PANCZIMANCZI.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest lyánya, a ki soha
semmit se’ lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt,
vagy pedig a faluba sétifikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az
anyja, de nem használt semmit. Egyszer épen olyankor pufolta, mikor a
királyfi többed magával arra sétált; megszólitja a királyfi:

– Ugyan szegény asszony, mért üti kend azt a lyányt olyan nagyon?

– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném, mikor minden félét megfon arany
fonálnak, a mit elől-utól talál a ház körül, most is, mig a városba
voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta arany fonálnak, most
már a sincs a mire lehajtsuk a fejünket.

Nagy szeget ütött ez a király fejébe:,,Ejnye de derék lyány, jó volna ez
nékem.’’

Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény
asszony a lyányát. Azt kérdi a királyfi:

– Mért üti-veri kend szegény asszony azt a lyányt megint?

– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném-verném, mikor még a sövényt is
mind felfonta aranyfonálnak.

Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.

Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott
kinozta a lyányát a szegény asszony.

Akkor már épen nem állhatta meg a király szó nélkül:

– Ejnye kutya teremtette! minek üti-veri kend azt a szegény lyányt?

– Hogy ne ütném, felséges királyfi, mikor még a háztetejéből is mind
aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.

– Azért bizon so’se’ üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd
lesz én nálam miből fonni aranyfonalat.

Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rosz
lyánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a lyány, de meg
gondolta a királyfi, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát
ő nála a drága szép lenből milyet fonhat?! Nem is húzták-halasztották a
dolgot, megesküdtek, olyan lakodalmat csaptak, hogy Henczidától
Bonczidáig folyt a sárga lé.

Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:

– No édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz,
hanem ne félj! majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd
városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.

Vett is a királyfi annyit, hogy nyolcz ökör alig birta haza.

– No feleségem, ehez már fonhatsz.

A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott
egy szobába, ott sirt-ritt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka a
mint ott sir-ri, éjfél tájban megzörgeti valaki az ablakot.

– Nyisd ki királyné az ablakodat!

A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kisember, három arasz volt a
hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla. Megszólitotta a
királynét:

– Tudom mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én
három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonálnak, addig
te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem
találod, elviszlek magammal.

Gondolkozott a királyné, mi tévő legyen, utoljára is arra határozta,
hogy od’adja a lent, mindegy, akar igy, akar ugy hal meg. A kis ember
elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se’
tudta a kis ember nevét kitalálni.

Másnap kiküldte a királyfi a vadászait az erdőre. Este, a mint haza
jönnek, azt találja tőlök kérdezni:

– Mi ujság fiuk?

– Jaj felséges királyfi – kezdi az egyik – tudnék én valamit, de tán el
se’ hiszi felséged.

– Már mért ne hinném? elhiszem biz én, csak mondd el.

– Hát felséges király, a mint az este ránk esteledett az idő, a többiek
tüzet raktak, elkezdtek danolni; én hogy nagyon álmos voltam, ott
hagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet
keresek magamnak, a hova lefeküdjem. A mint barangolok előre-hátra, egy
pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem
rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy piczi kis tüzet
ugrál keresztűl-kasul egy piczi kis ember, három arasz volt a hossza,
két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla, mindég ezt kiabálta, egy kis
szalonnát forgatva: ,,Én vagyok Panczimanczi, az én nevem senki se’
tudja, sütök-főzök, holnap után szép mennyasszonyt hozok.’’ Én avval
eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csoda bogarat,
de mire vissza mentünk, hült helyét találtuk.

Mindenki elcsudálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg
neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vigan ült a szobájában,
még az ablakát is nyitva hagyta; egyszer csak ugrik be rajta egy kis
ember.

– No királyné, kitelt a három nap, haza hoztam a sok drága aranyfonalat,
hát te kitaláltad-e az én nevemet?

– Hallgass Panczimanczi, hogy ne találtam volna!

Leesett az álla szegény Panczimanczinak, szó nélkül hordta be a sok
aranyfonalat a kamarába.

Másnap reggel bevezeti a királyné az urát a kamarába karon fogva,
mutatja neki a sok aranyfonalat.

– Nézd csak kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat
fontam.

A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgy annyira,
hogy félre kellett neki fordulni. Össze-vissza csókolta a feleségét.

Harmadnap abban a városban volt vásár, a hol a királyfi lakott, kiment a
királyfi, összevásárolt minden lent, a mi csak a vásárban volt. A
királyné az alatt otthon sirt-ritt, nem tudta, mit csináljon megint a
sok lennel. Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldus
asszony, a kik közül az egyiknek a háta volt kipúposodva, másiknak az
ajaka ért le a melléig, harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket
magához hivatta a királyné, megparancsolta nekik, hogy majd ha a király
otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király, mitől lettek
olyan nyomorékok, mondják, hogy a sok fonástól.

Ugy is lett. Haza ment a király, megebédelt, délután kiment az udvarra
sétálni. A mint ott sétálgat, egyszer csikorog a kisajtó, oda néz a
király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan
púpos a háta, oda megy a királyhoz, kéri, hogy:

,,Az Isten nevében, ne sajnáljon neki adni valamit.’’ A király adott
neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:

– Ugyan szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta ugy kipúposodott,
vagy ilyen volt mindég?

– Jaj felséges király! nem volt olyan szép lyány mint én, ebben a
városban se’, de nagyon dolgos voltam, mindég fontam, éjjel-nappal, s a
sok üléstől igy kipúposodott a hátam.

A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is igy
megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő mulva megint csak
nyilott a kisajtó, megint jött rajta be egy koldus asszony, a kinek az
ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, s ettől is
megkérdezte, mitől nőtt ugy meg az ajaka.

– Jaj felséges király – felelt a koldus asszony – nem volt olyan szép
lyány, mint én nagy darab földön; de sokat fontam, sokat rágtam a
kendert, utoljára igy megnőtt az ajakam.

Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy
kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák
elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön? Nem más ment befele,
mint a harmadik koldus asszony, a kinek a nyelve a hasáig lógott.

– Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? kérdi tőle a király.

– Jaj felséges király, biz ez a sok fonástól, sokat kell nyálazni a
fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt igy meg.

A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit
látott-hallott, milyen volt a három koldus asszony:,,De nem is engedem
ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se’!’’

A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett
sirni-rini, de nem használt semmit; a király a sok lent mind
megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.

Az napságtól semmi gondja se’ maradt a királynénak, még ma is boldogul
élnek, ha meg nem haltak.