Amikor
a mi dicsőséges szabadságharcunk elhanyatlott, sok-sok honvéd kényszerült
bujdosásra. Haynau, a véres kezű minden igaz magyart halálra keresett, s aki
meg tudott menekülni tőle, erdőkben, nádasokban, hegyek közt bujdosott, vagy
országhatáron túl.
S
csak nem lett jobb, mert Haynau után is akadtak idegen szívűek elegen, a
gyűlölt Bach-huszárok[1],
akik zsandárnak a legrosszabbak voltak, és a becirkerek,[2]
akik segítettek nekik, mivel hol nyíltan, hol meg alattomban szimatoltak a
gyanúsak után.
Ilyenek
elől menekült titokban Zsadány felé két honvéd: egy őrnagy és egy közvitéz.
Merthogy Zsadány határában akkor nádrengeteg suhogott a szélben, a híres
Sárrét. Akkora, hogy három megyét is megfeküdt, s még a negyedikből is egy
darabot.
A
falutól nem messze kezdődött a nádrengeteg, és csak a keresztben futó Körös
miatt szakadt meg. Zsadány, Dobai, Iráz látszott a kis szigetről. A rideg
csordák világában, mikor a jószág sokszor még télen is kinn maradt, itt
húzódott meg pihenni meg delelni. S vélük persze a rideg pásztorok.
De
éltek itt vízi emberek is, azok is mind isten szabadjai: halászok, pákászok,[3]
csíkászok,[4]
darvászok meg réti méhészek sokan, és vetődött közéjük sokszor betyár is, ha a
pandúrokkal meggyűlt a baja, s el akart tűnni a puskacső elől. Mint Dobos
Gábor, a híres sárréti betyár is nemegyszer. Megesett az is, hogy többedmagával
jött el ide, mert jóféle halászlét kívánt a gyomra, vagy csak a tűz mellett
jobban esett tűnődni a keserves, beborult világról.
A
régiek így mondják legalábbis.
Nem
is egy ilyen szigetről meséltek a vízi emberek, akik a nádasok jó ismerői
voltak. Komádi határában is volt egy ilyen, s tán ott is húzódtak meg bujdosó
magyarok.
Ez
a mi két vitézünk is régen lakta már azt a másik szigetet. A tél fagya ellen
úgy védekeztek, hogy nádtövet, kákatövet, tehénganét tüzeltek, a vízi emberek
meg értették a módját, hogyan kell a nádkunyhót sárral kívül-belül jól betapasztani,
hogy a szél kívül maradjon, és csak a füst találjon nyílást magának, ha
tüzelnek odabenn. Márpedig tüzelni kellett, mert a tél nem kímélte az embert.
Volt
egy öreg pákász, bizonyos Józsi bácsi nevezetű, aki bundát is szerzett nekik
valahogy, igaz, jó ember volt, hányszor vitt a környék népétől nagy titokban,
dugva küldött szalonnát, kenyeret, zsírt! Mert az emberek, a szegényebbje is,
jó szívvel voltak a bujdosók iránt, volt, hogy télen el sem fért a kunyhóban
már a sok kóstoló.
Úgy
voltak az emberek vele mind, hogy amíg azok ott rejtőznek a honvédruhában,
nincs vége a szabadságnak sem.
De
nem verték dobra persze, kik lapulnak a nádas dombján, mert a becirkereknek
mindenütt voltak kopóik, s júdáspénzért hajlandók lettek volna elárulni bárkit.
De az erre legeltető rideg pásztorok meg a betyárok egytől egyig kemény emberek
voltak, az eszük meg mindig előtte járt a kopóknak. Jól ismerték a
rejtekhelyeket, aztán ha kellett, segítettek is. Mondják, hogy még bort is
vittek a betyárok az orosi csárdából ki a szigetre kulacsban. Mondják, a
szabadság volt az istene a betyárnak is.
Régi
mondás az is, hogy amit két-három ember tud, azt már igencsak mindenki tudja.
Így szimatolták meg a zsandárok is, hogy itt valahol találhatnak valakit, ha
keresnek. Hárman voltak, s a nádasig merészkedtek. Az orosi csárdából kiforduló
egyik betyár, a Pista észrevette, hogy baj van, s valósággal belekötött a
puskás, fitető[5]
zsandárokba.
Arra
sem hagyott időt már magának, hogy a csárdába visszamenjen segítségért, meg tán
nem is volt ott több betyár, meglehet, hogy csak egymaga ivott a csárdában.
Nekilódult
lóval a zsandároknak, előkapta a puskáját, és odakiáltott nekik:
-
Na, hé, tán minket kerestek! Ebadta kutyák! Nem bújunk mi előletek, gyertek, ha
mertek!
