Egyszer volt, hol nem volt, az óperencziás tengeren túl, a Szentgellért
hegyén innen volt, volt a világon egy nagy város, abban lakott egy
szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak nem volt az Isten szabad ege
alatt egyebe, mint egy rossz háza, meg egy sovány tehene. Volt neki egy
félbolond forma fia, a kit az egész város Gagyi gazdának hítt, mert
sohse’ csinált semmit, csak kódorgott, mint az Orbán lelke, vagy pedig
kiült a ház elibe, ütötte a lába szárán a legyet.
Egyszer elment a szegény asszony az erdőre egy kis fáért, Gagyi gazdának
megmondta, hogy maradjon otthon házőrzeni, s viselje gondját a tehénnek.
De Gagyi gazda mást gondolt, épen vásár volt a városban, kapta magát, ki
hajtotta a tehenet, hogy majd eladja, de biz ott azt se kérdték tőlle,
hogy mire tartja? Már épen vissza akarta vezetni, mikor meglátott egy
katulyás zsidónál egy czifra katulyát, kérte a zsidót, hogy adja neki
azért a tehénért; a zsidó is kapott rajta, csakhamar megvolt az alku.
Vitte haza Gagyi gazda a katulyát nagy örömmel, az egész úton röhögött
neki. Mikor a házuk elibe ért, elejtette a katulyát, kiugrott belőle
tizenkét óriás, körülvette Gagyi gazdát.
– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!
Szegény Gagyi gazda úgy megijedt, hogy egy darabig szólni se tudott;
utoljára még is gondolt egyet:
– Hát azt parancsolom, hogy itt, e helyett a rongyos viskó helyett olyan
rezidenczia kerekedjék, mint a királyé.
Alig mondta ki, mindjárt még szebb épült, mint a királyé volt.
Gagyi gazdának csak elállt szeme-szája, egy darabig ott bámulta a sok
szép holmit, be se’ mert menni a palotába, utoljára még is ráadta a
fejét, bement. Hogy azután látta, hogy odabent nincs senki, egészen neki
bátorodott.
A szomszédok ezalatt körülvették a palotát, nem tudták mire vélni a
dolgot, ott dévánkoztak, hogy mi dolog ez? honnan termett ez ide?
egyszer csak jött haza a szegény asszony, ez is nagyon elcsudálkozott,
kérdezgette a szomszédoktól, hogy tán nem is jó helyen jár, hogy tán
eltévedt, nem itt volt az ő háza,,,de hiszen kendteket mind ismerem,
kendtek az én szomszédaim, még is csak ennek kell annak lenni.’’
Mikor legjobban tanakodtak, kitoppant Gagyi gazda a házból, megfogta az
anyja kezét, felvezette a palotába. Ott elbeszélt neki mindent. A
szegény asszony, mikor meghallotta, hogy nincs tehén, elkezdte szidni
Gagyi gazdát:
– Oh te bolond – te bolond, mindég mondtam, hogy nincs elég eszed, azért
a rongyos katulyáért od’adni egy tehenet, most már miből élünk meg,
miből tudjuk a mindennapi kenyerünket megkeresni?
Gagyi gazda alig tudta elhitetni, hogy lesz már ezután, a mi csak kell,
enni-inni való, minden, a mi szemöknek, szájuknak tetszik. Erre elővette
a katulyát, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás:
– Mit parancsolsz Gagyi gazda? Mit parancsolsz Gagyi gazda?
– Nem mást, mint hogy ez az asztal mindjárt tele legyen mindenféle
étellel.
Alig mondta ki, mindjárt úgy tele lett az asztal mindenféle drága
étellel-itallal, a mi csak a világon van, hogy majd leszakadt alatta.
Gagyi gazda úgy jól lakott, mint a duda, az anyja is csipegetett egy-egy
kicsit, de nem igen mert sokat enni.
Ezalatt hire futott a városban a Gagyi gazda palotájának, jártak
csudájára mindenféle emberek, – herczegek, grófok, nagy süvegű tótok –
vallatták Gagyi gazdát, hogy honnan támadt a palota oda olyan hirtelen,
de nem mondta senkinek, csak éltek az anyjával a nagy uraságban.
Egyszer Gagyi gazdának az a gondolatja támadt, hogy meg kellene
házasodni. Az anyja is helyben hagyta, hogy biz a’ jó lesz, tanácsolta
is mindjárt a szomszéd lyányát. De Gagyi gazda tudni se akart rólla,
hanem arra kötötte magát, hogy a király egyetlen lyányát veszi el.
Váltig mondta neki az anyja, hogy nem adják azt ő hozzá, nem neki való
a’, csak falra hányta a borsót, mert Gagyi gazda nem állott el az
akaratjától, hanem mindég ösztökélte az anyját, hogy kérje meg neki a
királykisasszonyt. A szegény asszonynak mit volt mit tenni? felöltözött
az ünneplő ruhájába, elment a királyhoz, elmondta, hogy mi járatban van.
