Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, akinek egy fazékban volt egy olyan kenőcse, amivel bekenve a bal szemét, már messziről meglátta, hogy hol rejtettek el valamilyen kincset. Egyszer a kincslátó a fenyőerdő szélén meglátott egy nagy folyótorkolatot, ahol kincs volt elrejtve. Akkor elment a kisbíróhoz, hogy hívja össze az embereket a lovakkal, hogy a nagy kincset elhozzák, a kisbíró azonban magának tartotta az ember felfedezését.
Amikor összegyűjtötték az első tíz rakományt, azonnal mondta: “Ez az enyém, egy az enyém!” és megparancsolta az embereknek, hogy vigyék be a községházára.
Tovább gyűjtöttek. De amikor a kocsik ismét megteltek, ő megint kiáltotta: “Ez az enyém, ez az enyém!”
Végül összegyűjtötték a maradékot. A kincslátó reménykedett, hogy az már az övé lesz. De nem, a kisbíró megint így kiabált: “Ez az enyém, ez az enyém!”
Fogta a fazekát és üres kézzel indult haza a szegény ember. A kisbíró megkérdezte: “Figyelj csak! Mi van a fazekadban?” “Ez meg ez” magyarázta a kincslátó.
“Akkor kend be az én bal szememet is!”
Igen, igen, hogyan is szállhatott volna szembe a kisbíróval. Bekente. De a kisbírónak ez még nem volt elég: “Kend be a jobb szememet is!”
“Azt nem teszem meg, mert még bajba kerülsz.”
“Úgy? Nem fogadsz nekem szót? Azonnal kend be a jobb szememet is!” - kiáltotta a kisbíró. Rendben. De amikor bekente a szemét, azonnal megvakult. Később, mint egy vak koldust vezette a kisbírót, és amikor megkérdezték: “Mi történt a szemével?” - ő maga válaszolt: “A szemem túl sokat összegyűjtött, végül maga üres maradt.”
