Hol volt, hol nem volt, én se’ tudom hol volt, te se tudod hol volt,
volt a világnak két legszélső szegletében két regement, ebből
mindegyikből eresztettek el fel-lábra egy-egy katonát. Ennek a két
katonának nem volt se’ országa se’ hazája hanem elindult mindegyik a
merre az orra állott. Egy nagy városba – ahol épen vásár volt –
egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban kódorogni, de se’
nem adtak, se’ nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a csürhe
járást: miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni, utoljára
mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, tele szedett egy
zsákot gubóval, avval megfordult, ment a vásárba, hogy majd rá szed vele
valakit, eladja dió helyett. A másik meg szedett egy zsákra való fűzfa
peterkét, azt akarta eladni gyapjú gyanánt.
Sokáig árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se’ kellett.
Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást.
Utoljára az, a melyik gyapjút árult, megszóllitotta a másikat:
– Mit árul kend, atyafi?
– Diót. Hát kend?
– Én meg gyapjút árúlnék, de senkinek se’ kell látatlanból, pedig én úgy
akarom eladni.
– Én is úgy akarnám a diómat; tudja kend mit? cseréljünk.
Elcserélték a zsákot látatlanból, avval ott hagyták egymást, szaladtak
ki a vásárból. A mint kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen
diót, meg gyapjút kapott, akkor látták meg, hogy rászedték egymást.
Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár közepén találkoztak.
– No koma – mondja a gyapjus – látom hogy kend is olyan nagy zsivány,
mint én, én is olyan nagy zsivány vagyok, mint kend, hanem tegyük össze
a keresetünket, együtt csaljuk a világot.
– Nem bánom – felelt a másik – hát hogy hivják kendet?
– Dongónak. Hát kendet?
– Mohácsinak.
Itt a két gézengúz elkezdte törni a fejét, hogy miképen lehetne
legkönnyebb szerével, legkevesebb dologgal elélni. Utoljára arra
határozták, hogy elmennek szolgálatot keresni. Találtak egy vén
boszorkányra, de annak csak egy ember kellett volna, ők pedig egymás
nélkül nem szegődtek el; hanem kötötték magukat nagyon az öreg
asszonyra. Az öreg asszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember kell,
hogy ő nálla csak egy tehénnel kell gondolni, hogy mit tudna csinálni
két ember egy jámbor tehén körül, hogy igy, hogy úgy; de a két obsitos
nagyon bele kapczáskodott, utoljára megfogadta őket. Örült a két
obsitos, mint bolond a garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül?
Ugy egyeztek meg, hogy egyik kihajtja a tehenet a legelőre, a másik
kitisztitja az istállót.
Első nap Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszúszárú
pipát, meg egy szalma-széket, hogy majd ha kiér a mezőre, a székre ráül,
a hosszúszárú pipára rágyújt, s pöfékel, mint egy török basa; a tehén
meg szép csendesen legelget körülötte. Mohácsi se’ akarta magát megölni
a munkával: ő meg úgy gondolta ki, hogy reggel kitisztitja az istállót,
azután egész nap alszik, csak enni kél föl.
El is indult reggel Dongó, kenyeret szalonnát tett a tarisznyába, a
széket a hátára kötötte, a hosszúszárú pipát a kezébe fogta; de alig
hogy a városból kiértek, a tehén neki indult a szaladásnak, Dongó
utánna, mikor már nagyon kifáradt Dongó, a tehén megállott, legelt egy
kicsit, azután megint megindult szaladni. Ez igy tartott egész nap.
Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este haza ért. De Mohácsinak
se’ ment jobban a dolga. Reggel hozzá fogott a gané kihányásához, de a
mint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette; úgyannyira, hogy
csak késő estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcz’ajtóba, várta
Dongót. Kis idő mulva haza is hajtotta Dongó a tehenet,
– No pajtás – kérdi Mohácsi – hogy ment dolgod?