A király szörnyen megharagudott, majd hogy ebrúdon nem vettette ki.
– Ejnye imilyen-amolyan koldús-kölke még az én lyányomra meri vetni a
szemét, hogy most egy kicsit felkapott az uborka fára. Megmondja neki
kend, hogy arra ne is ácsingózzon soha!
Haza ment a szegény asszony, elmondta Gagyi gazdának, hogy mit izent a
király. De Gagyi gazda akkor is csak azt mondta, hogy övé lesz a
királykisasszony, akarki meglássa. El is ment még az nap a
keresztapjához, rábizta, hogy,,menjen el a királyhoz, mondja meg neki,
hogy azt izenem, hogy akarmit kivánjon, mindent megteszek, ha nekem adja
a lyányát.’’ Elment a keresztapja a királyhoz, elmondta, hogy mit izent
Gagyi gazda. Szeget ütött ez a király fejébe, azért hát azt felelte,
hogy nem bánja, neki adja a lyányát, ha az ő rezidencziájától a Gagyi
gazda palotájáig arany hidat rakat, gyémánt karral, üveg bolthajtással,
hogy az ő lyánya azon járhasson.
Elmondta Gagyi gazdának a keresztapja, hogy mit felelt a király; Gagyi
gazda nagyot ugrott örömében, hogy ha csak ez a baj, ezen könnyű
segíteni; a keresztapja nem tudta mire vélni a dolgát, azt gondolta,
hogy az esze tisztúl.
Este, mikor le akart feküdni Gagyi gazda, elővette a katulyát a tükör
mellől, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás.
– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!
– Nem mást, mint hogy holnap reggelre, mire én fölkelek, a király
rezidencziájától az én palotámig arany hidat csináljatok gyémánt karral,
üveg bolthajtással.
Reggel, mikor felkelt a király, kinézett az ablakon, hát látta, hogy
micsoda pompás hidat csináltatott az éjjel Gagyi gazda, csak elállt
szeme-szája. Mit volt mit tenni, hozzá kellett menni a
királykisasszonynak Gagyi gazdához.
Itt Gagyi gazda haza vitte nagy örömmel a feleségét, a’ szegény eleinte
sirt-ritt, de utoljára, hogy látta, hogy az ura minden kivánságát –
mihelyt kimondja – abban a szempillantásban teljesíti, hát lelkem adta,
még beleszeretett. Csak azt szerette volna még kivenni belőle, hogy
honnan veszi azt a sok mindent, mi módon csináltatta a hidat meg a
palotát? de hiába! volt minden faggatás, mert ilyenkor egyik fülén
beeresztette a szót Gagyi gazda, a a másikon ki.
Egyszer elment Gagyi gazda valahova onnan hazulról, nem maradt más a
háznál, csak a felesége. Bemegy hozzá egy nyomorult koldús, kéri az
Isten nevében, hogy könyörűljön rajta, hamarjában nem tudott neki mit
adni az asszony, lekapta a tükör mellől a katulyát, od’adta neki:,,Fogja
kend, jó lesz, ha valahol kap kend egy-két krajczárt, beleteheti.’’
Elment a koldús nagy dünynyögve,,,hogy ilyen gazdag asszony bizony
adhatott volna – ha mást nem – egy darab szalonnát.’’
A mint kiért az utczára, elejtette a katulyát, kiugrott belőle a
tizenkét óriás, körülfogta a szegény koldust.
– Mit parancsolsz gamós koldus?! Mit parancsolsz gamós koldus?!
A meg – szegény – majd leesett a lábáról, úgy megijedt, nem jutott
eszébe semmi okos, utoljára azt a bolondot parancsolta, hogy azt a
palotát vigyék mindenestűl, ő vele együtt a sós tenger közepére. Az
óriások felkapták a palotát, meg sem álltak, mig a sós tenger kellős
közepére nem értek vele, ott letették, úgy lebegett a palota a vizben. A
Gagyi gazda felesége még akkor is benne volt, de nem tudott rólla
semmit, hogy viszik, mert aludt. Mikor letették az óriások a palotát,
bement hozzá a gamós koldus, elmondott neki mindent, hogy s miként ment
oda a palota? A királykisasszony mindjárt felérte észszel, hogy Gagyi
gazda is ezekkel az óriásokkal csináltatott mindent, kérte a katulyát a
koldústól vissza, gondolta magában, hogy majd visszaviteti a palotát a
maga helyére, aztán megint jól lesz minden. De bezzeg felnyíllott a
szeme a koldusnak is, nem hogy visszaadta volna, hanem még azt kivánta.
a királykisasszonytól, hogy ezután őtet szeresse, az ő felesége legyen.
A királykisasszony mindég sírt-rítt, mert hagyján, ha még csak sánta
lett volna a koldus, de máskülönben is csunya volt; a pofáját is az
ereszbe verték, imitt-amott fityegett rajta egy-egy szál szőr, biz ő
bele a szegénybe a legalábbvaló fehérszemély se tudott volna bele
szeretni, nem hogy olyan gyönyörűséges királykisasszony.
Ezalatt Gagyi gazda haza ment, kereste a palotáját; hogy nem találta,
nagyon elszomorodott, tudakozódott fűtől-fától, hogy nem tudna-e rólla
valamit? Utoljára akadt egy kondás bojtár, a ki látta, mikor vitte a
tizenkét óriás a sós tenger felé.
Elindult hát Gagyi gazda, hogy fölkeresse a palotáját, meg a feleségét,
hanem elébb csináltatott magának egy vas bocskort, azt felhúzta a
lábára, felfogadta, hogy addig le nem veti, mig a palotáját meg nem
találja.
Ment-mendegélt heted-hét ország ellen, egyszer előtalált egy rákot, a
mint a pocsolyában fetrengett. Megszólitotta a rák:
– Segíts rajtam Gagyi gazda, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót
várj.
Gagyi gazda megszánta, fölvette, a tarisznyájába tette.
Megint ment-mendegélt, előtalált egy egeret, a mint valami vizben
fuldoklott, sehogy se’ tudott kiszabadulni. Ez is megszólította:
– Segíts rajtam Gagyi gazda, szabadíts ki a vizből, végy fel a
tarisznyádba, jótét helyébe jót várj!
Ezt is megsajnálta, felvette, a tarisznyájába tette.
Megint ment-mendegélt, hét nap hét éjjel mindég ment, akkor elért a sós
tenger partjára. Meglátta a palotát messzire lebegni a tenger kellős
közepén. Nagyon elbúsulta magát, mert látta, hogy oda semmi módon be nem
juthat. A mint igy búslakodik, megszólal a rák a tarisznyában:
– Mért búslakodol, kedves gazdánk?!
– Hogy ne búslakodnám, mikor látom, hogy semmi módon be nem juthatok a
palotámhoz.
– No hát én majd beúszok, megnézem, hogy-mint állanak oda bent a dolgok?
Te addig várj itten a tenger parton.
Beúszott a rák, Gagyi gazda várta a parton egész nap, de csak nem jött;
már keresztet vetett rá, hogy nem is jön ki, hát egyszer bukkan ám elő a
viz alól. Mindjárt tudakolta tőlle Gagyi gazda, hogy mit látott?
– Hej kedves gazdám, furcsán megy oda bent a dolog, a gamós koldus
erővel azt akarja, hogy feleségévé legyen a királykisasszony, de az azt
mondja, hogy,,neki bizon nem kell se testének, se’ lelkének; jobb lesz
ha ide adod azt a katulyát.’’ De a koldus nem adja, hanem egy kis vékony
lánczon a nyakában hordja éjjel-nappal; én elloptam volna, de nem tudtam
a lánczot elvágni.
Gagyi gazda még jobban elbúsulta magát, de most meg az egér szólalt meg.
– Ne búslakodjál kedves gazdám, gondoltam én egyet. Majd engem bevisz a
rák koma a hátán, én elrágom a lánczot, kihozzuk a katulyát.
Ugy is lett. Felült az egér a rák hátára, beúsztak a palotához; épen
akkor a legjobban húzta a bőrt a fagyon a koldus, a kis egér odament,
lerágta a katulyát a lánczról, a rák azt is a hátára vette, meg az
egeret is, úgy úsztak kifele. Gagyi gazda még messziről észrevette őket,
alig várta, hogy kiérjenek, mindjárt a földhöz vágta a katulyát.
Kiugrott belőle a tizenkét óriás, körül fogta Gagyi gazdát:
– Mit parancsolsz, régi kedves Gagyi gazdánk? Az Isten is áldjon meg!
– Nem mást, mint hogy a palotámat mindenestől, velem együtt,
visszavigyétek a régi helyére, azt az akasztófára való koldust pedig
lökjétek ki belőle, hadd éljen meg, a hogy tud.
Az óriások felkapták a palotát, vissza vitték Gagyi gazdával, az egérrel
meg rákkal együtt a régi helyére, a gamós koldusnak megint a hátára
adták a tarisznyát, s útnak eresztették.
Az öreg király mikor meglátta, hogy a Gagyi gazda palotája megint a régi
helyén van, meg mikor a lyányát épen egészségesen a szeme előtt látta,
úgy megszerette Gagyi gazdát, hogy mindjárt neki adta a fele
királyságát; újra nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem
haltak.
