Hol volt, hol nem volt,
hetedhét országon is túl volt, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú malac
túr, volt egy zöld szakállú király. Az a zöld szakállú király egyszer fogta
magát, elindult vándorolni. Már nagyon sokáig vándorolt, biztosan megjárta már
száz tű hosszát, csak azon vette észre magát, hogy bizony tizenhét esztendeje
már annak, amióta ő hazulról eljött. A sok járás-kelésbe nagyon kifáradt,
megszomjazott, leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig, hogy
majd iszik egy jót. Alig kortyantott egyet-kettőt, valaki megfogta a szakállát.
Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Bekiált a vízbe:
- Hallod-e, te
nemtudomki, ereszd el a szakállamat, amíg szépen vagy!
De még annál jobban
húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert annyira húzták befelé, hogy majd
megfulladt. Azt mondja egyszer a vízben valaki:
- Ha ideadod nekem, amit
az országodban nem tudsz, eleresztem a szakállad.
- Ugyan mit nem tudnék
én az országomban? A legutolsó tűt is tudom! - mondta a zöld szakállú király.
- De csak ígérd meg,
hogy amit az országodban nem tudsz, az enyém lesz! - mondta a vízben az ördögök
királya, mert az volt.
- Hát jól van, legyen a
tied! Úgysem sütsz te abból kenyeret, amit én az országomban nem tudok! -
mondta a zöld szakállú király.
De már akkor nagyon
rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés, mikor feleresztette
az ördögök királya. Akkor aztán indult hazafelé azon gondolkodva, hogy mi is
lehet az, amit ő otthon, az országában nem tud.
Mikor hazaér, eleibe
szalad egy szép nagy suhanc legény, a nyakába ugrik, összevissza csókolja.
- Jaj, kedves apám, de
sokáig itthagytál bennünket, de jó, hogy végre itthon vagy!
A király csak nézett.
Majd eltaszította magától a gyereket.
- Kinek vagyok én az
apja? Te meg kinek vagy a fia? Én nem ismerlek!
De odabenn a felesége
megmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! Már éppen annyi idős, mint amióta
ő elment hazulról.
Csak akkor kapott észbe
a zöld szakállú király. Emlékezett, hogy az ördögök királyának ígért ő valamit,
amit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia volt az, akiről ő nem
tudott. Majd megette magát. Még arra is gondolt, hogy jó volna oda nem adni a
gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy akkor maga az ördögök királya
jön el érte.
Magához hívatta a fiát.
Elmondott neki mindent, ahogy van. A legény meg nemhogy megijedt volna, még
maga is azt bizonygatta, hogy jó lesz, ő elmegy. Másnap felkészült, és el is
ment.
Megy, megy, mendegél
hetedhét ország ellen, ahhoz a patakhoz ér, ahol az apja szakállát megfogták. A
vízben gyönyörű szép hét arany vadkacsa úszkált, a parton meg egy inget
lobogtatott a szél. Lehajlik, felveszi az inget, már a tarisznyába akarta
gyömöszölni, hát a hét aranykacsa közül az egyik tündöklő szép lánnyá változik,
s azt mondja a királyfinak:
- Szép királyfi, tudom,
ki vagy, meg hogy hová sietsz! Te a zöld szakállú király fia vagy, s mégy az apámhoz,
mert ő téged elnyert az apádtól. Add ide az ingemet, jótett helyébe jót várj!
A királyfi odaadta. A
lány felöltözött, lehúzott az ujjáról egy aranygyűrűt, odaadta a királyfinak.
- No, ezt tedd el!
Tizenkét várkapun tudsz bemenni anélkül, hogy valaki észrevenné. Csak fordítsd
meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik. S ha bejutottál, majd mond neked az apám
olyanokat, hogy ha angyal vagy, akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek.
Este nyolc óra tájban dongó képében ott dongok az ablakodnál, te eressz be,
aztán ne félj semmit!
A legény ujjára húzta a
gyűrűt, a lánytól elbúcsúzott, s ment az ördögök királyának palotája felé.
Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrűt megfordította, mind kinyílt
magától. Utoljára a palota ajtaja nyílt meg, s ekkor előtte állott az ördögök
királya.
- Felséges király,
grácia fejemnek, itt vagyok előtted!
- Hát ha itt vagy, jól
van! - mondta a király. - De nagyon bátran beszélsz, tán nem tudod, kihez
jöttél?
- Tudom én - mondta a
királyfi -, te sem vagy különb, mint az én apám, az is király, te is király
vagy, aztán megvan!
A király nagyon mérges
lett.
- No várj csak, három
feladatot kell teljesítened; ha azoknak ura tudsz lenni, jó, ha nem, vége az
életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd meg! Most majd becsuklak egy szobába,
ha ebből holnap reggelre darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatsz!
Azzal mentek egy
szobába. A királyfira rázárták az ajtót mind a három oldalról, tettek be neki
ételt-italt, hogy ne unja magát. Mikor magára maradt, bizony nagyon szomorú lett
őkigyelme!
- Hej, hogy az anyád
sirasson meg, ördögök királya - mondogatta magában -, olyat adtál fel, hogy míg
a világ, sohasem tudom meg csinálni.
Még tovább is
szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami dongást hallott.
Akkor jutott eszébe a szép leány. Odamegy, hát hallja, hogy a dongó azt mondja:
Eressz be, galambom,
javadat akarom!
javadat akarom!
