Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy
gyönyörű szép lyánya, de ez a lyány olyan nyelves volt, hogy senki, nem
csak meghaladni, de megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel
akármiről beszélt, mindig csak az övé lett az utolsó szó. Búsúlt ezen a
nagy nyelvességen a király, kivált ha látta, hogy a többi király és
herczegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy káromkodást ki nem
eresztenek a szájukon, az ő lyányától meg mást se lehet hallani soha.
Ezenkivűl az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ő evvel valami
becsületes embert szerencsétlenné? hisz a ki elveszi, csak keserűség
lesz az élete. Utoljára, gondolt egyet.
– No lyányom – mondta a lyányának – kihirdettetem az országban, hogy a
ki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül.
A lyány még megörült neki, a helyett, hogy megszontyorodott volna rajta:
– Jó lesz biz az, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd
ide tedd oda uram.
A király látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette,
hogy a ki rá tud arra menni – mikor az ő lyányával beszél – hogy ne a
lyányé, hanem az övé legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele
királyságával együtt.
Mentek aztán szerencsét próbálni minden féle emberek: herczegek, grófok,
nagy-süvegű tótok, de egyik se tudott kettőt se szólani a kisasszonyhoz.
Meghallotta ezt három sváb fiu is, ők is elindultak, hogy megpróbálják,
mire mennek? ha nyernek, jó lesz; ha nem nyernek, se káruk, se hasznuk
benne. A legkisebb fiu eszelős volt, a bátyjai el se akarták vinni.
– Ne is gyere te Jankó, úgy se lesz az a kisasszony a tied.
– Csak azért is elmegyek, majd ott megválik, hány zsákkal telik? kié
lesz a királykisasszony!
Mentek aztán mendegéltek, a két bátya már nagyon elhagyta Jankót, mert
az akármit látott úton-útfélen, mindent felszedett. Egyszer talált egy
tojást; elkezd kiabálni a bátyjai után:
– Gyertek csak hé! mit találtam!
A két bátyja azt gondolta, hogy legalább is egy véka aranyat-ezüstöt
talált, vissza szaladtak nagy lóhalálába, hát látják a tojást. No iszen
neki estek Jankónak, úgy elverték, mint a két fenekű dobot, azután ott
hagyták. Jankó is feltápászkodott, eltette a tojást, ment utánok. Kevés
idő mulva megint talált egy rossz szeget, megint el kezdett kiabálni:
– Hát most mit találtam, gyertek csak!
Azok megint vissza szaladtak, hogy Isten tudja mit talált, mit nem
Jankó! hát látják a rossz szeget, no ezért megint jól helybe hagyták.
Jankó eltette a szeget is. Harmadszor még talált egy rakás ganét, akkor
is kiabált, de rá se’ hederítettek. Jankó eltette azt is a sipkájába.
Ment aztán a bátyjai után, de azok már úgy elhagyták, hogy mire a
palotához ért, azok már visszafelé jöttek nagy szomorúan:
– Ne is menj te oda be, úgy se lesz az a tied – mondták Jankónak.
– Már mért ne lehetne az az enyim?
– Csak. Nincs hozzávaló eszed.
– Hm. Csaknak zsák kell, papnak ágy kell. Azért is megmutatom, hogy az
enyim lesz.
– Nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan.
De Jankó csak bement. Mindjárt beszédbe eredt a kisasszonynyal.
– De piros a kisasszony.
– Tűz ég ám bennem.
– Itt egy tojás, süssük meg nála.
– Lyukas ám a serpenyő.
– Itt egy szeg, foltozzuk be vele.
– Igen biz a sz..t!
– Az is van itt egy sipkával!
No erre a kisasszony egy szót se tudott szólani, hozzá kellett neki
menni a bolondhoz.
Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem
haltak.