– Nagyon jól, pajtás, mert alig hogy kiértem a városból, olyan szép füre
találtam, hogy térdig ért a bodorka[1] ott a kis székre ráültem, a
pipára rágyújtottam, úgy töltöttem az időt. Hát te mit csináltál egész
áldott nap?
[1] Vad lóher faj.
– Hát reggel kihánytam azt a két-három lapát ganét, azután lefeküdtem,
aludtam délig, délben fel keltem enni, azután megint ledőltem; csak az
elébb ébredtem fel. De holnap te maradj itthon, majd én kimegyek a
tehénnel; tudom jó izűket alszol.
Dongó csak úgy szűr alól röhögött.,,No majd nem alszol te’’ – gondolta
magában, de nem szólt semmit.
Második nap csakugyan Mohácsi ment ki, még pedig elkérte a széket, meg a
hosszúszárú pipát Dongótól, de csak úgy járt, mint az előtt való nap
Dongó, majd elkopott a lába, annyit szaladt. Dongó is otthon hozzáfogott
a gané kihányásához, de bizon már lefelé csúszott a nap, mikorra készen
lett vele, Mohácsi is haza ért a tehénnel, de még akkor is mérges volt.
Neki esett Dongónak:
– Hát mért nem mondtad te nekem, hogy olyan szilaj az a tehén?
– Hm! Hát te mért nem mondtad, hogy olyan szilaj az a gané?
Itt elkezdtek tanakodni, hogy mi lehet a dolog bibéje, utoljára is oda
lyukadtak, hogy az ő gazd’asszonyuk boszorkány, hát más nap ott hagyják.
Ezt a beszélgetést kihallgatta az öreg boszorkány. Tudta, hogy a két
cseléd majd a bérét kéri, de rá akarta őket szedni; megtanította a
szolgálóját, hogy,,majd ha mondom, hogy hozz pénzt a veremből, te ne
szólj semmit, csak azt kérdezd, hogy melyikből hozz: a sárgából,
fehérből vagy veresből? akkor fordulj ki egy kis időre, azután hozd be
ezt ni.’’ Avval oda’adott neki egy csomó rézpénzt.
Reggel csakugyan beállitott a két obsitos a fizetést kérni. A boszorkány
beszólitotta a szolgálót.
– Marcsa te! Eredj hozz egy félkötő pénzt a veremből.
– Melyikből hozzak: a sárgából, fehérből, vagy a veresből?
– Most csak a veresből.
A két obsitos összenézett; azután elkezdtek leselkedni az ablakon, hogy
merre megy a szolgáló. Hát látják, hogy a kertbe, annak is a külső
szegletében van az a verem. Kacsingattak egymásra, hogy nem nehéz lesz
abból lopni, de nem szóltak.
Nagy sokára beérkezett a szolgáló, a vén boszorkány kifizette a két
obsitost, avval útnak eresztette Isten hirével. Ezek alig várták, hogy
besötétedjék. Szereztek egy kötelet, a zsákuk még akkor is megvolt,
elindultak lopni. A kert kerítésen hátul bemásztak, a veremre is csak
hamar ráakadtak. Ott aztán el kezdtek tanakodni, hogy melyik menjen le.
– Eredj le te – mondja Dongó – soványabb is vagy, könnyebb is vagy, a
kötelet a derekadra kössük, úgy leeresztelek, oda lent a zsákot tele
rakod, s először azt húzom fel, azután téged.
Mohácsi is ráállott, lement a verembe; oda lent elkezd tapogatódzani,
hát nem talál egyebet, dirib-darab csontot, döglött egeret, békát, még
talán macska gumiba is markolhatott.
Dongó csak kérdezgette odafent:
– Megtaláltad-e? Van-e sok? Húzzam-e már?
Mohácsi nem merte megmondani, hogy mire akadt, mert félt, hogy a
czimbora ott hagyja, csak biztatta, hogy mindjárt tele lesz. Mig igy
biztatgatja addig bele bútt a zsákba, mikor jól elfészkelte magát benne,
nagyot kiáltott:
– Húzzad pajtás, tele van már!
