Egyszer volt egy
gazdaember s annak egy nagy kamasz fia.
Kimegy ez a gazdaember a
mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédei, a napszámosok, gyűjtötték erősen
a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték.
Mindenki dolgozott, csak
a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban.
Látja a gazda fia,
megirigyli a kutya dolgát, sóhajt keservesen:
- Hej, édesapám, de
szeretnék kutya lenni!
- Szeretnél-e, fiam? -
mondja az ember. - No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem
bánom.
Hiszen a legény kétszer
sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi ember
dolgozott, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét.
No, hanem elkövetkezett
az ebéd ideje.
A gazda a cselédeivel
meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt
közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen
mint a kutyának.
Hiszen a legény nem
bánta erősen, mert még nem volt éhes.
Ebéd után megint
leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.
Eléjönnek a cselédek s a
napszámosok az uzsonnához, de bezzeg felkelt a legény is a bokor alól. Odament,
hogy neki is adjanak valamit.
- Várj csak a sorodra,
fiam - mondotta a gazda -, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a
kutya. S megint csak kenyérhéjat dobtak neki.
De már estefelé
zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának:
- Édesapám, elég volt a
kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a
kutyának kutyául van dolga.
- Látod, fiam, látod -
mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya.
Bezzeg ezután a legény
megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.