OGÁN FIA

Élt egyszer egy paraszt, Ogánnak hívták, s volt egy fia, akinek megállott a kereke. Amikor Ogán minden igyekezete hasztalannak bizonyult, hogy fia életét eligazítsa, feltette magában, hogy elküldi a háztól. - Feleség, a fiút inasnak adom valami mesteremberhez - mondta Ogán a feleségének. - Jól teszed, add oda - felelte az asszony. A paraszt fogta a fiút, s nyakukba vették a világot. Meddig, meddig se, de valameddig mentek, míg végül is lakott helyre érkeztek. Megörült a fiú, amikor a házat megpillantotta, és azt gondolta magában: „Lám, milyen jó lesz, itt megpihenünk egy kicsit!” De nem sejtette szegény, mibe keverednek bele. Amikor a házba lépett, az apa és fia negyven haramiát pillantott meg. - Ez már teszi - mondták a haramiák -, mi hegyen-völgyön át hajkurásszuk a zsákmányt, s íme, az maga jött a házhoz! Ki ija-fia vagy és hová való? - kérdik a haramiák a parasztot. - Hát a fiamat szeretném elszerezni inasnak. A haramiák vidáman nevettek rajta. - Hogyne, hogyne, bátyó, felvesszük mi őt, nem ellenezzük, ha azt akarod, hogy a fiad is rablással foglalkozzék. - Hát miért ne? Hiszen ti is megéltek a mesterségetekből, keresse meg ő is így a mindennapi kenyeret magának. - Aludj itt, bátyó, nálunk, aztán reggel menj haza. Amint fiad kitanulta mesterségünket, majd visszaadjuk neked. Másnap reggel a rablók megparancsolták a paraszt fiának, hogy fogja a korsót, és menjen vízért. Vette a korsót, elszaladt a forráshoz, s ott belebuktatta a vízbe. Amikor a tele korsót ki akarja húzni a vízből, úgy érzi, mintha valaki húzná lefelé. Megrántja a fiú a korsót, hát meglát egy fehér kezet. De nem jött zavarba, hanem egyik kezével megragadta a korsót, a másikkal meg a vízből kilátszó kezet. Ekkor a forrásból sikítás hallatszott, és valaki egy csészét vágott a fiúhoz. A fiú elengedte a kezet. A csésze nem találta el őt, hanem a forrástól nem messze leesett. A fiú kiemelte a tele korsót, felvette a csészét, kimosta, zsebébe tette, és visszament a haramiákhoz. A rablók elcsodálkoztak, amikor meglátták: - Honnan szereztél vizet? - kérdik tőle. - A ház melletti forrásból. Mindjárt el is mesélte, mi történt vele; kihúzta zsebéből a csészét, s odanyújtotta a haramiavezérnek. Az meg kezébe vette a csészét, és csak száját tátogatta. Felkelt helyéről, homlokon csókolta a fiút, és így szólt: - Fiú, ez a csésze megfizethetetlen, igen nagy szolgálatot tettél nekünk. - Majd társaihoz fordult, és azt mondta nekik: - No, fiúk, halálos vétek nekünk ezek után is rablással foglalkozni. Eladjuk ezt a csészét, és az ára bőségesen elég életünk végéig. Vezessétek elő a lovam, most mindjárt útra kelek, és eladom a csészét. Aztán visszatérek, s megosztozunk az árán. A haramiavezér lóra szállt, és a városba indult, hogy eladja a csészét a kalmároknak. De egyik kalmár sem tudta megfizetni az árát. - Ezt a csészét csak az a kalmár vehetné meg, aki a nagyvásárcsarnokban árul - mondták. A nagyvásárcsarnokban a kalmár fogta és megnézte a csészét, majd azt mondta a rablóvezérnek: - Ez nagyon drága holmi, menjünk a királyhoz, állapítsa meg ő az árát, s én megveszem. Mikor a palotába értek, a kalmár a király lába elé vetette magát: - Íme, királyom, ez az a csésze, amit néhány évvel ezelőtt elloptak boltomból. Megtaláltam