Dongó felhúzta a zsákot, hátára kapta, avval, mintha puskából lőtték
volna, úgy ellábolt onnan, Mohácsinak a verembe (mert ő azt gondolta,
hogy az ott maradt) azt se mondta: papucs. Czipelte a zsákot
árkon-bokron keresztűl, majd megszakadt bele; mikor kiért a városból,
megszólalt Mohácsi a zsákból:
– Ne emelj már tovább pajtás, megeléglettem már.
Dongóban is felfortyant erre a méreg, hogy őtet igy rászedték.
– Ejnye imilyen-amolyan teremtette, hát téged czipeltelek én?!
– Hát pajtás – felel Mohácsi – tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy
mire akadtam, ott hagysz, mint szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak
gondoltam igy.
Erre Dongó is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább;
kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált.
– Egyebet nem pajtás, mint dirib-darab csontot, egeret, békát.
Mindjárt látták, hogy most is megcsalták egymást, de még hogy a
vénasszony is megcsalta őket, hát még jobban szidták. Azután elkezdtek
tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni, de hát arra
határozták, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak, ha
nem csordúl, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon
az úton, a melyik legjártabb volt, s mentek, azt se’ tudták hova. A mint
igy mendegéltek, előtaláltak egy korcsmát; ez a korcsma egészen körül
volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott,
de a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül,
megkérdezte a korcsmárostól:
– Ugyan nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? mi bűnt
követhettek azok el? Sok országot világot bejártam, de ilyet még nem
láttam sehol.
– Hát biz az, katona uram, csak azért van, hogy volt ennek a mi
királyunknak egy olyan gyürüje, a minek a kövét, ha befelé forditotta,
meglátta az egész világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész
világ. Ez a gyürü a minapában elveszett, senki se tudja, hogy hol van; a
király kihirdettette az egész világon, hogy a ki a gyürüjét meg tudja
mondani, hogy hol van, olyan úrrá teszi, mint egy kis király, de a ki
bizonyost nem tud mondani, hozzá se’ fogjon, mert ha nem igazat mond,
felkötteti. Ezek itt mind jövendő mondók voltak, de egyik se’ tudott
igazat mondani, hát biz ő kegyelmeket felhúzták.
Dongónak se kellett egyéb, a mint ezt meghallotta.
– Én is jövendőmondó vagyok – mondja a korcsmárosnak – jelentsen meg a
felséges királynál.
A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy:,,Majd téged is
felakasztanak’’ – nem használt semmit, annál jobban erősitette, hogy ő
is jövendőmondó.
A korcsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hirt adni: ki s
mi van nálla. A királynak ez a mint értésére esett, mindjárt négy lovas
hintót küldött a korcsmához, Dongó abba beleült, a korcsmárosnak pedig
megparancsolta, hogy mig ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, a mit
csak parancsol. Jól is hozzá fogott Mohácsi, egész nap mindég
evett-ivott, vagy kellett vagy se; de még is fúrta az oldalát, hogy
vajjon mi lesz hát a Dongó sorja, azért is, hogy nagyon összeszoktak
már, de még inkább azért, hogy nem volt egy árva sustákja se’, az
adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja,
hogy hozzák Dongót, elszökik. Mig Mohácsi igy töprenkedett, addig
Dongónak is jól ment a dolga.
A mint bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott
iránta. Adtak neki egy különszobát, oda Dongó bezárkózott. A mint igy
magában volt, elő vett egy kalandáriomot a mit még a korcsmából lopott
el, azt kinyitotta, de olvasni nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni
hol a fehér papirosra, hol a fekete betűre, hol meg a veres czifraságra,
s mondogatta nagy fel szóval:
,,E’ fehér, e’ fekete, e’ veres; e’ fehér, e’ fekete, e’ veres.’’
