Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt a sós tenger kellő-közepén egy lakatlan sziget, azon a lakatlan
szigeten egy nagy hegy, annak a hegynek a tetején egy magas torony,
annak a toronynak a leghegyibe egy könyv, abból szedtem én ezen szent
beszédeket.
Volt a világon egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt három
lyánya, ezt a három lyányt csak úgy-ahogy felnevelte, de hogy nagyon
szegény volt, sehogy se tarthatta őket tovább, hanem elküldte
szolgálatot keresni.
Elindult a három lyány; mentek-mendegéltek hetedhét ország ellen,
megtaláltak egy házat, az utcz’ajtóban kint állott egy ember,
megszólította őket:
– Hova mentek lyányaim?
– Megyünk szolgálatot keresni.
– So’ se’ menjetek tovább, szegődjetek be én hozzám, úgyis épen ilyen
három lyányra volna szükségem.
A lyányok beszegődtek az emberhez, a ki pedig nem ember volt, hanem
ördög.
Zsuzskának – a legkisebbiknek – nagyon hamis hájjal kenték a bölcsőjét,
nem egy könnyen hagyott magán kifogni, töviről-hegyire járt mindennek a
végire. Egyszer is, a mint a pitarba üldögél, hallja, hogy ő róluk
beszél az ördög a feleségével a szobában, hallgatózik jobban, hát mit
hall? nem egyebet, mint hogy az ördög meg akarja őket ölni, arról
beszélget. ,,Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó lesz a
húsok pecsenyének; nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére
lefeküsznek a padlásra a magunk három lyányával együtt, a magunk három
lyányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet,
arról megismerem a sötétben is, hogy melyik másik? majd ha aztán
elalusznak, levágom a fejét mind a háromnak.’’
Zsuzska mind ezt jól hallotta, de nem szólt a testvérjeinek se’; hanem
este, mikor mind az öt lyány elaludt, felcserélgette csendesen a fejök
alját, az ördög lyányait fektette a terméskőre, a testvérjeit meg
párnára, maga is arra feküdt, és tettette magát, mint ha aludnék. Éjfél
tájban felment az ördög a padlásra, tapogatta, hogy merre van a három
terméskő, a mint megtalálta, levágta a fejét mind a három lyánynak, a ki
rajta feküdt, a pedig nem volt más, mint a maga tulajdon három lyánya. A
mint evvel készen volt, megint lement, lefeküdt, mint a kinek jó rendben
van a szénája.
Alig várta Zsuzska, hogy leérjen az ördög, felköltötte csendesen a
testvéreit, lementek a padlásról, akkor Zsuzska bekiáltott az ördög
ablakán.
– Hej ördög, nem minket öltél ám meg, hanem a magad lyányjait!
Az ördög utánuk iramodott, de a három lyány csak hamar utat vesztett a
sötétben, avval az ördög visszament, a lyányok meg mentek-mendegéltek
szép csendesen. Reggelre beértek egy nagy városba, ott beálltak a
királyhoz szolgálni.
A király legjobban megszerette közűlök Zsuzskát, mert szép is volt, de
meg nagyon tudta magát kedveltetni, ezért a nénjei mindig irigykedtek
rá, szerették volna valami úton-módon elveszíteni. Egyszer bementek a
királyhoz:
– Jaj felséges király, van annak az ördögnek, a hol mi szolgáltunk, egy
tenger-lépő czipője, a mivel a legszélesebb tengert is át lehet lépni,
Zsuzska azt mondta, hogy el tudná ő azt lopni, ha kellene felségednek;
azért parancsoljon rá felséges király, hogy lopja el, ha tagadja, hogy ő
bizon nem mondta soha, hogy el tudná lopni, rá se hallgasson felséged,
mert mondta, olyan igaz, mint hogy itt állunk.
Behivatta a király Zsuzskát:
– No te Zsuzska, azt hallottam, hogy te azt mondtad, hogy el tudnád
lopni az ördögtől a tenger-lépő czipőt, azért ha az éjtszaka el nem
lopod, halálnak-halálával halsz meg!
Szegény Zsuzska váltig tagadta, hogy nem ,,mondta ő azt soha’’, nem
használt semmit, mit volt mit tenni szegény fejinek? elszánta magát,
hogy megpróbálja ellopni, úgy is mindegy akar a király öleti meg, akar
az ördög.
Elindult hát szerencsét próbálni, ment-mendegélt, egyszer az ördög
házához ért, épen éjfél volt, aludt az ördög is a felesége is, Zsuzska
szép csendesen belopódzott, kivette a tenger-lépő czipőt az almáriomból,
avval bekiáltott az ablakon.
– Hej ördög, viszem ám a tenger-lépő czipődet.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, most viszed a
tenger-lépő czipőmet, hanem majd meglakolsz még te ezért, fogadom azt az
egyet!
