Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest lyánya, a ki soha semmit se’ lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt, vagy pedig a faluba sétifikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit. Egyszer épen olyankor pufolta, mikor a királyfi többed magával arra sétált; megszólitja a királyfi: – Ugyan szegény asszony, mért üti kend azt a lyányt olyan nagyon? – Oh felséges királyfi, hogy ne ütném, mikor minden félét megfon arany fonálnak, a mit elől-utól talál a ház körül, most is, mig a városba voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta arany fonálnak, most már a sincs a mire lehajtsuk a fejünket. Nagy szeget ütött ez a király fejébe:,,Ejnye de derék lyány, jó volna ez nékem.’’ Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lyányát. Azt kérdi a királyfi: – Mért üti-veri kend szegény asszony azt a lyányt megint? – Oh felséges királyfi, hogy ne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonálnak. Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe. Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kinozta a lyányát a szegény asszony. Akkor már épen nem állhatta meg a király szó nélkül: – Ejnye kutya teremtette! minek üti-veri kend azt a szegény lyányt? – Hogy ne ütném, felséges királyfi, mikor még a háztetejéből is mind aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell. – Azért bizon so’se’ üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd lesz én nálam miből fonni aranyfonalat. Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rosz lyánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a lyány, de meg gondolta a királyfi, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát ő nála a drága szép lenből milyet fonhat?! Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek, olyan lakodalmat csaptak, hogy Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének: – No édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz, hanem ne félj! majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel. Vett is a királyfi annyit, hogy nyolcz ökör alig birta haza. – No feleségem, ehez már fonhatsz. A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott egy szobába, ott sirt-ritt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka a mint ott sir-ri, éjfél tájban megzörgeti valaki az ablakot. – Nyisd ki királyné az ablakodat! A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kisember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla. Megszólitotta a királynét: – Tudom mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonálnak, addig te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem találod, elviszlek magammal. Gondolkozott a királyné, mi tévő legyen, utoljára is arra határozta, hogy od’adja a lent, mindegy, akar igy, akar ugy hal meg. A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se’ tudta a kis ember nevét kitalálni. Másnap kiküldte a királyfi a vadászait az erdőre. Este, a mint haza jönnek, azt találja tőlök kérdezni: – Mi ujság fiuk? – Jaj felséges királyfi – kezdi az egyik – tudnék én valamit, de tán el se’ hiszi felséged. – Már mért ne hinném? elhiszem biz én, csak mondd el. – Hát felséges király, a mint az este ránk esteledett az idő, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni; én hogy nagyon álmos voltam, ott hagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet keresek magamnak, a hova lefeküdjem. A mint barangolok előre-hátra, egy pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy piczi kis tüzet ugrál keresztűl-kasul egy piczi kis ember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla, mindég ezt kiabálta, egy kis szalonnát forgatva: ,,Én vagyok Panczimanczi, az én nevem senki se’ tudja, sütök-főzök, holnap után szép mennyasszonyt hozok.’’ Én avval eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csoda bogarat, de mire vissza mentünk, hült helyét találtuk. Mindenki elcsudálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vigan ült a szobájában, még az ablakát is nyitva hagyta; egyszer csak ugrik be rajta egy kis ember. – No királyné, kitelt a három nap, haza hoztam a sok drága aranyfonalat, hát te kitaláltad-e az én nevemet? – Hallgass Panczimanczi, hogy ne találtam volna! Leesett az álla szegény Panczimanczinak, szó nélkül hordta be a sok aranyfonalat a kamarába. Másnap reggel bevezeti a királyné az urát a kamarába karon fogva, mutatja neki a sok aranyfonalat. – Nézd csak kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat fontam. A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgy annyira, hogy félre kellett neki fordulni. Össze-vissza csókolta a feleségét. Harmadnap abban a városban volt vásár, a hol a királyfi lakott, kiment a királyfi, összevásárolt minden lent, a mi csak a vásárban volt. A királyné az alatt otthon sirt-ritt, nem tudta, mit csináljon megint a sok lennel. Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldus asszony, a kik közül az egyiknek a háta volt kipúposodva, másiknak az ajaka ért le a melléig, harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hivatta a királyné, megparancsolta nekik, hogy majd ha a király otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király, mitől lettek olyan nyomorékok, mondják, hogy a sok fonástól. Ugy is lett. Haza ment a király, megebédelt, délután kiment az udvarra sétálni. A mint ott sétálgat, egyszer csikorog a kisajtó, oda néz a király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan púpos a háta, oda megy a királyhoz, kéri, hogy: ,,Az Isten nevében, ne sajnáljon neki adni valamit.’’ A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tőle: – Ugyan szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta ugy kipúposodott, vagy ilyen volt mindég? – Jaj felséges király! nem volt olyan szép lyány mint én, ebben a városban se’, de nagyon dolgos voltam, mindég fontam, éjjel-nappal, s a sok üléstől igy kipúposodott a hátam. A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is igy megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő mulva megint csak nyilott a kisajtó, megint jött rajta be egy koldus asszony, a kinek az ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, s ettől is megkérdezte, mitől nőtt ugy meg az ajaka. – Jaj felséges király – felelt a koldus asszony – nem volt olyan szép lyány, mint én nagy darab földön; de sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára igy megnőtt az ajakam. Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön? Nem más ment befele, mint a harmadik koldus asszony, a kinek a nyelve a hasáig lógott. – Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? kérdi tőle a király. – Jaj felséges király, biz ez a sok fonástól, sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt igy meg. A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldus asszony:,,De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se’!’’ A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett sirni-rini, de nem használt semmit; a király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából. Az napságtól semmi gondja se’ maradt a királynénak, még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.