Váltig hallgatódzott kivülről mindenki, valjon mit beszélhet a
jövendőmondó, de nem tudták jól kivenni. Legjobban fülelt három inasa a
királynak, a kik a gyürüt ellopták, de azok se’ tudtak semmire menni.
Ezt a három inast, az egyiket Fehérnek, a másikat Feketének, a
harmadikat Veresnek hivták.
Itt Dongó bement a királyhoz, kért tőlle három napi szabadság és
várakozás időt, hogy annyi idő alatt tudja csak megmondani, hol van a
drágalátos aranygyürü. A király szives-örömest adott volna hatot is,
csak hogy megkerüljön a kedves jószág. Erre Dongó megint visszament a
maga külön szobájába, ott mondogatta a maga mondókáját.
Eltelt az első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy
hivja ebédelni, a mint benyitotta az ajtót, épen akkor mondta Dongó,
hogy:,,E’ fehér.’’ Nagyon megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy
az ő nevét mondta, de azért csak összeszedte magát, elmondta, hogy mért
jött. Dongó nagyot fohászkodott, s azt mondta rá:
,,No hála Istennek, elértem már egyet;’’ ő az ebédet értette, de az inas
ezt is magára vette, már bizonyosnak gondolta, hogy a jövendőmondó
mindent tud. Szaladt nagy ijedten a czimboráihoz: tanakodtak, mi tevők
legyenek.
– Legjobb volna kiegyezni vele, – mondja az egyik – mert ha megmondja a
királynak, hogy mink voltunk, mind a hármunkat felhuzat.
– Várjunk még egy napot, – mondja a másik – hát ha nem is miránk
értette.
Másnap a király a Fekete nevűt küldte be, hogy hivja a jövendő-mondót
ebédelni. A mint bement a szobába, épen akkor mondta Dongó, hogy:,,E’
fekete.’’ A szegény inas majd sóbálványnyá. változott, annyira megijedt,
mikor a nevét hallotta, de csak mégis elrebegte valahogy, hogy mért
küldte a király. Nagyot fohászkodott erre Dongó:
,,No hála istennek, elértem már a másodikat is.’’
Az inas a mint ezt hallotta, alig tudott kitántorogni a szobából.
Mindjárt elhatározták, hogy od’adják a gyürüt a jövendő-mondónak, s
lekenyerezik, hogy ne adjon ki rajtok. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd
után. Dongó akkor is olvasta a kalandáriomból, nagy bölcs pofával: ,,E’
fehér, e’ fekete, e’ veres.’’
– Már jövendő-mondó uram – kezdte el az egyik inas – látjuk, hogy abból
a könyvből megtudta, hogy mink loptuk el a gyürüt, most hát azért
jöttünk, hogy a gyürüt által adjuk jövendő-mondó uramnak, azon felül meg
is fizetünk jól, csak el ne vádoljon a felséges királynál.
Dongó nagyon megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott
volna, kiegyezett az inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól
megfizetnek. Azok megadták a mit kért.
Harmadik nap ebéd közben kérdezte a király Dongótól:
– No jövendő-mondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a
gyürümről?
– Tudok bizony felséges király; de még most nem mondhatom meg, mert nem
telt el a kitűzött idő, még egy éjszaka hátra van; ha most idő előtt
elmondanám, elveszteném minden tudományomat, de holnap reggel, mikor
felkel felséged, mindent megmondok.
Ebéd után Dongó bement a maga külön szobájába, ott addig törte az eszét,
mig kitalálta, mit csináljon a gyürüvel. Volt a királynak egy igen
kedves pávája, még fiók-korában kapta, maga nevelte föl, minden nap maga
etette a tenyeréből; nem adta volna egy borjas tehénért. Látta Dongó,
hogy ez mindég a király körül járkál, feltette magában, hogy akarhogy
mint, ezzel eteti meg a gyürüt. Reggel felkelt korán, mikor még mindenki
aludt a háznál. A páva már akkor ott járkált az udvaron; Dongó szép
szerével magához édesgette, elkezdett neki kenyér darabokat hányni,
egyszer aztán egybe bele is csinálta a gyürüt, azt vetette oda neki; a
páva azt is megette.
Alig hogy evvel készen volt, hogy a pávát elkergette magától: kijött a
király is a ház elébe. Dongó oda ment hozzá:
– No felséges király, eltelt az idő, megmondhatom, hogy hol van a gyürü.
A pávát ölesse meg felséged, annak a begyében van; egyszer, mikor
mosdott felséges király, letette a gyürüt maga mellé, a páva oda ment,
bekapta, még most is a begyében van.
– Jól van, – mondja a király – de ha nem lesz ott a gyürü, halálnak
halálával hal meg jövendő-mondó uram, a mért azt a kedves állatomat
megöleti, azért jól meggondolja a dolgot, azt mondom.
De Dongó nagyon erősitette, hogy ő tudja, hogy ott van a gyürü,
kiolvasta ő azt a könyvéből, azért hát csak meg kell öletni a pávát.
Megölték; ott nézte a király is, királyné is, mikor felbontották. Hát a
mint hasitja ki a szolgáló a begyét, csak gördül ám ki belőle a
gyönyörűséges gyürü.
Nagyon megörült ennek a király is, meg a felesége is; össze-vissza
ölelték-csókolták Dongót. Azután összecsőditettek sógort, komát,
mindenféle atyafit, nagy dinom-dánomot csaptak.
Ebéd után kisétált a királyné Dongóval karonfogvást a kertbe, a mint ott
sétálnak, egyszer fog a királyné egy nagy dongó-legyet.
– No jövendő-mondó uram, találja ki, mi van a markomban, száz arany a
díja.
Dongó megvakarta a fejét, elkezdett mormogni magában:
– No Dongó, most szorultál meg!
– A biz a – mondja a királyné – megnyert jövendő-mondó uram, egy nagy
dongó volt.
A mint mennek odább, megint megszólal a királyné:
– Ennek a kertnek a hátulján van egy vadállat, találja ki jövendő-mondó
uram micsoda: száz arany a díja!
Dongó látta, hogy elébb-utóbb csakugyan megtudják, hogy nem
jövendő-mondó, felsóhajtott hát szomorú pofával:
– Már látom, hiába csűri-csavarja a farkát a róka, utoljára is a verembe
esik!
– A biz a’, már megint megnyert jövendő-mondó uram, egy róka van oda
hátra egy veremben.
Nagyon megörült Dongó, hogy megint igy kiránthatta magát a sárból; nem
is felelt aztán semmire, akarmit akartak vele kitaláltatni. ,,Azt tartja
a törvényünk, hogy háromnál többre nem szabad jövendölni egyszerre.’’
Nem is igen kérdezgették aztán.
Másnap előállott a hat lovas hintó, Dongó felrakatta a sok pénzt, maga
is beleült, elbucsúzott a királytól, avval hajtatott a csárdához.
Mohácsi akkor is ott leste az ajtó előtt, hogy mikor viszik már a
czimboráját akasztani. Hát egyszer látja, hogy megy arra egy hintó hat
gyönyörű lóval; nézi jobban, látja, hogy Dongó űl benne; azt gondolta,
hogy álmodik, csak akkor bámult aztán el, mikor Dongó leszállott, s
hordatta be a teméntelen sok kincset. Elkezdte tudakozni, hogy miben áll
a dolog.
– Akárhogy van, akármint van pajtás, csakhogy sok pénzünk van,
ehetünk-ihatunk, a mennyi csak kell. Latod, igy van az: a ki mer, a
nyer.
