Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény asszony. Egyszer, amikor éppen az országúton ment, eljött az ideje, és ikreket szült, két szép kislányt. Az úristen megparancsolta az egyik angyalnak, hogy azonnal menjen le, és ölje meg az anyát. Az angyal lement, de a szíve megesett az ártatlan gyermekeken, akik az anyjuk nélkül biztosan elpusztulhatnak, ezért nem teljesítette az isten parancsát. Amikor visszament a mennybe, az Isten megkérdezte: “No, megtetted?”
Az angyal így felelt: “Nem!”
Az Úr ismét leküldte, de az angyal megsajnálta őket, és megint nem tette meg. Az Isten harmadszor is leküldte, és ekkor megölte az anyát, a gyerekek meztelenül ott maradtak az út szélén. Az Isten kiszabta a szófogadatlan angyalnak a büntetését: éljen hét évig emberként, és szenvedje el az egész világ szenvedéseit.
Az angyal lement a földre és elment egy paphoz, akinek kocsisra volt szüksége; de az olyan rossz ember volt, semmilyen szolgálatot sem bírt ki nála senki sem tovább pár hétnél. Az angyal elment hozzá, felszegődött kocsisnak; a pap nagyon boldog volt, ezért ezt mondta: “Nagyon jó, gyermekem, hogy eljöttél, holnap elmegy a régi kocsisom, most nekem egy újra van szükségem. De mennyi bért akarsz?”
Az angyal azt felelte, hogy először is semmiféle bért nem kell neki adni, de amikor a pap maga kezdte rábeszélni, azt mondta, hogy megelégszik annyival, amennyit a korábbi kocsis kapott.
No hát akkor így szolgálatba állt, és a pap teljesen meglepődött, mert amikor el akarta mondani neki a munkáját, akkor, lévén angyal, előre ismerte az ember gondolatait - azt felelte, hogy az már megtörtént. De az új kocsis, amint itt élt, olyan egyszerű volt, se nem szomorú, se nem boldog.
Hét év után, amikor ők ketten, mint már mindig, mentek a templomba, egy csizmadia csizmákkal és cipőkkel megrakva, nagyokkal és kicsikkel, ült az út szélén és árulta azokat a mellette elhaladó embereknek. A kocsis ezt látva, elnevette magát. Majd egy idő múlva megpillantva egy koldust, amint ott ült egy kövön, és koldult: a kocsis megint elnevette magát. A pap ezt látva kíváncsi lett, és nagyon meglepődött, majd amikor hazaértek, megkérdezte a kocsistól: “Mondd meg nekem, hogy megpillantva a csizmadiát és a koldust, miért nevettél? Hét éve szolgálsz nálam, de sohasem láttalak téged nevetni.”
Az így felelt: “Figyelj, én nem ember vagyok, hanem az Isten egyik angyala. A szófogadatlanságomért azzal büntetett az Úr, hogy a földön éljek; és, mint angyal, ismerve minden titkot, megmondom neked, hogy miért nevettem azon a kettőn. A csizmadia ott ül az útszélen és kereskedik az emberekkel. Miért kell ezt tennie? Az ma éjjel meg fog halni, miért maradjon meg neki mindaz? A koldus ott ült a kövön és koldult: ha tudta volna, hogy a kő alá nagy kincset rejtettek, akkor biztosan nem tette volna ezt. Most a rám szabott büntetés már a végére jár, én hamarosan visszatérek a mennybe.”
A pap, megtudván ezt, megkérte, hogy a válás előtt énekeljen el valamilyen angyali dalt. Az angyal azonban azt mondta neki, hogy az emberek mind megijednének meghallva az ő éneklését. A pap mégis állhatatosan kérlelte, hogy akár egy egész kicsi éneket énekeljen el; nagyon szeretett volna hallani valamilyen angyali éneket. Az angyal ezért végül beleegyezett.
Ekkor ők ketten elmentek a templomba. Amint odaértek, látták, hogy egy hintó érkezik, amiből két szép kisasszony szállt ki. És mit gondolnak, kik voltak ők? Azok az ikrek, akik az útszélen születtek. Egy nagyúr, akinek nem volt gyereke, arra ment éppen, megpillantotta a meztelen csecsemőket, és a halott anyjukat, a gyerekeket magához vette, ápolta őket és felnevelte.
Az angyal akkor énekelni kezdett, egész halkan, de a hangjától mégis az egész templom szinte remegett. Így búcsúzott a paptól, és végül ezt mondta neki, hogy ássa ki a kő alól a pénzzel teli ládát, amin a koldus ült, annak egyharmadából hozza rendbe a templomot, másik harmadát ossza szét a szegények között, a harmadik részét pedig tartsa meg magának, mert ő egyáltalán nem olyan gazdag, mint a világ többi papja.