a tolvajt, ő az, ni! Kérlek, vedd el tőle a csészét, s add vissza nekem. - Honnan szerezted ezt a csészét? - kérdi a király a rablóvezért. Az elmondta a történteket. A király megparancsolta, hogy vezessék elébe a többi harminckilenc haramiát meg a fiút. Amikor a királynál megjelent a fiú, hétszer meghajolt, és megállt előtte. - A csészét én szereztem - mondta a fiú. - Akarod-e, hogy fogadjunk: ha én még tizenegy ugyanilyen csészét szerzek, minden kalmárt kikergetsz az országból, ha nem szerzek - nekem is, meg valamennyi társamnak is leütteted a fejét. A király megparancsolta, hogy a haramiákat zárják tömlöcbe, a fiúnak meg azt, hogy szerezzen tizenegy ugyanilyen csészét. A fiú felült a haramiavezér lovára, s útnak eredt. Meddig ment, meddig se, végül egy gazdag városba érkezett. A város szélén bezörgetett egy házba, s mikor belépett, egy öregasszonyt látott, aki úgy felhúzta szemöldökét, hogy ha abból egy bolha kiesik, száz részre szakad szét. - Anyóka, miért keseregsz? - kérdi a fiú. - Ej, hagyj nekem békét, edd a kenyered, hallgass, és maradj nyugton! - Szépen kérlek, mondd el, mi az oka bánatodnak, hátha segíthetek rajtad! - Náladnál különb legények is próbáltak már segíteni rajtam, de hiába, semmi sem sikerült. - Kérlek, anyóka, mondd el, mi bánt. - A királyunknak gyönyörű fia volt. Meghalt. El is temettük szépen. Nappal csöndben pihen a földben, de éjszakánként valaki mindegyre kiráncigálja holttestét a sírból, és széttépi köntösét. - No, anyóka, leszedheted az asztalt, nem eszem többet. - Miért, fiam? - Nem kell. Elment az étvágyam. Akkor az anyóka a királyhoz vezette a fiút. - Íme, királyom - szólt az anyó -, ez a fiú azt állítja, úgy vigyáz fiad sírjára, hogy senki sem nyúl hozzá. Azt mondja: „Üssék le a fejemet, ha kudarcot vallok!” - Eredj, őrködj! - parancsolta a király. A fiú elment, s a sírtól kissé távolabb elrejtőzött. Éjfélkor látja, hogy a sírhoz három galamb repül, tollukat leszórják magukról, három tündérszép leánnyá változnak, s beszélgetnek egymással. - No, mit tegyünk? Talán ennénk először, és utána hívjuk ki a királyfit? - kérdezi az egyik. - Ó, hogy szakadjon rád a ház, hiszen egy falat sem megy le a torkunkon, ha aludni hagyunk egy ilyen gyönyörűséges legényt! - felelte a másik. A harmadik szétterített egy kendőt, kezébe vette piros pálcáját, megütötte vele a kendőt, és így szólt: - Kendőm, terülj meg! Erre a kendő megterült ezerféle csodával. Ezután egyikük a sírhoz ment, a piros pálcával megütötte a rajta levő kőlapot és megparancsolta: - Kő, mozdulj el! A kő elmozdult. Rásuhintott a földre, s így szólt: - Föld, nyílj meg! A föld megnyílott. A sírból kivették a holttestet, a földre fektették, s amikor a pálcával megütötték, a királyfi egyszeriben életre kelt. Azután a királyfit új ruhába öltöztették, és a kendőhöz vezették, magukkal szembe leültették, ők maguk pedig sorban egymás mellé telepedtek. Észrevette ezt a fiú, s azt mondja magában: „No, az jó, hogy a leányok sorba ültek - kilövöm a nyilam, s a királyfit nem is érinti.” Amint a paraszt fia kilőtte nyilát, a leányok megrémültek, otthagytak kendőt, pálcát, éppen hogy a tollukat magukra öltötték, s már el is repültek. A paraszt fia karddal a kezében a királyfihoz lépett és megszólította: - Erőt, egészséget, királyfi! - Erőt, egészséget, testvér! - Én apád őre vagyok, gyere, üljünk le, falatozzunk egy kicsit. Jóllaktak. Azt mondja a fiú a királyfinak: - Most gyere, hadd tegyelek vissza a helyedre. - Könyörgök, ne tedd azt, menjünk inkább együtt a palotába. - Nem, nem lehet! Feküdj vissza a sírba. Mikor a kendőt a hátára vetette, egyik sarkában megpillantott egy gyűrűt, felemelte és a maga ujjára húzta. Utána vette a pálcát, megütötte vele a sírt, a királyfi belefeküdt, és a föld összecsukódott. Reggelre kelvén, a sírhoz mentek a király emberei. Álmélkodva látták, hogy a kő nem mozdult el helyéről. Hírül adták ezt a királynak. Hívatta a paraszt fiát, és azt kérdezte tőle: - Hogyan őrizted meg a sírt? - Hát gyertek el a királynéval, majd meglátjátok. A király, a királyné, nazírok, vizírek meg a paraszt fia, mind mentek megnézni a sírt. - Látod, királyom, a kő nem mozdult el helyéről. Mit adnál, királyom, ha élve előhoznám fiadat a sírból? - Mindent, amit csak kívánsz. - No, ha így van, mindnyájan térjetek szépen vissza, én előhozom a királyfit és hazaviszem. Alig ért haza a király a királynéval, nazírokkal, vizírekkel, már ment is mögöttük a paraszt fia a királyfival kézen fogva. - Király, íme, itt a fiad! Nem lehet azt elmondani, mennyire megörült a király meg a királyné! - Kérj, amit akarsz! A paraszt fia előhúzta a csészét, s azt kérte a királytól, hogy tizenegy ugyanilyen csészét adjon neki. - Negyven bajtársam sínylődik a tömlöcben miattuk - mondotta a fiú. - Fiam, ilyen csészéim nincsenek. Kérd a lányom, kérd minden kincsem, kérj, amit csak akarsz, de ilyen csészéim nekem nincsenek. - Ha így van, akkor semmit sem kérek - szólt a fiú, lóra ült s elvágtatott. Hamar-e, sokára-e, de végül mégis egy nagy városba érkezett, a tenger partjára. Bement egy szélről álló házba, s ott látott egy gyászsújtotta embert. - Testvér, mitévő legyek! Szívemből örülök, hogy meglátogatsz, de fáj, hogy nincs mivel megvendégeljelek! - Sose búsulj, van bőven ennivalóm. Így szólt a paraszt fia, elővette a kendőt, megütötte a pálcával, mire szétterült, mindenféle jóval tele. Miután a házigazda és egész háza népe kedvükre jóllaktak, a paraszt fia kérte őket, mondják el, miért éhezik az egész város? - Nincsenek szántóföldjeink nekünk, testvér. - Honnan veszitek hát a kenyeret? - A túlsó partról hoztuk. - Miért nem hoztok hát most is? - Az történt, hogy a vízből egy kar bukkant fel. Amikor innen a túlsó partra hajózunk, átenged, de amint jövünk vissza a gabonával megrakott hajón, ez a kéz felborítgatja hajóinkat, és nem tudjuk, mitévők legyünk. - No, és ha én elmegyek, megrakom a hajókat minden jóval és áthozom, teljesíti-e a király a kérésemet? - Még be is aranyoztat! - No, ha így van, gyere, menjünk a királyhoz. Megjelentek a király előtt, és azt mondja a paraszt fia: - Mit adsz nekem, király, ha elmegyek, megrakom a hajókat mindenféle jóval, s visszajövök velük országodba? - Mindent, amit csak kívánsz! A fiú felszerelt negyven hajót, áthajózott velük a túlsó partra, ott megrakta őket gabonával és visszafordult. Visszafelé menet, épp a tenger közepén látja, hogy a vízből egy fehér kar nyúlik ki karpereccel a csuklóján. A fiú nem vesztette el fejét - megragadta a kart, s maga felé húzta. Nem