Kergette is az ördög jó darabig, már im hogy utól nem érte, de épen egy
tenger mellé jutottak, ott Zsuzska felhúzta a tenger-lépő czipőt,
átlépte vele a tengert. Avval ment egyenesen a királyhoz.
– No felséges király, elhoztam már a tenger-lépő czipőt!
A király nagyon megörült neki, még jobban megszerette Zsuzskát. A nénjei
nagyon elbámultak, mikor megtudták, hogy Zsuzska szerencsésen ellopta a
tenger-lépő czipőt; másnap megint bementek a királyhoz.
– Jaj felséges király, van annak az ördögnek egy tenger-ütő pálczája is,
a mivel ha akar milyen mély tengerre ráütnek, kétfelé válik, hogy száraz
lábbal keresztül lehet rajta menni, Zsuzska azt mondta, hogy azt is el
tudná lopni.
Megint behivatta a király Zsuzskát.
– No Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy tenger-ütő
pálczája, te azt is el tudnád lopni, azért ha azt az éjtszaka el nem
lopod, halálnak halálával halsz meg.
Hiába tagadta szegény Zsuzska, nem használt semmit, elindult hát nagy
szomorúan. Épen éjfél volt, mikor az ördög házához ért, aludt az ördög
is, a felesége is. Zsuzska csendesen belopódzott, ellopta a tenger-ütő
pálczát, avval bekiáltott az ablakon.
– Hej ördög, viszem ám már a tenger-ütő pálczádat is.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, most viszed a tenger-ütő pálczámat, de majd
meglakolsz te ezért.
Utána is szaladt, de megint csak a tengerparton tudott közel jutni
hozzá, ott meg Zsuzska megütötte a tengert a tenger-ütő pálczával,
kétfelé vált előtte, utána meg összecsapódott, megint nem foghatta meg
az ördög. Zsuzska ment egyenesen a királyhoz.
– No felséges király, elhoztam már a tengerütő pálczát is.
A király még jobban megszerette Zsuzskát, hogy olyan életre való, de a
nénjei még jobban irigykedtek rá, csakhamar megint avval árulták be,
hogy van annak az ördögnek egy arany fej káposztája is, Zsuzska azt is
el tudná lopni, azt mondta. A király megint ráparancsolt Zsuzskára erős
parancsolattal, hogy ha a káposztát el nem lopja, halálnak halálával hal
meg.
Elindult hát szegény Zsuzska megint, el is ért szerencsésen épen éjfélre
az ördög kertjibe, levágta az arany fej káposztát, avval bekiáltott az
ablakon.
– Hej ördög, viszem ám már az arany fej káposztádat is.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, elloptad a tenger-ütő pálczámat, most viszed az
arany fej káposztámat, csak ezt az egyet add vissza, soha szemedre se
vetem.
De Zsuzska nem adta;,,Tán bolond vagyok, hogy visszaadjam, mikor kivül
vagyok már vele az udvaron?!’’ Az ördög kergette egy darabig, de sehogy
se tudta utolérni, utoljára is visszafordult, Zsuzska pedig ment
egyenesen a király elibe, od’adta neki az arany fej káposztát.
– No felséges király elhoztam már ezt is!
A két nénjét Zsuzskának, majd hogy meg nem ütötte a guta, mikor
megtudták, hogy Zsuzskának most se’ lett semmi baja, másnap megint
bementek a királyhoz.
– Jaj felséges király van még annak az ördögnek egy arany kis gyermeke
is arany bölcsőben, Zsuzska azt beszéli fűnek-fának, hogy ő azt is el
tudná lopni.
Megint behivatta a király Zsuzskát.
– Fiam Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy arany kis
gyermeke is, arany bölcsőben, te azt is el tudod lopni, azt beszélted,
azért ha az éjjel el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.
Zsuzska tudta, hogy hiába való volna minden beszéd, nem is könyörgött,
csak a tenger-lépő czipőt kérte el a királytól, avval elindult. Mire az
ördög házához ért, öreg este volt, nem is várakozott, hanem bement
egyenesen a házba, felkapta a fejére az aranybölcsőt az arany kis
gyermekkel, kiszaladt vele, avval bekiáltott az ablakon:
– Hej ördög, viszem ám már az arany kis gyermeket is.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, elloptad a tenger-ütő pálczámat, elloptad az arany
fej káposztámat, most viszed az arany kis gyermekemet, csak ezt az egyet
add vissza, soha a szemedre se vetem.
