Egy
királynak volt három leánya, akik már nagyra felnőttek, és még sem eresztette
az atyjok a napvilágra. Egyszer az öregbik a királyhoz ment, és azt mondja
neki: Fölséges király, szerelmes atyám, már én tizennyolc esztendős vagyok, és
a napfényt még sem láttam, azért könyörgök felségednek, hogy hadd mehessek sétálni.
Felel a király: Édes leányom, az meglehet, hanem hogyha kimégy, többet vissza
nem jöhetsz. A leány nem gondolt azzal, hanem elment egy tó mellé sétálni. Egy
nagy sárkány kijött a vízből, s a leányt elvitte. A király várta a leányát, de
az csak ott maradt. Azután a középső is mikor tizennyolc esztendős volt, az
atyjához ment, és mondá neki: Fölséges király, édes atyám, azért könyörgök,
hogy hadd mehessek sétálni. Az atyja azt mondotta: Édes leányom; hogyha elmégy
is nem bánom, de majd te is oda veszel. A leány nem gondolt vele, csak elment
az is ahoz a tóhoz, amelynél a nénje elveszett: tehát mikor oda ért, egy nagy írtóztató
sárkány a vízből kijött, s a leányt elvitte. A király ezen igen nagy búban
esett. Azután nem sokára a kissebbik is az atyjához ment, és monda: Fölséges
király, szerelmes atyám, könyörgök, ereszszen sétálni: én már tizennyolc
esztendős vagyok, mégis a napot nem láttam: akarnék sétálni. A király
megengedte. Az is elment ahoz a tóhoz, a kinél a nénjei elvesztek. Mikor oda ért,
azt is egy sárkány elvitte. Már itt a király oly nagy búban esett, hogy magán
nem tudott segíteni, csak búsúlt.
Abban
a városban volt egy vén asszony, akinek három fia volt, az egyik volt Estve, a
másik Éjfél, a harmadik Hajnal. A király kurrentáltatta, hogy aki a leányainak
hireket tudja mondani, fele királyságát neki adja. A vén asszony, hogy azt
meghallotta, mindjárt gondolta magában: az én fiaim sokat járnak, talán valamelyik
tud hírt mondani felőlök. Mikor aztán az Este haza ment, annak enni adott, azután
mondá neki: Fiam, már régen nem voltál ide haza, azért maradj, feküdj le, s
aludjál. De az Estve azt mondta, hogy ha az Éjfél ide haza ér, nem jól lesz; de
még is az anyja szavára megmaradt. Az anyja elbujtatta, és elaludt; azután az Éjfél
is haza jött: annak is enni adott, és annak is azt mondotta: Fiam, már régen
nem voltál ide haza, feküdj le és aludjál. De az is azt mondotta, hogy ha a
Hajnal haza ér, rosszul lesz a dolgom. Felel az anyja: Majd elbujtatlak. Az is
lefeküdt, és elaludt. Végre a Hajnal is haza jött, az is evett, és lefeküdt.
Mikor már kialudták magokat, mind a hárman fölkeltek, és hogy egymást meglátták,
mind a hárman megijedtek. Az anyjok pedig azt mondotta nekik: Látjátok fiaim,
mind a hárman az én fiaim vagytok, azért mit féltek egymástól? hanem azt kérdem,
hogy nem láttátok-e a király leányait? mert azt mondotta, hogy annak ki híreket
hozza a leányoknak, fele királyságát adja. Felel az Estve: Én nem láttam; az Éjfél:
Én sem láttam sehol. Azután felel a Hajnal: Én láttam, és nem hogy hirt nem
tudnék felőlök mondani, de még haza is hozom őket. Hanem menjen kend a királyhoz,
és mondja meg neki, hogy csináltasson egy háromszáz öles láncot, és a végiben hét
mázsás karikát. Az anyjok elment a királyhoz, és megbeszélte, hogy az ő Hajnal
fia mit mondott. A király nagy hamarsággal valamennyi kovács és lakatos volt
mind összehivatta, is megparancsolta nekik, hogy mentűl előbb lehet, a láncot
megcsinálják; meg is lett. Azután elmentek az erdőbe mind a hárman. A Hajnal az
Estének azt mondja: Eredj, vidd fel a fára ezt a láncot, s kösd meg. Este nem
birta felvinni a láncot. Azután az Éjfélnek is mondá, hogy vigye fel s kösse
meg. Az Éjfél felvitte s meg is kötötte, azután lejött a fáról. Végre mind a hárman
összeesküdtek, hogy míg egy csöpp vér lesz bennök, addig egymást el nem hagyják.
