Egyszer volt egy fösvény
fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik
egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a
keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte,
mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte. Mikor a
tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s
eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon.
Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne
csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az
asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.
Elmentek a vásárba, és
vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára
teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot
leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.
Mikor hazaérkeztek, hát
sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak
eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:
- Fiam, itt van ez a két
pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te
gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd nagyapádnak a
hátára, fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út,
fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.
Úgy is tett a gyerek.
Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik
pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára,
s azt mondta neki:
- Nagyapám, maga menjen
akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye
nincs.
Az öreg sírt egy kicsit,
s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött az ember
és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az
öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:
- Mi van nagyapáddal?
- Hát úgy tettem, ahogy
maguk mondták.
- Hogy?
- Rátettem a pokrócot a
hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön
haza, mert nincs reá szükségünk.
- Hát akkor ez a pokróc,
ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott
a fiú, s azt mondja:
- Tudja, miért nem
tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint
ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen hogy vegyek
pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el.
S akkor összenézett az
ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az
ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az
öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél
fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a
gyereket is úgy tanították s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet
nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem
lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha
meg nem haltak.
