Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, meg egy
szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekök se, pedig az asszony
mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az istent, hogy áldja meg őtet
egy fiu-gyermekkel.
Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott
girhes ökrön, az asszony meg az alatt otthon ételt főzött neki.
A mint ott főzögetett, a mint ott főzögetett, megint eszébe jutott, hogy
milyen jó volna, ha most egy fia volna, a ki ki vigye az apjuknak az
ételt:,,Oh én uram istenem – mormolja magában – csak egy akkora kis
gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte.’’ Alig
mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kis fiu előtte a padkán,
elkiáltotta magát:
– No édes anyám itt vagyok, hanem már most nekem főzzön gombóczot, mert
olyan éhes vagyok, mint a farkas, azután majd kiviszem édes apámnak az
ételt, ha jóllaktam; de úgy főzzön kend, mintha 24 kaszásnak főzne.
Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombóczot, kitálalta elibe;
Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőlle az anyja:
– No fiam jól laktál?
– Dehogy laktam, édes anyám, még fél fogamra is kevés volt, azért főzzön
még kend.
Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette
Jankó. Kérdezi megint az anyja:
– No fiam jól laktál-e már!
– Dehogy laktam édes anyám, tán még éhesebb vagyok, jó lenne, ha főzne
még kend.
Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiu.
Kérdezi megint az anyja:
– No fiam jól laktál-e már valahára?
– _Ettem_, édes anyám, _ettem_; hanem már most hol van az az étel, hadd
vigyem édes apámnak!
Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt bele kötözte egy
kasornyába, nagy sok ellenkezés után – mert eleinte nem bizott benne,
hogy elbirja – od’adta Jankónak, hogy nohát vigye. Fejére kapta Jankó,
szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment-mendegélt, elő talált egy hat
ökrös szekeret egy béressel, ő is el volt már fáradva, kapta magát,
feltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebútt az ökör fülébe.
Amint igy mentek, elkezdett a béres fütyölni; csak hallgatja, csak
hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör
füléből:
– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes, voltam a kovácsnál,
hogy reszeljen el belőle.
Hallja ezt a béres, nézeget szélyel, hogy ki beszél hozzá, de nem lát
senkit; megint el kezd fütyölni, megint kiszól Jankó.
– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál,
hogy reszeljen el belőle.
Megint fülel a béres,,,de már itt csakugyan beszél valaki,’’ néz
mindenfelé, nem lát senkit. ,,No – gondolta magában – tán csak a szél
volt;’’ megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott Jankó:
– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál,
hogy reszeljen el belőle.
Erre aztán megijedt a béres, nem mert többet fütyölni, hanem meglapult,
mint a légy Szentmihálynap után. Egyszer – jó idő mulva – szól az
ökörnek:
– Csálé Bimbó!
Jankó kikiált az ökör füléből:
– Csak azért is hajsz Bimbó!
Megint szól a béres:
– Hajsz Csákó!
Megint kikiált Jankó:
– Csak azért is csálé Csákó!
,,De már itt sehogy se megy istenesen a dolog;’’ gondolja a béres, de
azért még egyszer megpróbált szólni az ökörnek:
– Csálé Bimbó, hajsz Csákó!
Megint kikurjant Jankó:
– Csak azért is csálé Csákó, hajsz Bimbó!
De már erre a béresnek is az inába szállt a bátorsága,,,itt akarhogy
mint, de ördögnek kell lenni,’’ utczú, mintha ostorral csapnák, megoldta
a kereket, elszaladt, hogy az agár se’ érte volna utól. Jankó pedig az
ökörhajtó ostort a kezébe vette, elkezdett vele kongatni, hajtotta az
ökröket az apja tanyája felé.
Az apja amint ott szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, egyszer
látja, hogy megy arra egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte, az
ostor is csak magától kongat; megijed erre, szaladni akar, de Jankó el
kezd utána kiabálni:
– Ne szaladjon kend édes apám uram, csak én vagyok, a kend fia, ételt
hoztam.
Erre aztán megállt az apja, elvette az ételt, hozzá fogott az evéshez.
Mig ő evett, Jankó befogta a hat ökröt az ütött-kopott girhes ökrök
helyére az ekébe, elkezdett rajtok szántani. Nem kellett neki segitség,
még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogtatott, de azért
úgy meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.
Ezalatt arra ment egy nagy úr, négy lovas hintón; Jankó épen akkor volt
a fordulónál, mikor ott mentek el, nézi az úr a hintóból, hogy az ökör
magától megy, az eke magától szánt, az ostor magától kongat.,,Miféle
csuda ez’’ – gondolja magában –,,eredj Pista inas, kérdezd meg, hogy ki
hajtja azt az ökröt; ki tartja azt az ekét; ki kongat avval az ostorral?
aztán hídd ide azt az embert, aki amott eszeget.’’
Előhítta Pista inas az embert.
