Volt egyszer egy szegény
asszony s annak egyetlen fia: Jancsi volt a neve.
Azt mondja Jancsi
egyszer az anyjának:
- Édesanyám, én elmegyek
szerencsét próbálni. Talán csak szerzek valamit, s kendnek is jobb lesz az
élete.
A szegény asszony
pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét ország
ellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s amint egy rengeteg erdőn
menne keresztül, megszólítja valaki.
Néz erre, néz arra, nem
lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá van tekeredve
egy kígyó, az szólott hozzá.
Azt mondotta Jancsinak a
kígyó:
- Te legény, végy le a
fáról, s vígy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg.
Jancsi felmászott a
fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerőzött a
nyakára, de nem bántotta Jancsit.
Akkor leereszkedett
Jancsi a fáról, továbbindult, s kérdezte a kígyótól:
- Hát hol lakik a te
édesapád?
Mondotta a kígyó:
- Látod-e amott azt a
nagy tüzet? Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában.
Hitte is, nem is Jancsi
ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött.
Tovább mennek,
mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel.
Azt mondja Jancsinak a
disznó:
- Tedd le azt a kígyót,
legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi voltam, s
disznónak varázsolt.
Mondotta Jancsi:
- Nem bánom én,
akárminek varázsol; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Amint egypár lépéssel
továbbmentek, mondja a kígyó:
- Szerencséd, hogy nem
hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, de megvarázsoltam,
mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza édesapámhoz.
Még egy kőhajításnyira
sem értek, eléjük toppan egy ló, s az is mondja Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót,
te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem.
- Nem bánom én, ha meg
is varázsol - mondotta Jancsi -, megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Mikor egy kicsit
továbbhaladtak, mondotta a kígyó Jancsinak:
- Látod, Jancsi, ezt is
azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz.
Tovább mennek,
mendegélnek, s hát jő velük szembe éktelen nagy bömböléssel egy bika.
Mondja ez is Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót,
te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem.
Mondotta Jancsi:
- Hadd varázsoljon, én
nem bánom; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Azzal továbbmentek.
Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, mondja a kígyó:
- Látod, te legény! Ez
mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról,
vigyen haza édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljön
rajtam. Azért varázsoltam meg mind a hármat.
Aközben megérkeztek
ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem messze volt a
gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja: a kígyók királya.
A gyémántpalota előtt
egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépen két
sorba állottak, s úgy szalutáltak.
Felmennek a
gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak:
- Hallod-e, te jó
legény! Az édesapám, amiért engem hazahoztál, annyi ezüstöt és aranyat kínál,
amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogadj el semmi egyebet,
csak azt a nagy abroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve.
Bemennek a palotába,
fogadja a kígyókirály nagy örömmel Jancsit, s mondja lelkes szóval:
- Kívánj akármit, te
legény! Adok neked aranyat, ezüstöt, gyémántot, amiért visszahoztad egyetlen
lányomat.
Mondotta Jancsi:
- Nem kell nekem,
felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja, csak az a nagy
abrosz, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve!
- Jól van, fiam - mondja
a kígyókirály -, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem a lányom után. Mert
úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát, s
tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrzöd, ételre-italra
nem lesz gondod az életben.
Ott mindjárt meg is
mutatja a király, hogy mit tud az abrosz. Behajtja a négy sarkát, s hát annyi
rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal, pedig színarany
volt mind a négy lába, de még a lapja is. Leülnek az asztal mellé, biztatja
Jancsit a kígyókirály:
- Egyél-igyál, fiam!
Esznek-isznak, s egyszer
csak mi történik, mi nem - nem egyéb a nagy semminél -, elég az, hogy
kerül-fordul az asztal körül a kígyókirály lánya, s hát egy szempillantásra
csak eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges
szép lány, de olyan szép, hogy Jancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy
álmélkodástól.
Megszólal a lány:
- Csudálkozol, ugye, te
legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, akit hazahoztál.
- Nem bánom én - mondta
Jancsi -, ha az vagy, ha az nem vagy, de ha előbb látlak, bizony nem az abroszt
kérem az apádtól, hanem téged.
Mondja a kígyókirály:
- Ne búsulj, fiam! Neked
adom az abroszt is, neked adom a lányt is, s adok mellé tenger kincset,
élhettek vígan, míg a világ s még két nap.
De bezzeg megörült ennek
a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyó-királykisasszony. Mindjárt nagy
lakodalmat csaptak, hét álló nap s hét éjjel táncoltak.
Akkor a fiatalok
hatlovas hintóba ültek; hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is
egy regement huszár; kétfelől a hintó mellett két regement gyalogkatona, úgy
indultak a Jancsi hazájába.
De még mi mindent vittek
utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémántot. Ahogy
megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint a
kígyó királyé.
Beleköltöztették Jancsi
anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután, kezét-lábát összekalácsolta, úgy élt,
mint egy királyné.
Itt a vége, fuss el
véle!