A
három osztrák erre visszafordult, motyogtak ott valamit egymás közt, és
megindultak ők is a betyár felé. A nádas szélén vigyázó pásztorok jól látták,
mire megy ki a dolog, s az egyik szaladt a két bujdosóhoz, hogy hagyják ott a
kunyhót, húzódjanak a nádas mélyébe, ahová idegen már nem ismeri az utat. Aztán
szép csendesen visszaállott a társa mellé, s nagy pipával őrizgette tovább a
jószágokat. Erre várt a betyár, s elkezdett szép csendesen visszafelé kocogni a
lóval, de az osztrákok rákiáltottak:
- Petyár!
Odd meg magad!
Csakhogy
nem termett még a földön olyan betyár, aki erre a szóra eldobja a puskáját,
akkor sem, ha hárman vannak egy ellen, hanem szép csendesen megfordítja a
lovát, s visszacéloz! Egy zsandár máris lefordult a lóról, elterült, mint a
sózsák. A két másik rálőtt, a lábát, a vállát érte a két golyó. Közel voltak a
zsandárok nagyon, nem volt idő puskára tölteni, de ott volt még a hosszú csövű
pisztoly a nyeregkápában, és megint lefordult a lóról egy zsandár. A harmadik
már menekülés közben, vaktából lőtt a sebesült betyárra, s most a nyakán
találta a golyó. Megszédült tőle, rádőlt a lovára, az meg vitte be a nádasba,
holtan esett le a hátáról. Akkor a ló megállott, felnyerített olyan keservesen,
hogy a pásztorok, akik mindent láttak, s olyanok voltak végig, mint a szikla,
megborzadtak bele.
Ölükben
vitték a betyárt a honvédek kunyhójáig, a két zsandár meg ott maradt kinyúlva,
szétgurult sapkákkal a gyepen.
Visszaóvakodtak
a honvédek is, nézték a csupa vér betyárt megilletődve. Bajtársak közt esik meg
az ilyesmi, hogy az egyik az életével menti a másikat.
Szeme
van a nádasnak: ez is nagyon régi mondás.
Mindenünnen
gyűltek az emberek, alig fértek el már a szigeten, és mégis olyan nagy csend
volt, hogy csak a vízimadarak kiáltása hallott. Józsi bácsi meg, az öreg pákász
épp valamilyen faluból hozott élelmet nagy vászonszütyőben.[6]
A lövöldözésből is tudta már, hogy nagyobb a baj, mint máskor, s úgy állt ott a
betyár fejénél, mintha élete végéig ott akarna állni, levett süveggel. De végül
is az őrnagy belefogott a búcsúbeszédbe.
De
nem úgy beszélt, mint ilyenkor szokás. Mindenki helyett mondta, amit mondott,
nehéz életű szabad emberekről, akikben a szabadság óhajtása a szív nemességével
ikertestvér.
Zúgott
az ima, azután a zsoltár: “Az embereket te meg hagyod halni...” Pacsirta vitte
szét a dallamot az ő vékonyka hangján, a madár is megérzi, mikor énekeljen.
Esteledett
már közben, vékonyan feljött a holdvilág is.
Ott
a szigeten ásták meg a sírt, és könnyezett még a keményszívű is. Leengedték a
gyékénykoporsót a földbe, és illendően ráhordták a halmot. Szép kis fejfát
szúrtak a fejéhez, rajta írás:
“Itt
nyugszik Pista, a betyár, élt harminc évet, meghalt a hazáért.”
Aztán
ahogy telt-múlt az idő, hozott valami jót is. Garibaldiék nagyon szorongatták
már Ferenc Jóskát, egyezkedni kellett a magyarokkal, szabadultak a bujdosó
honvédek. Ez a kettő is.
Egyszer
visszajöttek négylovas hintóval meg egy nehéz diófa koporsóval, abban vitték
Pista betyárt az őrnagy falujába, családi sírboltba. Erdélyi székelyek voltak a
mi bujdosóink, az egyik orvos, a másik ezermester. Nevük azóta feledésbe ment,
de mesélik a bujdosásukat, ahol a betyároknak is csak a híre maradt meg, meg a
három megyét megfekvő, suhogó nádasrengetegnek is.
[1]
Bach-huszár: a Bach-korszakban (1849-59) Magyarországra helyezett idegen
hivatalnok
[2]
Becirker: kerületi főnök Magyarországon a Bach-korszakban
[3]
Pákász: lápos vidéken halászattal, vadászattal, madarászattal foglalkozó ember
[4]
Csíkász: csíkra halászó halász
[5]
Fitet: keres, kutat, szimatol
[6]
Szütyő: kisebb zsák- vagy nagyobb zacskószerű tarisznya
