Egyszer volt, hol nem
volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem
magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni.
Ment, mendegélt a kis
prücsök, hegyeken-völgyeken átal, erdőkön-mezőkön keresztül, s egyszer csak
megáll, néz, néz, csodálkozik: valami fényeskét látott a földön.
- Ugyan mi lehet az a
fényeske? - kérdezi magában.
Jobban megnézi, fel is
veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök:
- Hiszen ez krajcárka!
Az ám, csakugyan
krajcárka volt.
Hej, uram teremtőm,
örült a kis prücsök, de hogy örült. Tovább ugrált, szökdécselt nagy vígan, s
folyton azt cirpegte:
- Csak van, akinek van,
csak van, akinek van!
Bezzeg hogy van, akinek
van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság, ugye, gyerekek?
No, hanem a jókedve
hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szemben egy obsitos katona. Ez
meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: “Ugyan minek
a prücsöknek a pénz?”
No, ebben szent igaza
volt az obsitosnak!
Hirtelen lehajolt a
földre, nyakon csípte a kicsi prücsköt, s elvette tőle a fényes krajcárkát.
Hej, de elszomorodott
erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában-bánatában visszafordult, s
meg sem állott hazáig.
S amint ment, mendegélt
hazafelé, folyton azt ciripelte:
- Csak így bánnak a
szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!
Így bizony!
