A
tanfelügyelő nagyon szigorú volt a tanítványaihoz. Egy ízben meg akart büntetni
egy tanulót. Komor képet vágva hívatta a vétkest, ő maga pedig várakozóan
elhelyezkedett karosszékében. A bűnös diák megérkezett, térdre esett a
tanfelügyelő előtt.
-
Bocsáss meg, uram! Nem akartam elkésni, de találtam ezer uncia aranyat, és azon
töprengtem, mihez kezdjek vele.
A
tanfelügyelő az aranyak említésére megenyhült.
-
Hol találtad? - kérdezte.
-
A földben elásva!
-
És mihez akarsz kezdeni vele?
-
Eddig szegény ember voltam, uram - felelte a tanítvány. - Megbeszéltem a dolgot
a feleségemmel, és úgy döntöttünk, hogy ötszáz unciáért darab földet veszünk,
kétszázért házat, százért berendezzük, másik százért veszünk cselédeket,
cselédlányokat. Az utolsó száz uncia feléből könyveket vásárolok, a másik felét
pedig szerény ajándékként neked ajándékozom annak fejében, hogy fáradozol a
tanításommal.
-
Valóban így gondolod? Azt hiszem nem tettem eleget azért, hogy kiérdemeljek
ilyen bőkezű ajándékot! - mondta a tanfelügyelő.
Magához
hívatta szakácsát, bőséges ebédet készíttetett vele, hogy méltón megvendégelje
a tanítványát. Kellemesen töltötték az időt, beszélgettek, nevetgéltek, egyik
pohárköszöntőt mondták a másik után egymás egészségére. Már kissé pityókásak
voltak, amikor a tanfelügyelőnek az eszébe jutott:
-
Nagyon sietősen érkeztél. Nem felejtetted el bezárni valami szekrénykébe az
aranyat, mielőtt elindultál?
A
tanítvány fülig vörösödött.
-
Uram, éppen csak a végére értem, hogy eltervezzem, mihez kezdek a pénzzel,
amikor a feleségem meglökött az ágyban, én kinyitottam a szemem, és láttam,
arany sehol. Hát akkor mire nekem a szekrényke?
-
Úgy értsem, hogy amit mondtál, az álom volt csupán?
-
Igen, az volt, uram...
A
tanfelügyelő rettentő dühbe gurult, de mivel eddig vendégszeretően bánt
tanítványával, modortalanságra vallott volna, ha változtat a viselkedésén. Erőt
vett magán, azt mondta:
-
Látom, még akkor is gondolsz rám, ha álmodsz... Remélem, akkor sem feledkezel
meg rólam, ha valóban lelsz némi aranyat.
