kelvén, viszont elrejtette magát a megmondott helyen; és midőn a szép tündér megjelent, és koronáját viszont elragadta, a szép kisasszony utána eredett; de bármint könyörgött és mit igért, még sem nézett Zöldike vissza; így szerencsésen egészen haza vitte a koronát; a leány pedig mindenhol nyomába volt, és otthon a koronát az öreg kezibe adá, aki azt nagy hirtelen a tűzbe vetette, hogy többé vissza ne vehesse. Ekkor monda a szép leányzó: No már most, kedves Zöldikém, én a tiéd, te az enyém. Így Zöldike a nyert szépet elvette, és vele megesküdött; a fekete vitéz pedig a másik előbbeni királykisasszonyt vette el, és a más világon nem félvén többé a vasorrú bábától, a legboldogabb életet élték.