Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt két
gyönyörű szép lyánya. Egyszer ennek a királynak el kellett menni
háborúba, sajnálta a két fiatal lyányt gyámol nélkül hagyni, hogy
elkapja őket a világ, de hiába! menni kellett; hagyott hát mindegyik
lyányánál egy-egy koszorút, szép nyíló virágból fontat:
– No lyányaim, ezt a két koszorút azért adom, hogy megtudjam, hogy
viseltétek magatokat, mig én oda voltam, a ki megmarad ártatlannak,
annak a koszorúja is megmarad virulónak, hanem a ki rossz, gonosz életet
folytat, azé elhervad, ha éjjel-nappal mindig harmattal öntözi is. Azért
a kinek elhervad a koszorúja, azt irgalom nélkül elkergetem a háztól.
Elment a király; de alig hogy betette maga után a kilincset, a nagyobbik
lyány összehitta az olyan maga-fajta jóféle lyányokat, urfiakat, ott
mindig ihogtak-vihogtak, olyan volt a ház, mint egy korcsma,
éjjel-nappal mindig jártak ki s be rajta; a szegény ártatlan kisebbik
lyány mondta neki, hogy ne csinálja azt, majd elhervad a koszorúja,
akkor jött észre a nagyobbik is, de már akkor későn, elvesztette már
szűzies ártatlanságát, csinálhatott már akkor akarmit, el volt hervadva
a koszorú. Megijedt nagyon, hogy elkergeti az apja, de a húgának nem
szólt semmit, a koszorút se mutatta meg, hanem éjtszaka mikor aludtak,
csendesen fölkelt, megcserélte a két koszorút, a magáét tette a húgáé
helyébe. A szegény kisebb lyány mikor felébredt, meglátta a koszorút,
hogy el van hervadva, elkezdett sírni, de olyan keservesen, hogy az
ellenségnek is megesett volna rajta a szíve. A nagyobb lyány csak a nagy
zokogásra ébredt fel, oda ment hozzá, kérdezte, hogy mi baja, a szegény
lyány szólni se’ tudott, ugy erőt vett rajta a zokogás, csak rámutatott
a koszorúra, a nagyobbik is tettette magát, mint ha nagyon sajnálná,
elkezdett sirni, mutogatta a maga koszorúját, hogy még az egészen ép,
azon módon van, a hogy az apja od’adta. A szegény kisebb lyány nem
szólt, nem is panaszkodott, csak sirt keserves zokogással.
De a gonosz néne még avval nem elégedett meg, hogy a koszorút
elcserélte, egészen tönkre akarta tenni a húga jó hirnevét, hogy őrá még
csak ne is gyanakodhassanak. Itt hát mit cselekedett? istenfélő ember
még nem is gondolna olyanra; kiment a kertbe, fogott egy piczi-kis
kigyót, azt egy pohár vizbe tette, megitatta a testvérjével; az szegény
megitta, mert búvában azt se’ tudta hanyadán van, nem hogy arra
vigyázott volna, van-e valami a vizben, a mit iszik, vagy nincs?
Ez napságtól fogva napról-napra nőtt a lyány hasa, mert a kigyó nőtt
benne, a nénje pedig ráfogta, hogy viselős. Mikor már olyan nagy volt a
hasa, hogy a ki nem tudta, csakugyan nem gondolhatott mást, mint hogy
viselős, haza jött a király a háborúból. Még le se’ szállt a kocsiról,
már a nagyobbik lyány szaladt elibe, mutogatta a koszorúját, hogy milyen
szép, a húgát pedig bevádolta, hogy a koszorúja is elhervadt, meg
viselős is. Maga elébe hivatta a király a kisebb lyányát, látta, hogy
nagy a hasa, mindjárt elkergette, hogy pusztuljon a szeme elől, mert ő
olyan lyányt, a kinek még férjhez menetele előtt kontyot kell kötni,
látni se’ akar. Hiába volt minden kérés-könyörgés, a király rá se’
hallgatott.
Felkészült hát az útra, hanem mielőtt elindult volna, kérte az apját,
hogy csináltasson neki utoljára egy selyemruhát, és egy faruhát. Ezt
megtette a király, hiszen a halálra szentencziázott rabnak is megteszik
az utolsó kivánságát, hát a maga tulajdon lyányának hogy ne tette volna?
Magára vette a szegény lyány alól a selyemruhát, felibe a faruhát, ugy
indult el.
Ment mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy városba ért, a
hol egy fiatal király lakott. Ott egyenesen ment a királyhoz, kérte,
hogy fogadja meg őtet pulykapásztornak, a király eleinte meg se’ akarta
fogadni, hogy olyan faruhás lyány meg se’ tudja őrizni a pulykát, de ez
addig könyörgött, mig utoljára mégis megfogadta. Ott éldegélt aztán
sokáig, mindig a faruhában járt; reggelenkint kihajtotta a pulykákat a
mezőre, este meg haza. Egyszer egy reggel csak oda hajtotta a királyi
palota elébe, ott folyt egy folyó, annak a partján igen szép fű volt,
ott leült egy fűzfa alá, a pulykák meg legelgettek. A mint ott üldögélt
a jó hűvösön, szép csendesen elaludt, alig aludt el, kidugta egy-néhány
kigyó a vizből a fejét, elkezdtek beszélni annak a kigyónak, amelyik a
lyány hasába volt:
– Gyere ki pajtás abból a büdös gyomorból, ugyan hogy nem restellesz
magad lenni, gyere ki, jobb itt a vizben, itt sokan vagyunk czimboráid.
Addig-addig csalogatták, mig utoljára csakugyan kimászott a lyány
száján, bele ment a vizbe.
Ezt pedig a király mind látta az ablakából, mindjárt küldte az inasát,
hogy hivja fel a pulykapásztor-lyányt. Felhivta az inas, hanem a lyány
levetette először a faruhát, hogy csak a selyem maradt rajta, ugy ment
be. Hej dehogy ismerte a király, hogy ez a pulykapásztor, még mikor
mondta, se’ akarta neki elhinni, mert mióta a kigyó kiment belőle,
százszor szebb lett, mint az előtt is volt; akkor a lyány elbeszélte
egész élete folyását, a király megölelte-megcsókolta:
– No szivemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon
el egymástól.
Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig
ettek-ittak.
Lakodalom után elmentek a lyány apjához elbeszéltek neki mindent, hogy
milyen gonosz a nagyobbik lyánya, a király mindjárt kő közzé rakatta,
ott veszett el étlen-szomjan; a fiatal párnak pedig által adta a maga
országát is, evvel megint nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek, mig
meg nem haltak.