Nyitotta is az ablakot
mindjárt. A dongó berepült, gyönyörű szép lány lett belőle.
- No, édes szívem, szép
szerelmem, mondd meg, miben lehetek segítségedre?
Elmondja János, hogy
hogy meg van ő ijedve, mert káposztalevélből kell darutollas kalapot csinálni!
- Csak az a baj? -
mondta a lány. - Akkor nincs baj! Hol az a káposztalevél?
- Itt van.
- No nézd csak! - S
abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap feküdt az asztalon, hogy olyan
tán még Ferenc Jóskának sincs a fején!
A legény majd kinézte a
szemét, úgy nézett. Ő még ilyet életében nem látott! Akkor azt mondja a lány:
- Holnap este is
eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma. Ha a dongásomat hallod, csak
eressz be! Most pedig megyek, nyisd ki az ablakot!
Abban a percben kis
irinyó-pirinyó dongó lett belőle, s kirepült. A királyfi meg nyugodtan
lefeküdt, tudta, hogy majd néz egyet az ördögök királya, ha ezt meglátja.
Másnap jókor reggel ment
is a vén Drómó. Alig nyitott be, meglátta az asztalon a szép darutollas
kalapot. Azt mondja a legénynek:
- No, hát ennek
derekasan megfeleltél!
- Meg biz én! - mondta
rá a legény nagy hetykén.
- Ühüm, hát ha olyan
büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy azt csakugyan nem bírod megtenni!
Azzal az ördögök királya
kiment, hozott egy bögre káposztalevet.
- No, ha ebből holnap
reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az életednek!
A legény arra is csak a
vállát rázta.
- Hát majd meglesz az is,
ha a jóisten megsegít!
A király azzal kiment, a
királyfi meg magára maradt. “Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No, ebből már
csakugyan nem lesz semmi. De bolond egy esze van ennek a királynak, hogy
ilyeneket kitalál!” - gondolkozott magában.
Megvárta az estét, a
nyolc órát. Jött a kis dongó.
Eressz be, galambom,
javadat akarom!
javadat akarom!
Beeresztette, s az
megint az a szép leány lett, akit a patakparton látott. Elmondta neki, mit és
mit parancsolt az édesapja. De annak ez annyi volt, mint a semmi. A
káposztaléből olyan ezüstsarkantyút kanyarított, hogy akárki megnézhette volna.
De boldog volt a királyfi! Meg is ölelte, meg is csókolta a lányt, ahogy szíve
vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó lett belőle, s
elrepült.
Másnap az ördögök
királya majd hanyatt esett, mikor a gyönyörű ezüstsarkantyút meglátta. De nem
is nyughatott a legénytől, mindenáron az életére tört, el akarta veszejteni.
Hozott be egy kancsó tiszta szűrött vizet.
- No, ha ebből holnap
reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod a testamentumodat!
A királyfi nem szólt
semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig ment minden, ezután is megy.
Az ám, de mikor a kis dongó szép lánnyá változott, s megtudta a parancsot, csak
a fejét csóválta: már azt ő se tudja megcsinálni!
- Tudod mit? - mondta a
királyfinak. - Elmegyünk mi innen, mert itt egyikünknek sem lesz jó a sora.
Téged majd megütlek a pálcámmal, változol egy aranygyűrűvé, a szép kis pej
lovam aranyalmává, én meg egy madár leszek, s megyünk.
Ahogy mondta, úgy is
lett. A királyfiból aranygyűrű lett, a szép kis pej lóból aranyalma, a lány meg
madár lett, a gyűrűt a szájába vette, az almát meg a lábába fogta, s ment,
ment, mint a gondolat.
Másnap reggel az apja
észrevette, hogy se lány, se királyfi. Mindjárt tudta, hogy egy követ fújnak.
Azt mondja a szolgájának:
- Eredj csak utánuk,
hacsak tudod, hozd vissza őket!
Még olyan szaladást,
amit az a szolga tett! Úgy ment, mint a villám. Egyszer azt mondja a madár a
gyűrűnek:
- Jaj, de sebes szél fúj
a hátam megett! Jönnek utánunk! - Aminthogy igaza is volt.
Látott egy sűrű bokrot,
beszállott éppen a közepébe.
A szolga nemsokára a
nyomukban volt, de hasztalan keresett-kutatott, nem talált semmit. Megy haza,
mondja a királynak:
- Felséges királyom, nem
láttam én belőlük annyit sem, mint a körmöm feketéje. Egyedül egy bokor volt a
pusztán, annak a közepében meg egy kis madár.
- Az volt az, te szamár!
- mondta a király. - Látom már, hogy magamnak kell mennem, mert rátok még ezt
sem lehet bízni.
De még ha valaki látott
sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A kis madár is nyomta ám, de
hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa,
meg is fogták volna. De így az ördögök királyának az ereje csak a maga országa
határáig tartott, tovább nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan
mérges lett bele, hogy mindjárt megpukkadt.
A kis madár átváltozott
szép lánnyá, a gyűrű királyfi, az aranyalma pedig szép pej ló lett. A lóra
felültek mind a ketten, mentek haza a zöld szakállú király országába.
Otthon megesküdtek,
lagzit laktak, én is ott voltam a lakodalomban mint kisbőgős, úgy jóllaktam
hurkával, kolbásszal, hogy még másnap se kellett az étel. Bandi legyek, ha nem
igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak.