Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörű szép lyánya, de ez a lyány olyan nyelves volt, hogy senki, nem csak meghaladni, de megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel akármiről beszélt, mindig csak az övé lett az utolsó szó. Búsúlt ezen a nagy nyelvességen a király, kivált ha látta, hogy a többi király és herczegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy káromkodást ki nem eresztenek a szájukon, az ő lyányától meg mást se lehet hallani soha. Ezenkivűl az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ő evvel valami becsületes embert szerencsétlenné? hisz a ki elveszi, csak keserűség lesz az élete. Utoljára, gondolt egyet. – No lyányom – mondta a lyányának – kihirdettetem az országban, hogy a ki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül. A lyány még megörült neki, a helyett, hogy megszontyorodott volna rajta: – Jó lesz biz az, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd ide tedd oda uram. A király látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette, hogy a ki rá tud arra menni – mikor az ő lyányával beszél – hogy ne a lyányé, hanem az övé legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele királyságával együtt. Mentek aztán szerencsét próbálni minden féle emberek: herczegek, grófok, nagy-süvegű tótok, de egyik se tudott kettőt se szólani a kisasszonyhoz. Meghallotta ezt három sváb fiu is, ők is elindultak, hogy megpróbálják, mire mennek? ha nyernek, jó lesz; ha nem nyernek, se káruk, se hasznuk benne. A legkisebb fiu eszelős volt, a bátyjai el se akarták vinni. – Ne is gyere te Jankó, úgy se lesz az a kisasszony a tied. – Csak azért is elmegyek, majd ott megválik, hány zsákkal telik? kié lesz a királykisasszony! Mentek aztán mendegéltek, a két bátya már nagyon elhagyta Jankót, mert az akármit látott úton-útfélen, mindent felszedett. Egyszer talált egy tojást; elkezd kiabálni a bátyjai után: – Gyertek csak hé! mit találtam! A két bátyja azt gondolta, hogy legalább is egy véka aranyat-ezüstöt talált, vissza szaladtak nagy lóhalálába, hát látják a tojást. No iszen neki estek Jankónak, úgy elverték, mint a két fenekű dobot, azután ott hagyták. Jankó is feltápászkodott, eltette a tojást, ment utánok. Kevés idő mulva megint talált egy rossz szeget, megint el kezdett kiabálni: – Hát most mit találtam, gyertek csak! Azok megint vissza szaladtak, hogy Isten tudja mit talált, mit nem Jankó! hát látják a rossz szeget, no ezért megint jól helybe hagyták. Jankó eltette a szeget is. Harmadszor még talált egy rakás ganét, akkor is kiabált, de rá se’ hederítettek. Jankó eltette azt is a sipkájába. Ment aztán a bátyjai után, de azok már úgy elhagyták, hogy mire a palotához ért, azok már visszafelé jöttek nagy szomorúan: – Ne is menj te oda be, úgy se lesz az a tied – mondták Jankónak. – Már mért ne lehetne az az enyim? – Csak. Nincs hozzávaló eszed. – Hm. Csaknak zsák kell, papnak ágy kell. Azért is megmutatom, hogy az enyim lesz. – Nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan. De Jankó csak bement. Mindjárt beszédbe eredt a kisasszonynyal. – De piros a kisasszony. – Tűz ég ám bennem. – Itt egy tojás, süssük meg nála. – Lyukas ám a serpenyő. – Itt egy szeg, foltozzuk be vele. – Igen biz a sz..t! – Az is van itt egy sipkával! No erre a kisasszony egy szót se tudott szólani, hozzá kellett neki menni a bolondhoz. Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem haltak.