Egyszer egy nyáron a farkas és a medve sétálni ment az
erdőbe. A medve valami nagyon szép éneket hallott, és megkérdezte a farkast:
- Miféle madár az, amelyik olyan szépen énekel?
- Az a madarak királya - mondta a farkas, pedig az ökörszem
volt.
- Na, jól van, de szeretném látni azt a királyi palotát,
ahol az a király lakik.
- Az nem olyan könnyű - mondta a farkas. - Meg kell várjuk,
amíg a királyné hazajön.
Nemsokára jött is a király és a királyné eledellel a
csőrükben, hogy megetessék a fiókáikat. A medve szeretett volna rögtön
odamenni, de a farkas visszatartotta.
- Várd meg, amíg megint elmennek.
Megjegyezték, hogy hol van a fészek, és továbbmentek. De a
medvének nem volt nyugta, mindenképpen szerette volna látni a kastélyt, s
nemsokára megint odacammogott. A király és a királyné éppen akkor repültek ki.
A medve bekukucskált a fészekbe, és vagy hat fiókát látott benne.
- Hát ez a királyi kastély? - kérdezte nagy mérgesen. -
Hiszen ez egy nyomorúságos viskó! És ti királyi gyermekek vagytok? Közönséges
kölykek!
Meghallották ezt az ökörszemfiókák, és rettenetesen kiabálni
kezdtek:
- Mi nem vagyunk közönséges kölykek! Ezért meglakolsz, medve
koma!
A medve megszeppent, és visszament a barlangjába.
Nemsokára hazajött megint a király és a királyné, eleséget
hoztak a fiókáknak, de azok nem nyúltak az étel után. Azt mondták, hogy még
csak egy légycombocskához sem nyúlnak, ha éhen halnak, akkor sem, amíg be nem
bizonyítják a medvének, hogy ők nem közönséges kölykek. És elmondták, hogy mit
mondott a medve nekik.
Azt mondta az édesanyjuk:
- Ne búsuljatok, fiókáim! Majd eligazítjuk mi a dolgot, és
megtanítjuk móresre medve komát!
Elmentek a medve barlangja elé, és bekiabálták:
- Vén dörmögő, miért szidalmaztad a gyermekeinket? Ezért
meglakolsz, véres háborút indítunk ellened!
És megizenték a medvének a háborút.
A medve azonnal hadba szólította az összes négylábú állatot
az ökröt, a szamarat, a nyulat, az őzet és mindent, ami a földön élt.
Az ökörszem pedig hadba szólította az összes repülőt,
nemcsak a madarakat, hanem minden bogarat, legyet, szúnyogot, méhet és
darazsat.
Közöttük legravaszabb volt a szúnyog. Ide-oda surrogott az
erdőben, s végül letelepedett egy fa levelére, ami alatt éppen a vezérkar
tanácskozott.
A medve maga elé hívatta a rókát, és azt mondta:
- Mivel az állatok között te vagy a legravaszabb, légy te a
vezér, és vezess minket.
- Jól van - szólt a róka -, de milyen jelben állapodjunk
meg?
Erre nem mondott senki semmit. Végre a róka azt mondta:
- Az én farkam jó hosszú, lompos. Mikor a farkamat magasra
emelem, azt jelenti, hogy minden jól van, és akkor nyomuljatok előre. De ha
behúzom, akkor baj van, szaladjatok, amerre láttok.
Ahogy a szúnyog ezt meghallotta, visszarepült, és mindent
elmondott az ökörszemnek.
Mikor felvirradt a csata napja, a négylábúak rettenetes
robajjal törtettek elő az erdőben, hogy a föld is rengett bele. Az ökörszem a
seregével szembe repült velük, hogy csak úgy surrogott-csattogott a levegő.
Egymásnak rohant a két sereg. Az ökörszem elsőnek a darazsat küldte, hogy
szálljon a róka farka alá, és jól szurkálja össze.
Úgy is történt. A róka az első szúrást vitézül tűrte, és még
magasabbra emelte a farkát, de a második szúrásnál megijedt, és egy kicsit
lehúzta. A harmadik szúrást már nem bírta, üvölteni kezdett, és a farkát a lába
közé kapta.
Mikor az állatok ezt meglátták, azt hitték, hogy minden
elveszett, és szaladni kezdtek, mindegyik a maga odújába. A madarak megnyerték
a csatát.
Az ökörszem és a felesége hazarepültek, és már messziről
kiabálták a gyermekeiknek, hogy örüljenek, mert megnyerték a csatát. De a
fiókák azt mondták, hogy ők addig nem örülnek, amíg a medve oda nem jön, és
bocsánatot nem kér.
Az ökörszem erre a medve barlangjához repült, és bekiáltott:
- Dirmegő-dörmögő vén mackó, gyere, és kérj bocsánatot a
gyermekeimtől, mert különben összetörlek!
A medve szépen odacammogott, és nagy alázatosan bocsánatot
kért. Most már az ökörszemfiókák is meg voltak elégedve. Vígan ettek-ittak,
reggelig vigadoztak.
Így volt, vége volt, mese volt!