– No szegény ember – kérdezi az úr – ki csinálja mind ezt a csudát?
– Hát biz azt nagyságos uram, csak a fiam Babszem Jankó, a ki az ökör
fülében ül, onnan kongat.
– Adja el kend nekem ezt a gyereket, megveszem jó pénzen.
A szegény ember nem akarta, de akkorra Jankó is odament, biztatta az
apját, hogy csak adja el, majd visszaszökik ő nem sokára; igy hát
megalkudtak egy véka aranyban-ezüstben; a szegény ember, – a ki most már
gazdag ember lett – befogta a hat czimeres ökröt a szekérbe, rátette a
sok kincset, haza ment, olyan úr lett, mint egy kis király. Az úr pedig
papirosba göngyölgette Jankót, beletette a dolmányja zsebébe, haza
vitte, otthon meg se nézte, hanem papirosostól beletette egy kis arany
ládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb rézbe, azután
mindegyik ládát bezárta háromas zárral. Másnapra aztán összehívta a
tenger sok vendéget, nagy dinom-dánomot csapott. Mikor vége volt az
ebédnek, behozta a hármas ládát, mondta, hogy mutat ő most valami
furcsát, a milyet – tudja – még soha sem láttak. Bámultak a vendégek a
ládára, mint borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből? A
házigazda lassan nyitogatta ki egymás után a zárakat, kivette a kis
papirost, elkezdte kifelé göngyölgetni, csak göngyölgeti, csak
göngyölgeti, egyszer szét esik a papiros, az úrnak kezében marad a –
nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös is
volt, szégyelte is magát, de hiába, arról már nem lehetett tenni.
Babszem Jankó pedig – a ki még az út alatt kiszökött a papirosból –
ment-mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált tizenkét
szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy kátyúban megfeneklett,
sehogy se’ tudták kihúzni, pedig 24 ökröt is fogtak bele. Jankó is oda
megy, mondja, hogy ha neki annyi vasat adnak, a mennyit elbir, kisegíti
a szekeret; az emberek megigérték neki, gondolták magukban, hogy e’
bizony egy jó nagy szeget se bir el. A mint az alku megvolt, megkapta
Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a sárból, mintha ott se lett
volna; azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindről leszedte a
vasat, mind a vállára vette, avval – mintha teher se volna rajta –
ballagott. Az emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólani a
nagy bámulás miatt, csak tátották szemüket-szájukat, mire aztán eszökre
jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt, üthették bottal a nyomát.
Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz, arra
rá parancsolt, hogy neki abból a száz mázsa vasból csináljon egy
buzogányt, de jó erősen megcsinálja, mert neki olyan imilyen-amolyan
munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta, mikor készen volt
vele, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé, avval bement,
hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a
legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány, bement
három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát kétfelé volt esve. Megint
ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a
kovács, mikor készen volt, megint felhajította Jankó. Mig a buzogány oda
fent járt, azalatt Jankó megevett egy véka lisztből készült gombóczot,
megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó falatot lenyelte, az utolsó
pohár bort megitta, akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott hat
ölnyire a földbe, kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve.
Megint rá parancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg, de ha most is ketté
reped, akkor jaj neki! Összeforrasztotta a kovács, mikor kész volt,
megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak birta, avval bement aludni.
Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment; épen akkor esett vissza a
buzogány, lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó,
nézegette, hát nem volt semmi baja.
Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország
ellen. Amint ment-mendegélt, elő talált tizenkét zsiványt, azok elébe
álltak, nagy fennyen, hogy majd igy fosztják, úgy fosztják ki, de Jankó
se ijedt meg a maga árnyékától, rá legyintett a haramja vezérre a
buzogányja nyelével, hogy elnyúlt, mint a béka, nem evett többet az
isten kenyeréből. Megijedt erre a többi zsivány, térdre estek Jankó
előtt, hogy csak az életöknek kegyelmezzen meg, megválasztják
vezéröknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta,
megitták rá az áldomást.
Még az nap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó
bebútt a kamara ablakán, kinyitotta az ajtót, avval elkezdett mindent, a
mit csak a kamarában talált: egész oldal szalonnát, disznóhúst, egész
zsák búzákat kifelé hányni, de a mellett ordított torkaszakadtából:
– Nesztek szalonna! nesztek búza! nesztek disznóhús!
Hiába csititották a betyár pajtásai, hogy ne kiabáljon, mindegy volt
neki, még annál jobban kiabált; a nagy lármára aztán felébredt a gazda,
meg a sok béres-kocsis, a betyárok megijedtek, elszaladtak, ott hagyták
Jankót. Ez aztán szegény mit csináljon; hova bújjon, hogy meg ne lássák?
Ott volt egy nagy korpás zsák, abba ugrott bele, meghúzta magát a korpa
közt. Az emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, a ki
a kamarában volt, hogy aztán nem találták – mert egyiknek se jutott
eszébe, hogy a korpa közt keresse – hát csak megint lenyugodtak. Hanem
az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a
tehénnek is, tele merített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.
Itt, mi történt, mi nem? tudom úgy is kitalálnák, de csak mégis
elmondom; Jankó is közibe keveredett annak a korpának, a mit ki vitt a
béres, megette a tehén.
Másnap a szolgáló mikor fejni akart, rá legyintett a tehénre:
– Farta te!
Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:
– Csak azért se farta te!
Megint szól a szolgáló:
– Farta te!
Megint kikiált Jankó:
– Csak azért se farta te!
Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé: szénatartóba, jászolba, sehol
se’ lát senkit, még egyszer szól a tehénnek:
– Farta boczikám!
– Csak azért se farta boczikám!
De már annyi kurázsija csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is
ott maradjon; szaladt a gazdához:
– Gazd’uram! gazd’uram! jőjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány mind
az istállóban van.
Kimegy a gazda, nézeget szélyel, nem lát semmit, szól a tehénnek ez is:
– Farta te!
Kikurjant Jankó is:
– Csak azért se farta te!
,,No már itt – gondolja a gazda – csakugyan nem jól megy a dolog, itt
boszorkánynak kell lenni.’’ Felkap egy seprűt a bal kezébe, egy másikat
tele hint sóval, keresztbe fekteti a küszöbön, egy koszorú hagymát az
ajtó sarkára akaszt, avval elkezdi a seprűvel verni a tehenét.
– No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!
De biz ez a sok munka mind kárba veszett, mert akármint verték a
tehenet, Jankó csak nem tágított, mindig kiabált. Utoljára mit volt mit
tenni? le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belét meg
od’adták egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyó partra, mossa ki.
Kivitte a szolgáló, elkezdte darabolgatni a beleket egy éles késsel.
Amint ott darabolgatja, észreveszi ám Jankó is, hogy késsel forgolódnak
körülötte, utczu neki se kell egyéb, megijed, elkiáltja magát a sok
paczal közül:
– Meg ne szúrj te!
A szegény szolgáló im hogy hanyatt nem esett ijedtében, elhajította a
belet, szaladt haza, amint csak az isten tudni adta neki, elmondta, hogy
ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mindjárt
felakasztják, vagy kerékbe törik is, mert a körül minden olyan ördöngös,
úgy tele van az ördöggel, boszorkánynyal, hogy még olyat senki se
hallott. Deisz’ ő többet hozzá nem nyúl egy újjal se; nem ő!
A belet pedig a mi ott maradt a vizparton, egy kódorgó éhes farkas
megette Jankóval együtt. Elvolt aztán Jankó egy darabig szép csendesen a
farkas gyomrában, hanem két-három nap mulva unni kezdte a dolgot:,,Nem
jól megy ez igy sehogy, ki kellene innen valahogy jutni.’’ De hiába volt
minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, mint Bertók a
csíkban, amúgy könnyű szerrel biz onnan nem jöhetett ki. Volt ugyan két
kijárás, de az első – a farkas szája – veszedelmes volt, a hátulsón meg
Jankónak nem igen volt kedve mászkálni. Mit csináljon? mit csináljon?
holta napjáig csak nem maradhat mindig a farkasban! Utoljára aztán azt
gondolta ki, hogy elkezdett kiabálni, mint a kit nyúznak:
– Elébe a farkasnak! elébe a farkasnak!
A farkas se vette tréfára a dolgát, megijedt a nagy kiabálástól,
elkezdett szaladni, a farkát a lába közzé csapta, nyargalt, amint csak
birt; de mentől jobban vágtatott, annál jobban kiabált Jankó, a farkas
nem mert megállani, azt gondolta, mindenütt nyomában van vagy ötven
vadász, olyan nagy ordítozást vitt végbe Jankó. Szaladt-szaladt, mig a
lába birta, hanem egyszer aztán csak felfordult, végig nyúlt a földön,
búcsút vett az árnyék világtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a
sátorfáját, kimászott a döglött farkas száján, szélyel nézett, hogy
melyik sarkán lehet a világnak? hát mit látott? nem mást, mint egy szép
palotát. Nem igen gondolkozott sokáig, felment bele, hogy akarki lakik
ott, megtudakolja tőlle, melyik szeglete ez a világnak? akkor aztán ha
ezt megtudja’ vagy csá’ vagy hajsz elindul valamerre.
Felment hát a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy czifra
szobába, hát ott látta az apját meg az anyját egymás mellett ülni a nagy
uraságban. Megörült ő is, de meg azok is, elmondták neki, hogy az egy
véka aranyból-ezüstből gazdagodtak igy meg.
– De most már kedves gyermekünk ne is menj sehova, maradj itthon, éljünk
együtt holtunk napjáig.
Jankó is beleegyezett, otthon maradt, tán még most is élnek a nagy
uraságban, ha meg nem haltak.