bírt vele, a kar a víz alá merült, csupán a karperec maradt a fiú kezében. Ezután a fiú nyugodtan folytatta útját, és szerencsésen megérkezett rakott hajóival a városba. Az egész város ujjongott örömében. A fiú megjelent a király előtt, s így szólt: - Add meg, király, amit ígértél, mert én elmegyek. - Mit kívánsz hát? - kérdi a király. - Tizenegy ilyen csészét - felelte a fiú, s megmutatta saját csészéjét. - Nem, ilyent nem adhatok, hiszen ilyen csésze egymaga megér annyit, mint az egész országom. Kérjed bár lányom kezét, kérd egész országom, bármit odaadok. - Nem kell nekem más. Negyven testvérem sínylődik tömlöcben, s bármibe kerüljön is, de még tizenegy ilyen csészét kell szereznem, hogy megszabadítsam őket. - Adj hát nekem időt holnap reggelig, beszélek a hajók parancsnokával, s megüzenem a választ - mondta a király. Akkor magához hívatta a hajók kapitányát, és megkérdezte tőle, tudja-e, hol lakoznak Guri király leányai. - Tudom - felelte a hajók kapitánya. - Jött ide hozzánk egy legény. Vidd magaddal, és mutasd meg neki, hol tanyáznak Guri király leányai. A fiú a városban hagyta lovát, hajóra szállt, hét nap, hét éjjel hajózott a tengeren, amíg a túlsó partra ért. Ott meglátott egy vaskaput. - Menj be ezen a kapun, és mögötte találkozol Guri király lányaival. Mikor jöjjek vissza érted? - kérdezi a kapitány. - Úgy tizenöt nap múlva. Belépett a kapun, és alig ment tovább, csodálatosan szép öregembert pillantott meg, aki ingujját feltűrve főzött. - Erőt, egészséget, öregapám! - Erőt, egészséget, emberfia. Kígyó a hasán ide nem csúszhat, madár a szárnyán ide nem repülhet, hogy kerülsz te mégis ide? - A szeretet hozott engem ide. - Látszik, hogy jóravaló legény vagy, gyere, hadd rejtselek el, mert jönnek a lányok, meglátnak és megölnek. Pedig sajnálnálak! Elbújtatta a paraszt fiát, és a lelkére kötötte, hogy meg se mukkanjon. Nemsokára megjelentek a lányok. - Emberszagot érzek - mondogatták. - Hiszen én is ember vagyok, ez az én szagom - felelte az öreg. - Nem, ez idegen szag! - De nincs itt senki idegen, mondom nektek. - No, ha így van, akkor adj ennünk. Az öreg szétbontott egy kendőt. A nővérek leültek. Alighogy hozzáfogtak az evéshez, megjelent Guri király egyik nazírja, írással kezében. - Várj egy kicsit, majd elolvassuk evés után - mondták neki a leányok. Ebéd után a legidősebb mindnyájuknak bort töltött és megszólalt: - Iszom annak a legénynek az egészségére, aki kiragadta kezemből a csészét, és megmentette lelkemet. Negyven haramia oda sem mert jönni a forráshoz, ő meg nemcsak vizet merített a forrásból, de még a csészémet is elragadta tőlem. Igazán helyre legény! A középső nővér felkacagott. - Hát még ha én elmondanám, mi történt velem? - Meséld el! Újra bort töltöttek poharukba. - Én meg annak a derék legénynek az egészségére iszom, aki elvette tőlem a bűvös pálcát, a kendőt, és feltámasztotta a királyfit, akit én öltem meg! Valóban helyre legény! A legifjabb nővér is kacagásba tört ki. - Én pedig arra a legényre emelem poharam, aki majd kirántotta karomat, és negyven megrakott hajót szerencsésen átvitt a tengeren az éhínségtől szenvedő országba. Az aztán a helyre legény! Az öregember, a lányok beszédét hallva, mindjárt arra gondolt, hogy arról a legényről beszélnek, akit ő elrejtett. - Hát mit adtok nekem, ha idehozom azt a legényt? - Mindent, amit csak kívánsz! Ezekre a szavakra a paraszt fia előbújt, és a lányok elé állt: - Erőt, egészséget, szép szüzek! A lányoknak ijedtükben még a szájuk is remegett. - Kerülj közelebb, legény, s tarts velünk - hívták. Alighogy leült a paraszt fia, megint megjelent a nazír, hétszer meghajolt, s karját keresztbe fonta mellén. A levél elolvasása után a legidősebb nővér szeme könnybe lábadt. S amikor a többiek is elolvasták a levelet, ők is keserves sírásra fakadtak. - Mondjátok el, miért sírtok? - kérdi tőlük a legény. A legidősebb nővér felkelt, dobozából egy képet vett elő, és megmutatta a legénynek: - Hét évvel ezelőtt Azrail elrabolta egyetlen fivérünket. Akárhogy vergődünk is, sehogy sem tudjuk kiragadni Azrail körmei közül. Ha megszabadítod, azt adunk neked érte, amit csak kívánsz. - Rendben van, ne keseregjetek, visszahozom én. De mondjátok meg, mitévő legyek, hogy tömlöcben sínylődő negyven testvéremet kiszabadíthassam? - Az nem boszorkányság, másfél napon belül odaviszünk téged - felelték a lányok. - Odavinni odavisztek - mondja a legény -, de nekem tizenegy ilyen csészére van szükségem! - Még húszat is szerzünk, ne legyen rá gondod! - No, ha így van, akkor menjünk Guri királyhoz. El is mentek. A paraszt fia meghajolt hétszer, karját keresztbe fonta s megállt. Kérdi a király leányaitól, mi okból hozták ide az emberfiát. A lányok elmondták, hogy a legény vállalkozik fivérük kiszabadítására. - És meg tudod ezt tenni? - kérdezte a király. - Isten segedelmével. - Láttad-e már valaha is Azrailt? - Nem láttam. - És mit kívánsz az útra? - Engedd meg, hogy istállódból lovat válasszak magamnak, add nekem a szablyád, páncélod, íjad és buzogányod. - Ez semmi, megkapod. - Még azt kérem, adj mellém vezetőt, aki megmutatja Azrail hegyét. - Eredj isten nevében, adok vezetőt is. A paraszt fia bement az istállóba, kivezette onnan a legjobb táltost, amelyik a csillagok közt nőtt fel, s napot még nem látott soha, és teljes fegyverzetben állt a király elé. Mikor a király meglátta a legényt, azt mondta magában: „Ez aztán beváltja ígéretét!” Ezután egy nazír lóra szállt, s ketten együtt útnak indultak. Ki tudja sokáig mentek-e, nem sokáig, végül elérkeztek a Dzsan-dzsava hegyhez. A nazír nem akart tovább menni. - Én nem mehetek tovább. - No, akkor az ég áldjon! - mondta a legény, és egyedül folytatta útját. Feljutott egy hegy csúcsára, a hegyen túl magas házakat pillantott meg, s nagy lármát hallott. A fiú elkiáltotta magát: - Jöjjön ki a ház gazdája, mert vérdíjat akarok! Megjelent két arab és kérdezték: - Ki vagy te? - Vérdíjat akarok! - felelt a fiú. „Ki merészeli megzavarni urunk álmát?” - gondolták az arabok, és útját állták. A legény nekik rúgtatott, kivonta kardját, s egy suhintással leütötte fejüket nyakukról. Leszállt lováról, fogta a fejeket, és az első ház erkélyére dobta. A neszre felébredt Azrail, s kijött az erkélyre: - Te követelsz tőlem vérdíjat? No, mindjárt lejövök, s majd adok én neked vérdíjat! - mondta Azrail a legény láttára. Leugrott az erkélyről, lóra pattant, s a legény felé vágtatott. - Adjon isten, legény, no, mondd csak, ki a soros a buzogányvetésben? - Te vagy a soros, én vendég vagyok! Vesd el mind a hét buzogányodat, hét kopjádat, s lődd ki hét nyiladat, majd elválik, ki lesz a győztes. Azrail elhajította buzogányát, s hegyek, völgyek beleremegtek, de nem találta el a fiút. A paraszt fia felvette a buzogányt, visszaadta Azrailnak, s így szólt: - Nem babra megy a játék, fogd meg a buzogányod, és vesd el, ahogy illik. Azrail elvetette minden buzogányát, kopjáját, kilőtte hét nyilát, de a legény sértetlen maradt. - Rajtad a sor - szólt Azrail, és megállt a fiúval szemben. A legény megmarkolta szikrázó szemű lova kantárszárát, felállt a kengyelben, és elvetette buzogányát. Fején találta Azrailt, aki holtan fordult le a földre. A fiú odaléptetett, s levágta fejét. A fej elgurult a földön. „Hova gurul ez?” - gondolja a legény, s kardjával kettéhasította. - Még egyszer, fiú! - szólt a fej. - Nem, azt nem tehetem, én is csak egyszer születtem erre a világra. Ezután a legény felment a házba, és a tűzhely mellett találta Guri király megbilincselt fiát. Kiszabadította a királyfit, és vele együtt visszatért a királyhoz. Útközben a királyfi azt tanácsolta a legénynek: - Ha kérdez a király, mit kívánsz jutalmul, mondd, hogy a legkisebb lányát meg a gyűrűjét. Amikor az udvar népe megpillantotta őket, ujjongásba tört ki. - Most mondjad, mit kívánsz? - szólt a király. - Neked egészséget. - Nem, kérj mindent, amit csak akarsz! - Hát akkor legkisebb leányodat s gyűrűdet kérem, meg tizenegy ilyen csészét! - Jól van, teljesül a kívánságod. Hét nap, hét éjjel ültek lakodalmat, összeeskették a legényt meg a király legkisebb leányát, és azután a fiatalokat szobájukba kísérték. Ott a fiú elővette kardját, maga s a királyleány közé fektette. - Mit jelentsen ez? - kérdezte csodálkozva a királyleány. - Mindaddig, míg negyven testvéremet ki nem szabadítom, nem nyúlok hozzád - felelte a paraszt fia. Reggel a királyleánnyal együtt útra keltek. Amikor hazaértek, a fiú elvitte a királyleányt szüleihez, maga meg a királyhoz ment, s elébe tette a tizenkét csészét. Akkor előhívatták a kalmárt. - Nocsak, mutasd meg, melyik a tiéd? A kalmár zavarba jött. Amikor a király látta, hogy a kalmár becsapta, késedelem nélkül megparancsolta, hogy a negyven rablót bocsássák szabadon; elhívatta a hóhérokat is, és meghagyta, hogy országában irtsanak ki minden kalmárt. Az egyik nazír így szólt a királyhoz: - Miért nem hívatod ide a leányt, akit a legény magával hozott? - Ki vagy te, szépséges leány? - kérdezte a király, mikor elébe állt a királyleány, aki a paraszt fiával érkezett. - Én Guri király leánya vagyok. - Te feleségül mentél ehhez a legényhez? - Igen. - És megőrizted ártatlanságodat? A leány elmondta a történteket. A király ekkor összehívta népét és kihirdette: - A királyságot saját jószántamból átengedem ennek a fiúnak. Beleegyeztek-e? - Beleegyezünk! - kiabálták valamennyien. A király levette gyűrűjét, és a paraszt fiának ujjára húzta. - Én meg cserébe neked ajándékozom Guri király gyűrűjét - szólt a fiú, elővette a gyűrűt, és átnyújtotta a királynak. A fiút kikiáltották királlyá. A negyven rabló híve maradt élete végéig. Ők szerencsével jártak, járjatok ti is szerencsével. Az égből lehullott három alma: egy annak, aki a mesét mondta, másik annak, aki hallgatta, harmadik meg annak, aki megszívlelte.