Zsadányban
a szabadságharc után bizonyos Szabó Ferenc volt a bíró, akit nemsokára Szabó
István váltott fel. Na de hogy? Igen nagy lármával esett a választása.
Ahogy
ilyenkor szokott lenni, mert nagy az öröm a győztes pártban, esznek-isznak az
emberek, dicsérik a választást.
Meghúzza
ez nagyon a bíró bugyellárisát, kiüríti még a ládafiát is, mikor a kortesek meg
a barátok barátai, a fő-fő szóvivők begyűlnek a bíró uram házába, és forgatják
így meg úgy, hogy mi volt a választáson.
Mert
hát nem ment simán, hogy is ment volna, az ellenpártnak is voltak hangos
emberei, kik aztán nemcsak szóval, hanem fütykössel, fokossal is voksoltak.[1]
-
Ez volt az, amit nem lehetett tűrni, fel kellett kötni a gatyát, ha bíró uramat
akartuk a helyére tenni! Mert hát oda való, de teljesen, mindenki tudja - így
beszéltek Szabó István házában.
Meg
aztán ilyenkor kell elhencegni a dagadással, töréssel, kéküléssel, miket az
ellenpárt okozott a keményebb fejeken. S bíró uramnak, aki most már Isten és a
fél falu nevében mindenki nagy hatalmú bírája lett, akinek a kezében ott
díszeleg majd a barnára érett, göcsörtös nádpálca, amivel a duhajkodóknak
hébe-hóba odacsap, nem szabad sajnálnia most semmi földi jót a megtépett,
megrokkant, berekedt jó embereitől.
A
birkának, malacnak ott a helye a megterített, hosszú asztalon, tálakon persze,
elváltozva szépen, és a bornak sem szabad kifogyni ma este a hordóból. Mert a
hordó sem a pincében feszíti világba az abroncsot, hanem fenn a pitvarban. Ki
győz ilyenkor fel-le szaladgálni boroskancsóval, mikor jönnek-mennek a
jókívánságokkal.
A
nagyházba[2]
behozni azért nem lehetett, mert kiszorítaná a mulatozókat. Pedig bíró uram
megparancsolta, hogy nem kell nagy lármát csapni, szépen mulassanak a győztes
atyafiak, el ne jusson a zaj Szabó Ferenc uram házába is, ahol most úgyis nagy
a szomorúság. Már csak egy-két savanyú szájú kortes szomorkodik bor mellett a
letűnt bíróval egy asztalnál.
De
azért mégis elhallik ide az új bíró házából a kurjongatás meg a recsegő dudák
hangja, mintha szúnyog döngné az ablakot. Egyik-másik legény itt az asztalnál,
kiknek amúgy is túl sok már a vére, elmegy Szabó István uram kerítéséig. Az
utcaajtóig nem mer elsettenkedni, csak a nyitott ablakon át kiabál be:
-
Könnyű bírónak lenni, hogyha a betyárok választották be kendet, a falu csak
tette, amit mondtak!
-
Micsoda?!
Lett
nagy zsivajgás odabenn. Szaladt ki a fiatalabbja, ki fokossal, ki bottal, ki
mit kaphatott kézhez, hogy az acsarkodót ráncba szedi, de annak most is
gyorsabb volt a lába, elszaladt, mint a böjti szél.
Szabó
István uram ugyan csitítgatta őket:
-
Ejnye már! Hagyjátok, hadd szaladjon, utóvégre Szabó Ferenc uram atyámfia,
rokonom is, mire ez a nagy lárma?!
Lassan-lassan
nyugszanak a kedélyek, elül a zaj, táncol a fiatalság, pedig a tánchoz kétannyi
hely kéne, de azért csak mulatnak.
Akkor
beront egy legény, siet a bíróhoz.
-
Bíró uram, itt a vezér, a gazda, Rózsa Sándor! Itt áll harmadmagával a kapu
előtt!
Bíró
uram szelíd-komolyan feláll a lócáról, megrántja magán az ünneplő kabátját, és
a feleségével meg a törvénybíróval kimennek a kapuba. Ott megállnak. Sötét van,
csak a csillagok ragyognak odafenn, szemben meg három emberszobor lovastul.
Egyszerre most mind megelevenedik, három kalap lendül le a fejükről.
-
Adjon isten jó estét, bíró uram! Adjon egészséget a hivatalához! Töltse a
hivatalát békességben, szívünkből kívánjuk!
-
Hozta isten kendteket is, gazda! Adjon isten kegyelmeteknek is jó erőt, egészséget!
- A kalap visszakerül a fejre. Invitálják Rózsa Sándort a házba a betyárjaival,
s a kisbírónak lelkére kötik, hogy a lovaktól egy lépést nem tehet, kösse őket
az istállóba, de ott maradjon velük!
Odabent
illendően köszöntenek mindenkit. Sándor, a félelmetes “gazda” inkább kicsiny,
mint közepes ember. Izeg-mozog a szemöldöke, jár a szeme, mint a sasnak, sosem
pihen. Egyenes tekintetű, szembenéz, ha szól valakivel. Az a szép kék zsinóros
ruha rajta, sötét csizma, hogy bejött, úgy köszönti mindenki, mint a gazdát.
Bicskára vette közben a birkapaprikást, annyit azért megjegyez róla, hogy
Szegeden paprikásabban készítik a húst, mint itt szokás, Biharban.
Szép
takarosan szurkodja a húst, és ami fő, mértéklettel iszik. Figyeli a
táncolókat, egy szót sem veszteget hiába. Annyit kérdez csak meg a bírótól,
hogy esett-é baj a bíróválasztáson.
Elmondják,
hogy volt némi kiabálás, verekedés is, de nagyobb baja nem esett senkinek sem.
-
Így a jó. Nem kell bántani egymást, mind egyforma szűrt viselnek kegyelmedék.
De
végül valaki csak elböki, hogy imént Szabó Ferenc uram egy embere bekiabált,
hogy a betyárok segítségével lett bíró Szabó István!
Rózsa
Sándor nem szól, csak a szemöldöke jár alá s fel, s azt kérdi, mikor
végighallgatta:
-
Semmi több nem volt?
-
Több semmi.
Odahajol
erre az egyik betyárjához, egy hatalmas, tagbaszakadt emberhez, mond neki
valamit, s az kimegy. Egy óra múlva zörgés, dobogás, kiabálás vegyül a táncba
meg muzsikába. Vagy tizenkét darutollas betyár hajt a kapun be vagy kétannyi
embert, köztük Szabó Ferencet, a volt bírót. Ki a házban, ki a pitvarban áll
meg, ki csak a ház előtt. A betyárok eltűnnek, mint a kámfor, Rózsa Sándor
pedig csendet parancsol.
-
Bihari magyarok, szólok kegyelmetekhez! Úgy hallottuk, hogy ellenünk
vádaskodtok azzal, hogy a bírót mi választjuk! Azzal, hogy sokadmagunkkal kinn
tanyázunk a falu mellett, amíg a választás tart. Feleljenek kegyelmetek!
Süket
csend, még a légy is hallik a lámpa körül.
-
Szabó Ferenc uramnak pedig meg kell nyugodnia abban, hogy a nép talált nálánál jobb
bírót. A nép meg lássa be, hogy széthúzással az urak kutyája marad, márpedig
úgy nem lesz boldogulása, akárhogy is igyekszik!
Jár
a szeme, villog emberről emberre, mutatkozik a képükön, hogy kínos maguknak
számot adni erről, itt, a Sándor előtt.
-
Előhozattam Szabó Ferenc uramat, hogy előttünk béküljenek ki Szabó István
urammal, igyanak mindenki előtt egymás egészségére, a legény pedig, aki az
ablakon bekiabált, álljon elő!
Most
lett csak síri csend.
Végre
előállt ifjabbik Tarr Sándor, s azt mondja:
- Én
volnék az.
-
Nem baj, öcsém. Állod még a szavad? Mert ha nem, megkövetheted a zsadányi
népet, akit megbántottál. Miért volna szüksége rá, hogy mi, betyárok segítsünk
neki a bíróválasztásban?! Meg aztán, édes öcsém, a betyár is olyan ember, mint
bárki más, csak éppen vadásznak rá. Ezt fogd fel!
Megszégyellte
magát a legény erre, a boroskancsót szépen körbeadták, s béke lett a régi meg
az új bíró között, mindenki előtt, hangos szóval is. Aztán hajnalig mulatott a
két huzakodó párt muzsika, jó bor mellett, ők maguk is megkönnyebbültek tőle.
Rózsa
Sándor pedig harmadmagával, úgy, ahogy jött, el is ment az asztaltól. Odakinn
lóra ült, kísérték a legények a falu végéig őket, és azóta emlegetik a
bíróválasztást, hogy Rózsa Sándornak kellett igazságot tenni. Aki pedig
megmondta, hogy egyforma szűrt visel Zsadányban mindenki, ha bíró, ha nem!