Zsuzska csak nevette, de majd hogy sírás nem lett a nevetésből, mert az
ördög utána iramodott, Zsuzska meg nem igen tudott a nehéz bölcsővel
szaladni, úgy annyira, hogy mire a tengerparthoz értek, tiz lépés nem
sok, de annyi se volt köztök, hanem ott aztán Zsuzska felrántotta a
tenger-lépő czipőt, úgy átlépte vele a tengert, mint ha ott se lett
volna, avval mént egyenesen a király elibe, od’adta neki az arany kis
gyermeket.
A király a mint meglátta, csak egy szikrába mult, hogy össze-vissza nem
csókolta Zsuzskát, de az is csak egy cseppbe mult ám, hogy a két nénje
meg nem pukkadt mérgibe, mikor meghallotta, hogy Zsuzska megint
visszakerült. Fúrta az oldalukat rettenetesen az irigység, mert látták,
hogy a király napról-napra jobban szereti Zsuzskát. Bementek hát a
királyhoz megint, azt hazudták neki hogy Zsuzska azt mondta, hogy van
annak az ördögnek egy zsák arany diója, ő azt is el tudná lopni.
Maga elibe parancsolta a király megint Zsuzskát:
– No fiam ezt meg ezt hallottam, azért ha holnapra el nem lopod azt az
aranydiót, halálnak halálával halsz meg.
Szegény Zsuzska nagyon megijedt, mikor ezt meghallotta, mert tudta, hogy
ezt legbajosabb lesz megtenni, mert a zsák a mester-gerendán az ördög
ágya felett van keresztül vetve, aztán zörög is a dió, mikor viszik;
azért hát elkezdett esküdni mennyre-földre, hogy,,sülyedjen el ebben az
álltó helyében, szakadjon ki a nyelve ebben a szempillantásban, ha ő azt
valaha mondta,’’ csak nem használt semmi kérés-könyörgés semmit, el
kellett neki indulni.
Épen éjtszakára ért megint az ördög házához, aludt az ördög
feleségestől, Zsuzska szép csendesen belopódzott, megfogta a zsákot,
kezdte lehúzni a mestergerendáról, a mint húzta, a mint húzta, egyszer
kiódzott a zsák szája, mind kiomlott belőle – nagy zörögve – a sok arany
dió. Erre a zörgésre felébredt az ördög, felugrott az ágyból, megfogta
Zsuzskát:
– No kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, elloptad a tengerütő pálczámat, elloptad az arany
fej káposztámat, elloptad az arany kis gyermekemet, most el akartad
vinni a zsák arany diómat, hanem csakhogy egyszer a kezem közé akadtál,
ha ezer lelked lesz se’ szabadulsz meg, hanem három napig hizlallak,
akkor nagy vendégséget csapok, jó pecsenye lesz belőled.
Szegény Zsuzska könyörgött, hogy csak most az egyszer ereszsze el,
mindent visszahoz, de nem használt semmit, bezárták az ólba, tettek
elibe mindenféle ételt italt, hogy hadd hizzon, ott tartották három nap,
három éjjel.
Negyedik nap azt mondja az ördög a feleségének:
,,No feleségem, én elmegyek, összehivom a vendégeket, te addig fűtsd be
a kemenczét, mikor úgy befűlik, hogy a puszta fenekén lángot vet a
rongy, hivd be Zsuzskát, ültesd rá a sütő lapátra, vesd be, hadd süljön
meg.’’
Elment az ördög, a felesége befűtötte a kemenczét, mikor olyan volt,
hogy a rongy a puszta fenekén lobbot vetett, behívta Zsuzskát.
– No te kutya Zsuzska, rá erre a sütő lapátra, hadd vesselek be.
– Jaj néném asszony, nem ültem én még sütő lapáton soha, üljön rá kelmed
először, mutassa meg, hogy szoktak rajta ülni.
A vén bolond asszony rá hagyta magát venni, ráült a lapátra, Zsuzska
hirtelen megkapta a nyelét, bevetette a vén asszonyt a kemenczébe,
mindjárt összetöpörödött, megsült.
Zsuzska vállára vette a zsák arany diót, haza ment vele a, királyhoz, az
csak elcsudálkozott, mikor meglátta, Zsuzska elbeszélte, hogy és miképen
szabadult meg az ördögtől? de meg azt is elmondta egy füst alatt, hogy ő
soha senkinek se mondta, hogy ezt vagy amazt el tudná lopni. A király, a
mint ezt meghallotta, nagyon megharagudott, a két öregebb lyányt kő közé
rakatta, Zsuzskát pedig megölelte, megcsókolta:
– No szívemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon
el egymástól.
Az ördög, mikor haza ment, kereste a feleségét, hogy nem találta,
benézett a kemenczébe, megösmerte, hogy a felesége sült meg, nem
Zsuzska, mérgibe mindjárt megütötte a guta, hogy csak elesett, mint
Szent Mihály nap után a légy.
A király pedig szép feleségével még most is boldogul él – ha meg nem
halt.