Hozzá is fogtak a vigalomhoz, a ki csak vidékére ment annak a csárdának,
mindenkit megvendégeltek, lakodalom volt éjjel-nappal, hegyen-völgyön,
volt pénz, mint polyva. De hiába! akar milyen hosszú a kolbász, még is
van annak vége, a két obsitos pénze is elfogyott, úgyannyira, hogy már
tartoztak is a korcsmárosnak. Itt összeültek tanakodni, hogy mitévők
legyenek? arra határozták, hogy legjobb lesz elszökni, ott hagyni a
korcsmárost a faképnél. Még akkor éjszaka összeszedték a mijek volt, egy
nagy lámpást is loptak a korcsmárostól, búcsút vettek a kapufélfától,
avval útnak indultak az erdőbe.
A mint ott kódorognak, egyszer mintha valami zsinatot hallanának;
fülelnek jobban, csakugyan hallanak valami veszekedés formát, mennek
arra, hát egy temető közepén egy régi leomlott templom fala mellett
találják magukat. Benéznek az ablakon, látják, hogy tizenkét zsivány
osztozkodik temérdek sok aranyon, ezüstön, azok marakodnak.
Soká gondolkozott a két obsitos, mindegyik azon törte a fejét, hogy
milyen jó volna azt azoktól elvenni. Egyszer megszólal Mohácsi:
– Próbáljunk itt egy szerencsét pajtás, hátha el tudnánk riasztani
ezeket a zsiványokat, tegyünk úgy, mintha kisértetek volnánk; ha
megijednének, jó volna azon a pénzen megosztozni.
Dongó helyben hagyta; csak azon tanakodtak még egy kicsit, hogy mi módon
fogjanak hozzá? Utoljára azt is kisütötték.
Dongónak volt egy nagy fehér katona köpönyegje, azt magára teritette
úgy, hogy a feje se’ látszott, a lámpát a kezébe fogta, bement lassú
lépéssel a templomba a betyárok közzé, oda bent elkezdte vastag hangon,
mintha fazékba beszéltek volna:,,Keljenek föl, a kik itt ezelőtt ezer
esztendővel eltemetkeztenek, imhol jön az itélet, minden embernek
számolni kell magával.’’ Mohácsi az alatt kivülről mindenféle köveket,
csontokat hajigált a betyárok közzé, s kiabálta, hol vékonyan hol
vastagon, mintha ezeren is lettek volna odakint:,,Jövünk uram
mindnyájan! jövünk uram mindnyájan!’’ A betyárok erre a nagy menkő
lármára mind szét szaladtak, mint a csirke, még a ruhájokat is mind ott
hagyták, csak ott ne találja őket az itélet napja.
A két obsitos elkezdett osztozkodni a pénzen, de éltek a gyanuperrel,
hogy hátha visszamennek a zsiványok? azért elkezdtek kiabálni; ,,Én se’
engedem ezt az egy pénzt;, én se’ engedem ezt az egy pénzt.’’ De
szerencséjök is volt, mert egy a betyárok közül visszament, hogy
megnézi, csakugyan kisértet volt-e? de a mint meghallotta, hogy mit
kiabálnak, visszaszaladt a czimboráihoz.
– Hej halljátok annyian vannak azok, hogy abból a tenger pénzből egy se’
jut egynek, mind azt kiabálja, hogy:,,Én se’ engedem ezt az egy pénzt;
én se’ engedem ezt az egy pénzt.’’ Erre a betyárok még az erdőből is
kiszaladtak, úgy megijedtek.
A két obsitos szét osztotta a pénzt, mindegyiknek jutott egy-egy
zsákkal; avval ott hagyták a rossz templomot, mentek kifele az erdőből.
A mint mentek, egy helyen két felé vált az út, ott megszólalt Dongó.
– No édes pajtásom, elég régen élünk már együtt, elég régen csaljuk a
világot, most van pénzünk elég, megélhetünk egymás nélkül is, itt két
felé visz az út, eredj te jobbra, majd én megyek balra, ha még valaha
egymásra bukkanunk, élhetünk megint együtt.
Itt elbucsuztak egymástól, az egyik jobbra, a másik balra ment; ha el
nem váltak volna, még több csalást is végbe vittek volna, akkor az én
mesém is tovább tartott volna.