Azután az Estének mondja a Hajnal, hogy menjen le a lyukba; az Estve azt mondta
hogy ő nem mer lemenni, azután az Éjfélnek mondta, hogy menjen le, de az is
csak azt mondta, hogy ő sem megy le: ismét öszveesküdtek, hogy míg ő fel nem jön
a lyukból, addig ott legyenek.
Végre
a Hajnal lement a föld alá, és ott egy rézvárra bukkant, abban bement, és a király
leánya ott volt. Mondá a leány: Jaj kedves Hajnalom! mi hozott ide? menj hamar,
mert ha a sárkány haza jön, ezer lelked lesz is, öszveszaggat. Felel a Hajnal: Ő
engem öszve nem szaggat, hanem mondd meg azt nekem, hogy micsoda erős az a sárkány?
Felel a leány, hogy ha haza jön, egy buzogányt bevet a várba: hogyha az
udvarban veti, akkor oda vagy, de ha be nem tudja vetni, akkor nem lesz oly erős;
és pedig egy-egy itce pálinka az itala és egy kenyér az étele. Monda a legény:
Add nekem a pálinkát és a kenyeret. A leány oda adta, a Hajnal megette. A sárkány
mikor ment, egy nagy buzogányt vetett a vár felé nagy haraggal, hanem be nem
tudta a várba vetni; a legény kimegy eleibe a sárkánynak, a sárkány nagy
haraggal neki, és összementek, de a Hajnal a földhöz vágta, és hat fejét levágta,
s így megölte; azután a leányhoz bement, a leány nagy örömmel a nyakába esett és
megcsókolta, s azt mondta: Már édes Hajnalom, én a tied vagyok, te pedig az
enyim. Azután a Hajnal kérdi: Hát ezt a rézvárat nem lehetne-e elvinni velünk?
Felel a leány: Itt van egy rézvessző, azzal vágd meg a várat, és olyan lesz
mint a rézalma lett belőle. Azután elmentek a másik várhoz, az meg mind csupa
ezüst volt; abba bementek; ott volt a közepső leány; az is megijedt, hogy mi
hozta oda őket, mondá: Menj el édes Hajnalom, mert ha ezer lelked lesz is, megöl
az uram. A Hajnal kérdi, hogy mit eszik? felel a leány: egy itce pálinkát és két
kenyeret. Mondá a Hajnal: Add nekem azt a pálinkát. A leány neki adta és a
kenyeret megette, a pálinkát megitta. Egyszer a sárkány a ház falához hajította
a buzogányt, a Hajnal pedig kiment és azt is megölte. Azután ezt a várat is az
ezüstvesszővel megütötte, és mindjárt egy ezüstalma lett. Végre a harmadikhoz
mentek, az is nagyon megijedt, és monda: Menj el édes Hajnalom, mert az én uram
oly erős mint a másik kettő, az téged megöl, ha ezer lelked lesz is. Kérdi a
Hajnal: Mit eszik a te urad? Felel a leány: Egy itce pálinkát és három
kenyeret. Monda a Hajnal: Add ide a pálinkát és a három kenyeret; ezt megette,
amazt megitta, azután a sárkányt várta nagy haraggal. Egyszer látja hogy jön
egy iszonyú sárkány, akinek tizenkét feje volt; még messzirűl megérezte, hogy
valaki van a házánál. Azért nagy haraggal haza megy, és a Hajnal nem volt rest,
fölugrik, és úgy a földhöz vágja a sárkányt, hogy csak nem egészen elbukott a földben,
a kardját kirántotta, és mind a tizenkét fejét levagdalta; azután nagy örömmel
ment a várba. A leányok örömmel fogadták, végre az aranyvesszővel megcsapta a várat
és mindjárt aranyalma lett: Azután-elmentek a lyukhoz, elsőben a leányokat felküldötte,
utóljára maga ment föl; a király vára mellett feldobta az almákat, és három vár
lett, úgymint arany, ezüst, és réz; azután mindenik a maga várába ment lakni.
Reggel hogy a király fölkölt csak elálmélkodott rajta, hogy micsoda szép várak épültek
az ő vára mellett, mindjárt oda ment, és hogy látta leányait, nagy örömmel készültek
a lakodalomhoz, annak megtörténte után most is élnek, ha meg nem holtak.
